Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-16 / 4. szám
isiói Attila SZÉP M/m VÉS TINNYE és. a kőm/vek szór van könyvtári nap. És akkor a diákoktól a nyugdíjas parasztasszonyig a legkülönbözőbb embereket megtalálhatja ott. A könyvtár társasági találkozóhellyé vált; ez is volt a törekvésem: a könyvközösség, összehozza az embereket, irodalomról beszélnek, vitatkoznak és közben gazdagodik az egyéniségük is. Egy furcsa példát mondok. Él itt a közelben két nagyon elhanyagolt, a család szétesését rettenetesen sínylő gyerek, ök a könyvtárban szoktak találkozni a nagyanyjukkal, az az a hely, ahol nyugodtan lehetnek együtt. A szülők még sohasem jártak a könyvtárban. Engem itt nem csupán könyvtárosnak tekintenek, hanem valamiképpen érzelmeik gazdájának is. Ha egy fiatalasszonynak iszik a férje, hozzám fordul, segítsek, adjak valami tanácsot, Ha valamelyik családban gond, baj, harag adódik, felkeresnek engem a könyvtárban. — Mit fejez ki ez a bizalom? — Talán azt, hogy Tinny én a könyvnek, így nekem, a könyvtárosnak is hitele van. — Van-e valamiféle hagyománya Tinnyén ennek az irodalomszeretetnek? — A könyv szeretetének múltbeli hagyománya nincs. De a harmincas évek elejétől kezdve működött itt egy nagy hírű színjátszókor. A fővárosi lapok is írtak róla, kultúrtényezőként tartották számon. Akkor épült fel Tinnyén a Népház is. — Ez a színjátszó hagyomány veszendőbe ment? — A háború után rövid időre újjáéledt. Aztán — pontosan nem is tudom mikor — a semmibe hanyatlott. Ez a hanyatlás összefügg az életforma változásával. Az emberek napjainkban nem tudnak sok időt fordítani arra, hogy egy darab előadására készüljenek, szerepet tanuljanak, próbákra járjanak. A tinnyeiek jelentős része nem a községben dolgozik, az a falusias, patriarkális életforma eltűnt, amelyben a hosszú téli estéket az efféle közösségi szerepjátszás költötte ki. Ehhez még hozzá tartozik, hogy majdnem minden házban van televízió. És ma nem a falubeli műkedvelők, hanem a Déryné Színház művészei játszanak időnként a Népház színpadán. Az embereknek elegendő színházi élménye van. A könyv viszont szükséges a televízió mellett is. Az olvasás igényessége nevel, más téren is, együtt jár vele a műveltség és tájékozottság vágya. Időnként költőket, írókat hívunk meg a községbe, ezek a találkozók az eleven irodalommal mindig nagy érdeklődést keltenek. Különösen a fiatal írónemzedékkel alakult ki jó kapcsolatunk. — Ügy érzi, hogy a könyvszeretete befolyásolja az emberek gondolkodását, egyéniségét is? — Igen. Most már a falusi ember is megtanult értő szemmel olvasni. Válogat a könyvek között, az értékeset, a maradandót keresi. Elsősorban nem szórakozni, hanem gazdagodni akar. Én hiszem és tapasztalom, hogy a könyv gyarapítja, nemesíti, szépíti az embert. Kevesebb a durvaság, csiszolódik a nyerseség, az érzelmek finomodnak általa. Ezért gondolom azt — habár a sorsom úgy hozta, hogy nem lehettem tanítónő —: a mostani hivatásom lényege mégiscsak az, hogy taníthatom az embereket. Mások által; önmaguk és a kultúra értékeinek megbecsülésére taníthatom őket. — És ön hogyan tanulta meg ezt? — A valóban jó irodalom megértésére gondol? — Igen. — Van egy fiam, aki egyetemet végzett, ö tanított engem a helyes olvasásra, arra, hogy mit és hogyan olvassak. A fiamnak már megadatott az, ami nekem nem, vagy csak nagyon későn: kifejthette a képességeit. A könyvtáros ^(mszúnilt éi) a liéhzázbél Tavaszi „előzetes” Téli kopárságában is szép ez a táj. A hó elment már, s szelíd halmok, menedékes domboldalak, lendületes