Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-16 / 4. szám

A magyar humor idős harcosa, nesztora; nem a kora — a tekintélye teszi azzá. Időnként kiújul a (nem túl bölcs) vita arról, hogy „igazi” íróknak tekinthetők-« a humoristák? Tahi Lászlónak, a Ludas Matyi főszerkesztőjének nevét e vitában legfeljebb erősítőérvként említhetik, mivel két József Attila-díja cs jelentősebb művei (sok-sok vígjáték és több kötet karcolat), amelyeket hosszan sorol az Irodalmi lexikon, akárhogyan nézzük is — nem tréfa dolog...

„Fő fegyvere a gondolkodóerő’' — írja ugyanez a lexikon, ami érzelmi-romantikus vonásokban oly gazdag irodalmunkban már csak ritkaságánál fogva is jelentős érv; s komoly elismeréssé növekszik, ha hozzátesszük, hogy e gondolkodóerő a jelenségek fonákját keresi és mutatja fel; groteszk, gúnyra és pellengérre érdemes fonákját. Humorának fő forrása nem a vicc — noha, (bár olykor tagadja), tud viccelni is —, hanem a logika, amely egy-egy látszatra tetszetős, vagy hangzatos dologról fokról-fokra lehántja a megtévesztő burkot és felmutatja a mögötte rejlő oktalanságot; legyen az nagyformátumú ostobaság, vagy akár csak egyszerű, gyermekded szamárság.

Valójában ez a logikai építkezés az, ami sok szellemes, de többnyire valamely aktualitáshoz kötött, s azzal avuló írását a napi- vagy hetilap életen túl is életben és érvényben tartja.

Köztudott róla, hogy moziban gyakran feláll a film harmada, fele után, s otthagyja az előadást. Mint mondja: amint rájön, hogy unja a filmet, nincs ami tovább a zsöllyében tartsa... Mi derül ki ebből? Először is az, hogy a jó humorista nemcsak írásaiban, hanem magatartásában is mindig kritikus. Másodszor pedig, amikor a mozik látogatottsága világszerte csökken, ő mégis, újra és újra visszaül megnézni a következő filmet. Bizonyítva ezzel, hogy a humorista — tapasztalatai és eszközei ellenére —, lehet optimista is.

Márpedig egy optimista humorista jó kedvre derítheti — akár a Parnasszust is ...

Bogáti Péter

dltűk

Engem, hál’ istennek materialista világnézettel áldott meg az ég, ennélfogva csodában, babonában, kísértetjárásban vagy más efféle csacskaságokban nem hiszek. Elképzelheti ezek után az olvasó, hogy milyen szabódva s mily nagy lelki tusa után adok hangot egy olyan felismerésnek, mely haladó világnézetemmel ellentétben lenni látszik. De hát mit tegyek, ha egyszer az a helyzet, hogy átok ül a nyolcadik bén! Igen, jól tetszenek hallani, azon a nyolcadik bé osztályon, amelyikkel együtt csekélységem is érettségizett a Barcsay gimnáziumban 1928-ban, azon a nyolcadik bén átok ül; ki, mikor és miért átkozta meg ezt az osztályt, nem tudom, nem voltunk rosszabbak, mint a többiek.

Az ember, ugyebár, megy az utcán, s futólag szemügyre veszi azokat, akik vele szembejönnek. Jönnek ilyenek és olyanok, jönnek férfiak és nők, fiatalok és öregek, csúnyák, szépek, még szebbek. Rápillant az ember a szembejövőre, ugyebár, s látja, hogy ez a kislány például húszéves, az a bácsi túl van a negyvenen, ez az asszony ötven lehet, az ott amolyan harmincas. Kinek-kinek megvan a maga kora, ugyebár, s a korával együtt járó külleme, mozgása, fizimiskája. De mit kell tapasztalnom, ha olykor valamelyik volt osztálytársammal találkozom a nyolcadik béből? Azt. hogy ezek legalább húsz évvel látszanak idősebbnek, mint amilyen idősek valójában. Már régen figyelem én ezt. Hogy tudniillik, mindenki olyan korúnak látszik, amilyennek lennie kell, de azok, akik abba a bizonyos nyolcadik bébe jártak, azok egészen tönkrementek.

