Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-16 / 4. szám

lőle lepkének. A sok eperfalevél átalakul a hernyó fejeben selyemfolyadékká és a selyemfolyadékból selyemszál lesz.

Hát ez úgy van az író-hernyóval is, Pistike. Az író bácsi fiatal korában eszik mindenféle levelet, amit mások írtak, írt levelet, meg könyv-levelet — ez... hm, tudod, Pistike, hogy is mondjam csak?... ez aztán az író fejében átalakul tintává, tudod, szép kék tintává, az a sok; levél. Na és egy napon, mikor aztán az írónak a feje tele van tintával — hát akkor, Pistike, akkor az író abbahagyja az evést és kiengedi magából a tintaszálat, hogy begubózza magát és majd lepke lesz belőle. Hogy hol engedi ki magából? Hát — az írónak a fejéből vezet egy cső, bele a kezébe, a karján keresztül, a kezének a végén van egy kis hegyes, amit tolinak neveznek és ezen keresztül kijön a tintaszál. Az a furcsa, Pistike, hogy akármilyen levelet eszik az író, mindig tintaszál lesz belőle — például az a fajta, amelyiket költőnek neveznek, az egész nap szerelmeslevelet eszik és abból csupa tinta lesz a fejében, ami a tintaszálhoz kell.

A tintaszálat az író kiengedi a papírra a fejéből, a szálnak az egyik végét odaköti valami ághoz, amit kiadónak neveznek, Pistike, és most kezdi kiengedni a tintát a fejéből. Jön, jön a szál a fejéből, mindig hosszabb lesz, mindig több lesz; eleinte nagyon sűrűén és szépen jön (ja, persze, Pistike, mert akkor még sok tinta van a fejében!), ilyenkor, az elején sűrűén befonja, szövi vele a papirost, gyönyörű szép tintaszál, mindenki örül neki. hogy milyen gyönyörű, jaj de szép, jaj de szép, és adnak neki sok helyet. Ilyenkor az író is örül, dacára, hogy fogyik a fejéből a tinta, mindig kevesebb lesz, de ő látja a sok szálat, hát örül neki, hogy majd ő hogy begubózza magát, és milyen jól fog aludni, és majd lepke lesz belőle.

A tinta pedig fogyik, egyre fogyik az író fejéből, és amint fogyik, vékonyabb lesz, most már ritkább sorokban ír, ritkább szálak jönnek, ezt nevezik verses drámának. De az író nem bánja, mert örül a gubónak.

Egy napon aztán kifogyik a tinta az író fejéből. Csupa

„ ... és én, a fél eb, most hideglelős elszándssal rohanok Trelleborgba, a sínek mentén..Karinthy Frigyes: „Utazás a kopotintaszál lett belőle a papíron. Mostan az író gondolja, hogy milyen jót alszik ő most a sok szál között, míg lepke lesz belőle.

Csakhogy nem úgy van az, Pistike, úgy-e, te tudod. Mert a selyemhernyót nem azért tenyésztik, hogy sok lepke legyen, hanem azért, hogy selyem legyen. Azért a kész g'ubókai beledobják a forró vízbe, belül a hernyó megdöglik, mire leszedik róla a selymet és csinálnak belőle szép selyemharisnyákat, a hernyót meg eldobják.

nyám körül” című könyvének borítói, balra az első, jobbra a posztumusz kiadásé. Filo tervei

Hát így csinálnak a tinta-gubóval is. Pistike. Mikor a sok tinta kint van az író fejéből, akkor szépen beteszik a forró kritikába, mire az író kiesik a tinta-gubóból, a tintaszálból pedig — hát ... hát. . . abból is selyemharisnyát csinál az írótenyésztő bácsi, a feleségének. Vannak olyan írók, akik csodálkoznak ezen, és kérdezősködnek, ezekről szokták mondani a fiatalabb hernyók:

— Hja, az öreg Izé ... az már kiírta magát, szegény.

Amiben igazuk van.

KARINTHY GÁBOR;

(Tltáizá

Csak néhány szót, életrajzi kiegészítésül.