vonulatok szegélyezik a keskeny, kanyargós utat, amelyen az ember azzal a bizonytalan érzéssel utazik, hogy ez az út nem vezet sehová, mert egy patakhídnál vagy egy erdőfolt szélén másik útba fonódik. Magyarország felszíni arculata ma is őrzi ezeket a szemérmesen rejtekező falvakat, amelyek egy váratlan pillanatban mégis az utazó elé tűnnek, a templomtorony felkiáltójele magára vonja a kutató tekintetet, a templom körül bocorgó házak tetejéről bodor kéményfüst integet, egy falu merül fel a táj hullámzásából, mint egy sziget. A régi bécsi országúttól alig öt-hat kilométerre, ipari települések szoros gyűrűjében, a nagy nemzetközi forgalom áramlási vonalaitól körülrajzolva fekszik Tinnye, bár a kifejezés nem egészen találó. Tinnye nem olyan szélesen elterülve fekszik, mint például az alföldi falvak, nem nyújtózik és nem terpeszkedik, a falu szerkezetében nyoma sincs annak a szellős tágasságnak, amely a közép-dunántúli falvaknál is megfigyelhető. Ez a falu némiképpen zsúfoltan épült, a házak és a szűk gazdasági udvarok egymásra támaszkodnak és összekapaszkodnak, vetkeztetni, hogy a hagyományosan sovány sikerrel kecsegtető paraszti munkára vajmi kevés ember jutott. A tinnyei „Űj Élet” Termelőszövetkezetben tehát mindenekelőtt a taglétszám felől érdeklődik a látogató, s nem is okoz számára meglepetést az a közlés, hogy a szövetkezetnek 73 dolgozó és 76 nyugdíjas tagja van, az átlagos életkor ötven év, az alkalmazottak létszáma viszont 168, s ez némiképpen furcsának tűnhet fel annak a szemében, aki nem ismeri közelebbről a termelőszövetkezetek, a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek belső munkarendjét. Mi az, hogy termelőszövetkezeti tag és mi az, hogy alkalmazott? Az alkalmazott egyszerű bérmunkás, vagy megilletik ugyanazok a jogok, mint a földtulajdonnal, állatállománnyal és munkaeszközökkel a termelőszövetkezetbe belépett tagokat? A kérdés megértéséhez tudni kell, hogy Tinnyén — mint az ország legtöbb termelőszövetkezetében — évekkel ezelőtt bevezették a havi fizetés rendszerét, amely egyenes arányban áll a szövetkezet jövedelmével. A tinnyei „Űj Élet” azok közé a termelőszövetkezetek közé tartozik, amelyeket kedvezőtlen adottságú mezőgazdasági üzemnek szokás nevezni. Az Tinnye főutcája (Gábor Viktor felvételei) mintegy örökös védekezésre felkészülve, majdhogynem bekerítve a domboktól, amelyeken megkopott a gyér növényzet, s a meztelen talaj a birkanyájak szüntelen • körjárataitól árulkodik, a juhkörmök rovásírásával örökítve meg Tinnye történetének fejezeteit. Ha egy magyar falu effajta szigorú zártságot mutat az első pillanatban, akkor a település birtokviszonyaiban kell keresni az okot. Tinnyén a telekkönyveket sem kell fellapozni, mert a község lakói sajátos tájékozódási rendszerbe foglalva megőrizték a nagybirtokrendszer azóta szétmállott, szétesett földrajzi fogalmait. Ebből az derül ki, hogy Tinnye 1200 hektár kiterjedésű, mezőgazdasági művelésre alkalmas határában hat-hét „kastély” emelkedett, a második világháború azonban valamennyit letörölte a térképről és a táj felszínéről. Inkább kúriák lehettek ezek az egyetlen háborús télen elpusztult építmények, minden valószínűség szerint olyan kisebb kiterjedésű latifundiumokon, amelyek jelentéktelenek voltak az Esterházyak vagy a Festeticsek mérhetetlen hitbizományaihoz képest, a hajdan volt földbirtokosok neve sem szerepelt a Góthai Almanachban. Nem történelmi családok, hanem meggazdagodott polgárok, fuvarosok és alacsonyabb rangú iparmágnások birtokolták Tinnye