Jó pár héttel ezelőtt például szembejött velem a Rákóczi úton a Soponyai.. Eleinte el sem akartam hinni, hogy ő az. Nem — mondtam magamban —, ez nem lehet a Soponyai, hiszen ő velem járt a nyolcadik bébe, ergo nem öregebb, mint én, ez talán a Soponyai legidősebb bátyja vagy az apukája, onnan a nagy hasonlóság. És kérem, a Soponyai volt, atyaisten, a Soponyai volt az az elhízott, ősz bajuszú, kopasz alak, fantasztikus, hogy mennyire megöregedett! Egymásra néztünk, s egy pillanatra megtorpantunk, aztán szótlanul mentünk el egymás mellett. Én azért nem szólítottam meg őt, mert csak dadogni tudtam volna a rémülettől, hogy mi lett belőle; hogy ő mért nem szólított meg engem, arról sejtelmem sincs. De találkoztam nemrégiben Speck Rudival is, többek között. Nahát, hogy belőle mi lett! A haja hófehér, az egyik lábát húzza, rajta is fogott az átok, szegényen.

Nem is sorolom tovább, mert nagyon fájdalmas dolog ez, ha az embernek azt kell látnia, hogy mindenki a saját korát mutatja, csak a nyolcadik bé ment tönkre idő előtt. Bercsényi állt mellettem az autóbuszon a minap. A szeme alatt duzzadt táskák, a bőre szürke és petyhüdt, a tokája lóg — nyolcadik bé. Ki volt az a nyomorult gazember, aki megátkozta az osztályt, és miért tette — nem tudom, nem voltunk rosszabbak, mint a többiek. Amikor leszálltam a buszról, megnéztem magamat egy kirakat üvegében. Érdekes, hogy rajtam nem fogott az átok.

Gondolom, akkor éppen hiányoztam, szerencsémre.

TABI LÁSZLÓ

cAzl ehA kérdésről

— És egyébként hogy van?

—- Köszönöm. Dühöngök. Egyébként jól vagyok.

— Mi a baj?

— Nekem semmi bajom. Csakhogy ez nem minden. Belőlem a néphatalom kollektív lényt nevelt, ergo én nem törődhetem kizárólag magammal. A közállapotainkról van szó. Nem érti félre, ha azt mondom, hogy a közállapotaink egyenesen kétségbeejtőek?

— Mit lehet ezen félreérteni? És mi ejti kétségbe?

— A közállapotaink. Nem érti?

— Értem. De konkrétan.

— Maga is ezzel jön. Van konkrétabb dolog, mint a közállapotok? Hát nem azt érzi az ember a bőrén elsősorban?

— De mégis, közelebbről. Mire gondol?

— A közállapotainkra. De nehéz a felfogása!

— Nincs megelégedve a közbiztonsággal?

— Dehogynem vagyok megelégedve.

— Talán nincs nyugalom?

— Nyugalom is van. De sáfrány — az nincs.

— Sáfrány?

— Sáfrány. Látszatra kis dolog, ugye? És mégis. Adva van egy világváros, a fejlődés ezer jelével. Üj lakónegyedek, új áruházak, sortatarozás, fénycsöves körutak, ragyogó cukrászdák. Hanem a közállapotok!

— Nincs sáfrány.

— Nincs. Próbáljon sáfrányt venni. Nem kap. Sehol. tJj bölcsődék nyílnak, gyárak létesülnek, épül az Erzsébet-híd. De sáfrány nincs.

— Elég szomorú dolog.

— Utjye? Hát nem olyan ez, mint egy elegáns ember — mezítláb?

— Ha meggondolom, rettenetes.

— Ugye? Végigmegy a sok autókár a Nagykörúton, ülnek benne a külföldi turisták, nézik a szép városképet, de az, hogy sáfrány nincs, azt nem is sejtik, ötéves terv így, ötéves terv úgy, húszezer új lakás, de sáfrány?

— Az nincs.

— Nincs. Egy ilyen apróság. De ez az apróság a húslevesbe nagyon fontos. Attól lesz szép sárga! Hogy szabad előfordulni annak, hogy egy szocialista állam fővárosában ne legyen sáfrány?

— Ami igaz, az igaz.

