Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-16 / 4. szám

A Pilis kis völgyébe rejtett Tinnyén, amely ebben az évben ünnepli meg fennállásának hétszázadik évfordulóját, megállók a faluba bevezető út mentén, az ötös számú ház előtt.

Alacsony épület, ablakai emberi váll magasságában vannak. Azt mondják, ez a ház háromszáz éves. Volt egyszer egy lakója, aki három évig, 1843 és 1846 között, itt élt. Ez a három év a legérdekesebb a hétszáz esztendős Tinnye történetében.

A háromszobás épület olyan jelentéktelen, olyan feltűnés nélküli, olyannyira alacsony és kicsi, hogy elképzelni sem tudom, akadna-e a napjainkban valaki, aki ilyen családi házat építtetne.

Majdnem a földbe horpad. Négy ablaka szolgál az utcára és egy faajtó.

Ez volt valaha a „nemesi kúria”? A „tekintetes úr”, a „szerkesztő” otthona?

Lenyomom a faajtó kilincsét és a hátsó udvar felől bekopogok. Az udvar elhagyott, téli-sivár, a fák rügytelenek, a futószőlő karjai olyanok, mint öregasszony fekete keze. A kerten túl, alant, kis ér szalad, azon túl a szürke, fáradt ég lomha felhői csüngenek alá.

Ez volt élete legnehezebb három éve. Itt élt sorsa nagyon keserves három esztendeje alatt.

Lépteim zajára a hátsó udvar felől idős asszony lép ki az ajtón, s néhány pillanat múlva pufajkába öltözött magas öreg férfit látok mögötte, aki hóna alatt tüzelőfát cipel.

Látogatásom célját azonnal fölfogva, az épület, az udvar, s a borospince látogatására invitálnak. A borospince gádorában a szemöldökfán régi évszám létezik: 1844.

— Tessék csak nézni, ilyen boltozatos, nagyszerű borospincét manapság nem építenek.

A pince után az épület dicséretébe kezdenek: 75 centiméteresek a falak. Ezek még igazi falak, tartják a meleget.

A házaspár, Kiss István nyugdíjas asztalos és a felesége, már a kertben kísér és magyaráz, s a csupasz földön állva, ■ a kert végében azt mondják:

— Itt állt a filagória. Kerek asztal volt benne, az asztal körül hét szék, a székeken mindig könyvek, az asztalon papír, itt írta cikkeit. A filagória elpusztult a második világháború során.

Bennem meg, aki a filagória helyén állok, végigzúgnak, végigzengenek e cikkek pörölyei: „A journalisztika ... gerjesszen szent érzelmeket a honfiak keblében, dicső tettekre hevítve azokat ..Mert az, aki itt élt, e filagóriában dolgozott, „új, Magyarországon addig alig ismert pályát, hivatást vá-Két pedagógus: Tóth Jánosné és Varga László

Az 5-ös számú ház mai lakója Kiss István

lasztott: a hírlapírást”. S mint hírlapíró mondta ki a Pesti Hírlap hasábjain az akkori Magyarországról, hogy az: „Bot és koplalás és sötét magánytömlöc, bak és gúzs és csavaros gyűrű és ama lábdobbantás a nagy patkós csizmával a faggatottnak lábujjára.”

Felesége pénzén és kölcsönökből itt vásárolt hatvanholdas kis birtokot és nemesi kúriát, hogy képviselőnek léphessen fel a rendi országgyűlés tagjainak a megválasztásán. Innen járt be Länderer Lajoshoz, a Pesti Hírlapot szerkeszteni és vezércikkeit leadni, s ide vonult vissza, mikor 1844-ben Länderer Lajos „leváltotta” mint szerkesztőt, s a filagória cikkírójának a kezéből kiverték a tollat. Nagy álmai is roskadoztak, megsemmisülni látszottak, szent vállalkozásai, például a Védegylet sikkasztó kezébe került, aki mélyen belenyúlt a közösség kasszájába.

„Lemondás, szinte kétségbeesés vett rajta erőt”; lapja nincs, a bécsi titkos ügynök Landererrel összekülönbözött; Bécsben kihallgatáson jelentkezik Metternichnél, de saját lapra engedélyt nem kap, és Széchenyi, a nagy Széchenyi, akit ő nevezett el a „legnagyobb magyar”-nak, azt mondja az osztrákoknak, hogy két út állhat a tinnyei kis földesúr előtt:

Az emléktábla

— Utilisieren oder aufhängen.