szűk és gyengén termő földjeit, amelyeket huszonöt évvel ezelőtt olvasztott egybe a termelőszövetkezeti mozgalom. A hétszáz éves falu történetének legutóbbi .negyedszázada — huszonöt év a hétszázból — tehát merőben más körülmények között ment végbe, noha természetesen követte a termelőszövetkezetek alakulásának országos modelljét. Itt azonban azt is számításba kell venni, hogy 1200 hektár földön 1200 ember él, a paraszt lakosság tulajdonában a felszabadulás előtt klasszikus értelemben vett nadrágszíj parcellák voltak, mivel azonban ezen a tájon tenyérnyi sík terület is alig található, a kopár dombokat módfelett rongálja a kártékony talajerózió — a képzelet különösebb megerőltetése nélkül is elgondolható, milyen megélhetést biztosított Tinnye lakosságának negyedszázaddal ezelőtt a falu határa. Említettük volt, hogy Tinnye igen jelentős ipari létesítmények gyűrűjében fekszik, ez a körülmény már a felszabadulás előtt is a falun kívül eső munkára, állandó vándorlásra — legalábbis ingázásra — kényszerítette a lakosság munkabíró többségét. Az elmúlt huszonöt évben ezek az ipari központok megnövekedtek, munkaerő-elszívó képességük fokozódott, ebből viszont arra lehet kö1200 hektárból 1179 a mezőgazdaságilag művelhető terület. 744 hektár szántó, 338 hektár legelő, 40 hektár szőlő és gyümölcsös. A szántóföldeken elsősorban takarmánynövényeket termelnek az állatállomány számára. 217 darabból áll e pillanatban a szarvasmarha-törzsállomány, közel ezer darabból a juhállomány, amelyet a mostani ötéves terv végére ötezerre növelnek. Meglehetősen szerény számok ezek, de nem szabad elfelejtenünk. hogy a termelőszövetkezet hasznából évi kilencmillió forint jut azoknak a tsz-tagoknak és alkalmazottaknak, akik Tinnyén laknak. Mert vannak szép számmal, akik a környező falvakból járnak át Tinnyére. Itt tehát azzal a különös helyzettel találkozunk, hogy a község lakosságának egy része Budapest, Almásfüzitő, a tata—dorogi szénmedence ipari üzemeiben dolgozik, a szomszédos falvakból viszont Tinnye felé utaznak minden munkanapon a termelőszövetkezet „vendégmunkásai”. A tinnyei „Űj Élet”-nek saját gépparkja van, s ez az évről évre gyarapodó erő- és munkagépállomány mindinkább fölöslegessé teszi az emberi munkaerőt, és megkíméli az embereket. Mivel foglalkoznak tehát a tinynyei tsz tagjai és alkalmazottai? A válasz magában a táj sajátos adottságaiban rejlik. 1971-ben új vezető került a szövetkezet élére, aki részben új termelési ágakat vezetett be, részben hozzáfogott a régi — addig szűk keretek között dolgozó ágazatok felfejlesztéséhez. Kitörni a sovány és kevés föld szorításából — ez volt a jelszó, s az új gazdasági vezetés kifejlesztette a szövetkezet tehérautóparkját, önálló szállítási vállalkozásba kezdett, új kőporbányát nyitott, mozaiklapüzemet létesített és egy faiskolát telepített, amelyből 1975-ig már negyedmillió őszibarackcsemete és 100 ezer nemes almafacsemete kerül értékesítésre. A szövetkezet összes jövedelme 1971- ben 18 millió forint volt, 1973-ban 32 millió. A szövetkezeti tagok és alkalmazottak jövedelme az 1972. évi 9 millióról 1974-ben 13 millióra emelkedik. Sovány és száraz vidék öleli körül Tinnyét. A termelőszövetkezet 1974. augusztus 20-án ünnepli fennállásának negyedszázados jubileumát. Körülbelül erre az időre készül el a Benta patakot lezáró három duzzasztógát, amely annyi vizet tárol majd, amennyi bőségesen elegendő a kopár vidék felvirágoztatásához. A hétszáz éves falu történetének krónikájában ezt olvastuk a legfrissebb lapokon. 13