— Na, látja. Igazán rend majd akkor lesz itt, ha nemcsak lakótelepek épülnek, de sáfrány is lesz. Nincs igazam?

— Nem is vitás, hogy igaza van. Na, most jöjjön fel szépen hozzám, adok magának egy marékkal. Nekem véletlenül van.

— Micsoda?

— Sáfrány. Adok magának, jöjjön.

— Nekem? Minek? Én utálom a húslevest.

cA szcuialiiuitm l?iáh^ÓMiiái&L

— Maga tudja, ugyebár, hogy én a szocializmus törhetetlen híve vagyok ...

— Persze, hogy tudom. Már többször is említette.

— Ügy van. De nemcsak említettem, hanem ennek megfelelően cselekszem és gondolkozom is!

— Tudom. Ezt is mondta már.

— Szóval csak onnan tudja, hogy én mondtam?

— Nemcsak onnan. Egyszer levélben is megírta.

— Na, látja. Akkor hát nyilván nincs kétsége az én politikai nézetemet illetően.

— Semmi kétségem. Maga csakugyan a szocializmus híve. De mi történt, hogy ezt a dolgot szóba hozza?

— Hogy mi történt? Nagy dolog történt. Súlyos dolog történt.

— Magával vagy a szocializmussal?

— Velem. Képzelje, meginogtam.

— Szent Habakuk! Csak nem?

— Sajnos. Nemrégiben történt, amikor este az a sűrű, ronda köd volt Pesten. A körúton mentem hazafelé a kocsimmal, persze csak lépésben, mert olyan köd gomolygott, hogy az orráig sem látott az ember. Néhol ki kellett szállnom a kocsimból, hogy kitapogassam az úttestet.

— Képzelem. De folytassa. És mi sodorta lelkiválságba?

— Tulajdonképpen a köd. De csak* közvetve. Ugyanis a neonfények átvilágítottak a sűrű ködön is, s innen tudhattam volna, hogy melyik keresztutcánál járok, ha történetesen nem a szocialista Magyarországon élek. Mert mi világított a ködön át? „Röltex”. Meg: „Közért”. Aztán: „Cipőbolt”. Ha nálunk kapitalizmus lenne, akkor a neonok azt világították volna: „Molnár és Fekete”. Akkor tudtam volna, hogy az Aradi utcánál vagyok. Vagy azt világították volna, hogy:

„Csetneki és Fiai”. Akkor tudtam volna, hogy a Wesselényi utcánál vagyok. De mit ér az ember azzal, hogy Közért meg Cipőbolt? így ébredtem arra, hogy a kapitalizmusnak is megvannak a maga előnyei. Vagyis hogy a szocializmus jó dolog, de olykor jobb a kapitalizmus.

— Ez így pontatlan. Mi az, hogy „olykor”?

— Ködben. Szóval akkor így fogalmazom: jó dolog a szocializmus, de ködben jobb a kapitalizmus.

— Még mindig nem pontos. Sűrű ködben, így kell mondani.

— Ügy van. Tehát a szocializmus jó dolog, de sűrű ködben ...

— Várjon! A maga tézise csak a városokban áll helyt. Falun nem. Tehát azt is meg kell mondani, hogy...

— Igaza van. Vagyis a szocializmus jó dolog, de sűrű ködben, városokban ...

— És este! Ez is fontos!

— Igaza van. Akkor hát a tétel így hangzik: a szocializmus jó dolog, de sűrű ködben, este, a városokban, jobb a kapitalizmus.

— Ez még nem pontos. Mert a gyalogjárók el tudják olvasni az utcaneveket, csak az autósok nem. Ezt is bele kell venni az ideológiai tételbe, nem gondolja?

— Igaza van. A szocializmus tehát jó dolog, de sűrű ködben, este, a városokban, az autósok részére jobb a kapitalizmus.

— Látja, látja ... így már rendben van. Sajnálhatja, hogy erre az igazságra nem húsz évvel ezelőtt jött rá ...