Felhasználni vagy felakasztani.

A kis ház lakójának nincs állása, családjának nincs kenyere, a hatvan hold tulajdona veszélyeztetve van, Széchenyi támadja, a jövő bizonytalan, a vezércikkírót és szerkesztőt elnémították ... mi lesz?

Míg a kertből a házba viszszatérünk, mialatt a 75 centiméteres falak övezte szobákat nézem, arra gondolok, itt írta meg 1846 májusában levelét Wesselényihez, amelyben a nemzet jövőjét a jobbágyság „sürgős és teljes” felszabadításában látja; s innen írta meg sorait a Vármegyéhez, amelyben lemond nemesi előjogairól, kijelenti, hogy részt akar venni a közteherviselésben és adózni kíván.

Már Varga László iskolaigazgató és Tóth Jánosné tanár is velem vannak: ők beszélik el, milyen eleven, élő, lobogó a szeretet e ház egykori lakója iránt ma is. A hétszáz éves Tinnye nagy évfordulóján kis kiállítást rendeznek, s erre a kiállításra rendre ajánlják föl az emlékeket a tinnyeiek,, akik nem felejtik a valaha itt élt „tekintetes urat”. Józan Pálné, egy öreg néni a több mint száz éven át megőrzött bankóit ajánlotta fel, Csankó Sa-A négyablakos ház \

tolta pedig azt a gyertyatartót, amelyet a család, mikor a faluból elköltöztek, dédapjának, Csankó János jobbágynak ajándékozott. De írt a tanácsnak Szolnokról egy Zilahy Gyula nevű nyugalmazott postafőellenőr is, aki elbeszélte, hogy a nevezetes házban a család távozása után az ő rokonai költöztek. Dr. Nagy János körorvos bérelte a négyablakos házat, s a Tinnyéről eltávozott család otthagyta a tekintetes úr, a szerkesztő régi, egykori íróasztalát. Ezt már több mint száz év óta őrzik, most az ő édesanyjánál, a kilencvennégy éves özvegy Zilahy Kálmánnénál van Siófokon, és szívesen fölajánlják, átadják Tinnyének, a kiállításra.

Állunk a régi kertben, a régi udvaron, a ház mögött, a szürke, hótalan télben.

— És mindenki tud egy történetet — jegyzi meg a ház mai tulajdonosa.

Történetet, vagy legendát? Ki ellenőrizhetné ezt, annyi elsuhant évtized után?

Hogy itt, a közelben, élt egy Sötét nevű svarc-gelb őrnagy. Az egyszer rálőtt a filagoriájában munkálkodó vezércikkíróra.

Meg, hogy sokáig élt itt e faluban Miskey Róza, egy öreg hölgy, aki valamikor az 5-ös számú ház padlásán megtalálta a Pesti Hírlap egykori szerkesztőjének, a keserves tinnyei éveket idéző naplóföljegyzéseit. Azután Kispestre költözött innen, s a második világháború során őt is, a naplókat is elpusztította egy „láncos bomba”.

Már megyünk kifelé a házból.

Az öreg nyugdíjas asztalos még tartóztatna, még újabb történetekkel, „valaha hallott”, ellenőrizhetetlen fabulákkal marasztalna, de engem nem a legenda érdekel, csak a való.

Pályája, sorsa, történelmi hivatása később másfelé és messze vitte, fény és bukás, országló hatalom, majd pedig a száműzetés felé.

Pályáján belül e kis pilisi falu, a hétszáz éves Tinnye örökre a hírlapírás jelképe marad. Aki itt, e megsemmisült kis filagóriában írt és dolgozott, a magyar vezércikket, a modern magyar újságírást, az írói elkötelezettséget teremtette meg.

Egyik életrajzában azt olvasom, hogy a korabeli tinynyeiek, mikor egy idegen azt kérdezte, ki lakik e házban, azt felelték:

— A tekintetes úr. Szerkesztő Kossuth Lajos.