1914-ben születtem, a háború első évében, decemberben. Anyám, Judik Etel, színésznő; nem emlékszem rá; 18-ban vitte el az influenzajárvány.

A Váli utcai elemibe jártam, akkor még jó tanuló, élénk és beszédes fiú voltam.

Korán kezdtem verset írni, tán hat-hét éves koromban. Az első versem címe: Csillagok.

Csillagok, csillagok ott az égen,

Milyen sokan vagytok,

Esne le az egyik énnekem,

S lám én milyen gazdag vagyok.

De pénzem, a pénzem a szegényeknek adom,

Hadd boldoguljanak vele azok,

Azok, akik oly nyomorban élnek,

Férfi, asszony, gyermek és leány.

A vége nem rímel, nem tudom, miért. Ebben az időben már otthon laktam, apáméknál. Akkor született az öcsém. Cini.

A Verpeléti úton laktunk, amit azóta apámról neveztek el. Előbb a 2-ben, aztán a 22-ben. Devecseri Gáborral korán összebarátkoztam, ő is a Lágymányoson lakott. A Lónyay utcai református gimnáziumba jártunk, ő egy osztállyal alattam. Hossz tanuló voltam, egy-egy tárgyból néha pótvizsgáznom is kellett. Csak a magyar irodalmat szerettem, és a latint. Az utolsó évben összeszedtem magam, az érettségin már majdnem jórendű lettem.

Diákkoromban sok verset írtam. Eleinte füzetekbe, aztán külön lapokra — nagyon termékeny korszak volt. Apám szerette a verseimet. Én is tudtam, és mindenki tudta, hogy költő vagyok, a családban én vagyok a költő. Nem is érdekelt egyéb, csak a vers. Sokat olvastam, tizennégy éves koromban Ady vagy Vörösmarty köteteit elejétől végig nagyon élveztem. Fordítottam is, németből Heinét, Rilkét, latinból Ovidiust. Az Ovidius-fordításaim egy része megjelent. Már volt baráti köröm: Devecseri révén összekerültem fiatal irodalmárokkal, Szendrő Jóskával, aki akkor még nem színész volt, hanem lírai költő, Szilágyi Bandival, aki szerkesztőnek született — és nagyon fiatalon halt meg. Lapot alapítottunk Hangszóró címmel — előbb Szendrő szerkesztette, aztán Szilágyi Endre és Benedek István —, ez közölte első verseim. De már előbb megjelent egy aprócska kötet, amelyet Devecserivel közösen írtunk, ő hatodik gimnazista volt akkor, én hetedikes. Fiatalkori verseimből csak ezek maradtak fenn, a többi elkallódott.

Érettségi után színész akartam lenni, beiratkoztam az öreg Rózsahegyi színiiskolájába. Tehetségesnek tartottak. Egy évig jártam oda, nagyon komolyan vettem — aztán mégis abbahagytam. Valójában nem akartam semmi más lenni, csak költő. Pár hónapig a Színházi Életnél is dolgoztam, a hirdeté(részletek)

si osztályon, időnként 5 pengőt kaptam a munkámért. Aztán a Szép Szó szerkesztőségének lettem tagja, ezért nem fizettek, de a verseimet közölték. Ignotus Pál volt a szerkesztő, •sok költővel és íróval összeismerkedtem itt, például József Attilával, Radnótival. Amíg még otthon laktam, a lakásunkon találkoztam apám író barátaival, főként Kosztolányival, Somlyó Zoltánnal, Füst Milánnal; később a Hadik kávéházban, s amikor a Reviczky utcába költöztek, a Centrálban kerestem föl apámat, itt Szabó LőrincCel, Erdélyi Józseffel ismerkedtem meg. Erdélyi nagyon megkedvelt, Devecserivel együtt meghívott Pilisszántóra, jóltartott egész ngp. A Nyugathoz Devecseri vitt fel, több versemet közölték, Babitshoz aztán rendszeresen följártunk, gondosan olvasta és bírálta a verseinket. 1937-ben megjelent egy szerény kötetem a Nyugat kiadásában, Étel és ital címmel.