— Miért sajnálhatnám? Hol volt nekem húsz évvel ezelőtt kocsim ?

r()(iiri>dla szt/íj

A párválasztásról, erről a valóban nagy jelentőségű kérdésről rendezett termékeny vitát a televízió, magas képzettségű szakemberek, valamint egyszerű párválasztók részvételével. A vitán — a képernyő innenső oldaláról — jómagam is részt vettem, s nagy örömömre szolgál, hogy az elhangzott magvas véleményekkel minden szempontból egyetérthettem. Azok számára, akik más irányú elfoglaltságuk (teszem azt, szerencsés párválasztásuk) következtében nem ültek a képernyő előtt, a következőkben foglalhatom össze a sikeres ankét jelentékeny megállapításait:

A párválasztás akkor mondható szerencsésnek, ha a párválasztók tartósan szeretik egymást. Párt választani nagyon fiatalon nem tanácsos, nagyon öregen nem érdemes, a párválasztás mindenkinek a legbelsőbb magánügye, amelybe azonban szülőknek, a nagyszülőknek, a pedagógusnak, a pszichológusnak, a nőgyógyásznak és a kerületi tűzoltóparancsnoknak beleszólása van. Az ankét részvevői gondosan elemezték azt a kérdést is, hogy kell-e pénz a boldogsághoz, vagy kell-e hozzá valami más, és megegyeztek abban, hogy nem kell pénz a boldogsághoz, nem kell ahhoz semmi. Kollektíván elítélték továbbá azokat, akiknek olyan asszony kell. ha beteg is, keljen fel. Abban a kérdésben, hogy a pénz olvasva, az asszony verve jó-e igazán, a vitázók nem tudtak közös nevezőre jutni, amidőn azonban dr. Stokker Gedeon egyetemi tanár kifejtette, hogy nem lehet azt parancsolni senkinek, hogy azt szeresse, kit a szíve nem szeret, nyilvánvaló lett, hogy a szerelem sötét verem, s hogy a férjecskét a gyomrán keresztül lehet megtartani. A nívós vita a párválasztás kérdését teljes mértékben megoldotta, aki ezek után is rosszul választ párt, magára vessen.

Néhány lelkes és tapasztalt párválasztó levélben fordult hozzám, hogy saját tapasztalataikkal egészítsék ki a vitán elhangzott téziseket. Az ügy fontossága megköveteli, hogy néhány levélnek nyilvánosságot biztosítsak a rendelkezésemre álló hely szerény keretei között.

„Teljesen igaz — írja S. J. többszörösen premizált utókalkulátor Budapestről —, hogy jó házasság csak szerelemből születhet. Én eddig hétszer nősültem, de mind a hétszer szerelemből, és e magasztos szempont mellett a jövőben is ki fogok tartani.”

Figyelemre méltó esetről tudósit B. L. celldömölki olvasóm. „Nem igaz, hogy az érdekből kötött házasság nem lehet jó. Egy rokonom, aki nem szeretett dolgozni, huszonöt éves korában feleségül vett egy ötven éves, háromlábú özvegyasszonyt, s abból élt, hogy feleségét búcsúkban, heti vásárokon jó pénzért mutogatta. Saját villájukat már rövid néhány év múltán a vidám és boldog gyermekek zaja verte fel, és további negyven évet éltek a legnagyobb egyetértésben.”

„Téves volt a vitának azon megállapítása — írja levelében H. K. piripócsi olvasóm —, mely szerint a párválasztóknak azonos intellektuális szinten kell államuk. Fivérem atomfizikus, a geológiai tudományok doktora, Nobel-díjas filozófus, a róla elnevezett Spaczek-féle koordinátor feltalálója. Harminchét évvel ezelőtt feleségül vett egy nőt, akit a nagybetűk ismeretére máig sem volt képes megtanítani. Ennek ellenére, ha az asszony öt percet késik a piacról, fivérem elkeseredésében szöget és kötelet keres a fiókban.”

Érdemes idézni L. Ny. mátrasuhajdai olvasóm leveléből is: „A párválasztásban a véletlennek is nagy szerepe van. Nagyapám annak idején, amikor szerelmének kezét meg akarta kérni, véletlenül egy emelettel lejjebb csengetett be. Tévedésére a nászéjszakán rájött, de felkelni már lusta volt. Hatvanöt évet élt nagyanyámmal a legnagyobb boldogságban, 19 gyermekük, 143 unokájuk és 4562 dédunokájuk született. Mi ez, ha nem a véletlen?”