Én pedig boldog és büszke vagyok, hogy járhattam abban a házban, ahol az újságíró Kossuth Lajos dolgozott.

c4z 5-eh .számú ház

Baráti Qéza - Thi$$y “Péter - J(r

SZÜÜŐF0MEM

A HÉTSZÁZ I

ot ('.sílédlánif

— Nem volt sírás fajta az én édesanyám, hét gyermek mellett hogyan is lett volna ideje sírni. Emlékszem, egyszer mégis eleredt a könnye és akkor nem értettem meg a szomorúságát .,. Harmadik elemibe jártam és karácsony napján az iskolában egy színdarabot adtunk elő. En kis cselédként léptem a színpadra, a szerepem szerint azt kellett mondanom: „A nagysága küldött, hogy engem itt felvesznek, hogy szükség van szolgálóra, Ha lehetne, akkor én itt maradnék.” Amikor a darabnak vége lett, boldogan bújtam anyám ölébe, eltelve a sikertől, és akkor az arcomon megéreztem a könnyeit. „Mama, miért sír?” — kérdeztem, „Azért kislányom, mert előbb egy kicsit a jövődet láttam ...” — felelte. Csodálkozva néztem rá, hiszen azt már hétéves koromban mindenki tudta, hogy én tanítónő leszek. Semmi más, tanítónő.

Így tekint az idő mély kútjába Valkó Béláné, Palovics Júlia, Tinnye község könyvtárosa.

— Amikor a hatodik osztályt elvégeztem, a templomatya azt mondta az édesapámnak: „No, János! Még haló porodban sem lesz nyugtod, ha ezt a kislányt nem taníttatod.” De az én apám szándéka, jóakarata kevés volt ahhoz, hogy felsőbb iskolába kerüljek, szegények voltunk, akkortájt, a harmincas évek elején különösképpen nyomorultak.

És Palovics Júlia tizennégy esztendős korában elszegődött cselédnek.

Ezt az emléket közel negyven év időhomokja temeti, ám most is eleven, be nem hegedt sebként lüktet: a tehetség és értelem megszürkülése, majd kiszínesedése, a soha el nem ért gyermekkori vágyak elapadása, majd fellobbanása határozza meg ennek a földműves családból származó falusi asszonynak az életét.

Negyven esztendős korában végezte el az általános iskola nyolcadik osztályát — pótolva azt, amitől a sors valaha megfosztotta —, utána könyvtárosi tanfolyamon vett részt, majd szakvizsgát tett, így lett az egykori cselédlányból könyvtáros; sőt több ennél: a műveltség, humanitás, irodalomszeretet ébresztője és letéteményese.

Tulajdonképpen meghökkentően szép történet ez, a gyermeki vágyak ifjúi képességek kései, de nem elkésett kibomlása.

Hogyan kezdődött?

— Az iskolánkban volt egy szekrény, tele meséskönyvvel. A tanítóm azzal jutalmazott bennünket, ha megérdemeltük, hogy választhattunk a könyvek közül. Talán nyolcéves lehettem, amikor olvasni kezdtem egy mesét. Most már a címét is tudom: Báty ácska, húgocska. A legszebb Grimmmesék közé tartozik. De akkor — közel fél évszázaddal ezelőtt — nem tudtam végigolvasni. A könyv utolsó lapjai hiányoztak. A mese hőse, a fiú őzikévé változott, mert ivott az elvarázsolt forrás vizéből és én akkor nem tudhattam meg, megszabadult-e a varázslattól, visszatért-e az emberek közé. Nem tudtam meg több mint harminc évig. Kerestem azt a mesét egész életemben és most találtam meg könyvtáros koromban, igen, csak akkor olvashattam végig az őzzé változott fiú történetét. Azért adom olyan nagy szeretettel a könyvet a gyerekek és az öregek kezébe, hogy ne érezzék, milyen nehéz az, amikor az ember nem ismerhet meg valamit.

— Gyerekekről és öregekről beszél. Ők olvasnak a legtöbbet?

— Igen. A középkorú embereknek kevesebb idejük van és hajlamosak arra, hogy elsősorban ne a szellemi, hanem az anyagi dolgokkal törődjenek.

— Harminc-negyven évvel ezelőtt volt-e könyvtár Tinnye községben?

— Nem volt. Az egyszerű emberek egyáltalán nem is olvastak. Emlékszem, az első komoly könyv tizenhat—tizenhét éves koromban került a kezembe, amikor Kováts professzorénál a vásárhelyi kastélyban voltam kisegítő szobalány. Ott ismertem meg Jókai írásait.

— Mióta vezeti a községi könyvtárat?

— Nyolc esztendeje. Amikor

elkezdtem, körülbelül ezer

könyvünk volt és nyolcvan

olvasónk. Ma több mint háromezer kötet van a könyvtárban és állandó olvasóim

száma közel háromszáz.

— Tehát a tinnyei lakosok negyedrészének rendszeresen könyv kerül a kezébe?

— Igen, egy héten három.4 szövetkezet mozaik-üzemében