A többi hozzászólást, köztük két falvédőt, eljuttattam a televízió szerkesztőségébe.

Aíe/téz

Nehéz-e a magyar nyelv? — ezt a kérdést fejtegette Illyés Gyula jó néhány héttel ezelőtt a Népszabadság-ban, s végül megállapította, hogy — ellentétben a tévhittel — a magyar nyelv nem nehéz. Egy-két héttel később a nyelvész jogán hozzászólt a kérdéshez F. I., és vitatva Illyés véleményét, annak a nézetének adott hangot, hogy a magyar nyelv nem nehéz, nem is könnyű, pontosan olyan, mint a többi nyelv. Mivelhogy ezt a kérdést azóta nem bolygatja senki, tessék megengedni, hogy most már én is letegyem a garast: nekem fogalmam sincs arról, hogy a magyar nyelv nehéz-e vagy könynyű. Ha arra gondolok, hogy már két-hároméves koromban beszéltem és értettem magyarul, azt kell hinnem, hogy a magyar nyelv nem lehet nehéz. Ha azonban J. S.-re, Párizsból ide származott francia ismerősömre gondolok, azt kell gondolnom, hogy a magyar nyelv mégiscsak nehéz, mert húsz éve él Pesten, de nyelvünket, amit én két-három év alatt megtanultam, még ma sem beszéli igazán jól.

E kérdés kapcsán azon tűnődtem a minap, hogy ha anyanyelvem nem a magyar volna, mi mindent nem tudnék megtanulni ebből a nyelvből. Csak úgy hirtelenében felsoroltam magamban néhány „apróságot”, melyet — legjobb hitem szerint — sohasem tudnék megtanulni, ha történetesen nem magyarnak születtem volna.

Mindenekelőtt a tárgyas és a tárgyatlan igeragozási, de ez köztudomásúan nehéz minden idegen ajkúnak. Nem tudnám továbbá megtanulni, hogy a ló tárgyesete lovat, de a hó tárgyesete nem hovat, hanem havat és a só tárgyesete nem sovat, nem is savat, hanem sót. És ha már a tárgyeseteknél tartunk, aligha menne a fejembe, hogy a tű tárgyesete tűt, de a fű tárgyesete füvet, valaki ígérhet nekem füvet és fát, de ha mindent ígér, csak füvet és fát nem, akkor azt mondom: fűt-fát ígér, tehát a füvet is úgy ígéri, mintha tüvet. azaz pardon tűt Ígérne.

Nem tudom, valaha is elsajátítanám-e, hogy a kalbász fűszeresebb, mint a kolbász, a randa csúnyább, mint a ronda és a beretva élesebb, mint a borotva. Kétlem azt is, hogy az alszik és az aluszik között különbséget tudnék tenni, hogy tudniillik a kedves és szelíd nagymama (ha így akarom mondani) aluszik, de a rablógyilkosra már csupán azt mondhatom, hogy alszik, ő bizony nem aluszik, hacsak nem kedves a szívemnek az az akasztófára való gézengúz.

Na és persze az ikes igék! Nem könnyű ügy. Azt bizonyosan megtanulnám, hogy az ember nem esz, hanem eszik, sőt az állat is eszik és nem esz, sőt a fene is eszik, mert ha durván akarom elhárítani az ételt, amivel megkínálnak, így kiáltok fel: eszik a fene! De ha megbánom, hogy nem fogadtam el, akkor már esz a fene, vagyis a fene csak akkor eszik ikesen, ha engem esz, egye meg a fene, de bonyolult.

Kevés nekem itt a helyem arra, hogy a magyar nyelv minden csalafintaságát felsorolni akár csak meg is kíséreljem. Hogy mégsem lehet valami nagyon könnyű nyelv, azt az is bizonyítja, hogy igen sok magyar ajkú sem tud jól magyarul: újságcikkek, de még irodalmi igényű művek is tanúskodnak erről. Nem is beszélve arról, hogy egy-egy szó jelentését még a tanultabbak sem ismerik. Még egy fél éve sincs, hogy egy ismerősömtől (mellékesen: kulturális területen dolgozik az illető), így búcsúztam: „Add át üdvözletemet a kedves nődnek!” Mire az illető méltatlankodva így felelt: „Nem tudod" hogy már feleségül vettem?”

11