Hogy miből éltem? Apám adott pénzt a kávéházban, ha nem felejtettük el mind a ketten. Az idegeimmel ekkoriban nem volt baj, csak szórakozott voltam, az időt nem tudtam beosztani és kihasználni — szerencsére, senki sem kérte számon, nem felajtek-e el ebédelni.

Apám halála után nehéz korszak következett, nem volt kitől pénzt kérni. Cini és Tomi segítettek, ahogy tudtak. Huszonnégy éves koromban váratlanul behívtak katonának, ez szörnyű volt. Az első hetekben még próbáltam alkalmazkodni, de aztán végképp nem értettem, mit akarnak tőlem, összeestem, ideggörcsöm volt, szívgörcsöm. Bevittek a katonakórházba, nem akarták hinni, hogy csakugyan beteg vagyok, hónapokig vizsgáltak, gyötörtek. Végül adtak egy papírt, amely szerint szívbajom miatt katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok.

Aztán még nehezebb napok következtek, utcai razzián többször elfogtak, mert sohasem hordtam igazoló iratot magamnál. 44 decemberében a nyilasok felcipeltek a Svábhegyre, két hétig gyötörtek a Majestic-szállóban.

Mindez eléggé megviselte az idegrendszeremet. Ezekben az években keveset írtam, sokat éheztem. Sokszor szorongtam, kényszerek kínoztak, hallucináltam is. A nyilas üldözők még évek múltán is fel-fel tűntek rémlátásaimban.

A felszabadulás után a Fővárosi Könyvtárban helyezkedtem el. Talán két évig dolgoztam ott, egyik-másik fiókban, s főként a központban; jó dolgom volt, de nem nagyon tudtam a munkára összpontosítani a figyelmemet. Szerény nyugdíjjal elbocsátottak. Belső sugallat hatására Badacsonyba utaztam, ott is maradtam három-négy évig. A sugállat nyomán azt hittem, hogy Badacsonyban megtalálom a leányt, akire álmaimban és verseimben vágyakoztam. A leányt ugyan nem találtam, de egy borgazdánál bérelt szobában jól éreztem magam, zavartalanul éltem. Ekkoriban ismét sok verset írtam, ezek elkallódtak. Nyugdíjam és apám könyveinek jövedelme anyagi gondtalanságot biztosított. Mégis, pár év múlva belső nyugtalanság fogott el, indokolatlan félelmek léptek fel, és az a furcsa hallucinációs állapot, amelyet ördöggörcsnek neveztem. Cini segítségével idegszanatóriumba mentem, előbb Budapesten, majd Intapusztán, az ,.Aranyketrec”-be, ahol az intézet vezetője régi barátom és •’rótársam volt, Benedek István.

1952 őszétől öt évet töltöttem Intapusztán. Időnként erős kényszerképzeték gyötörtek, sokszor órákig álldogáltam tehetetlenül, nem tudtam magam az étkezésre elszánni, vagy a kézmosást abbahagyni, a gondos kezelés azonban lassan mindezt legyőzte, az ördöggörccsel együtt. A versírást ezekben a nehéz időkben sem hagytam abba, bár nem voltam már olyan termékeny, mint korábban.

Az intapusztai évekre kellemesen emlékszem vissza, de amikor 1957-ben Benedekéknek el kellett onnan jönniük, szívesen tartottam velük. Budára költöztünk, itt élek ma is, szerény nyugdíjamból és apám újonnan kiadott könyveinek honoráriumából, Benedekék baráti gondozását élvezve. Szeretem őket, a házat, a kertet, ritkán mozdulok ki hazulról. Barátaim elhaltak, Devecseri után Szendrő is. a többiekkel nemigen találkozom. Az öcsém, Cini, gyakran látogat, évente egyszer-kétszer én is elmegyek hozzájuk, máshová nem járok. Jól érzem magam itthon.

De a versírás ihlete elhagyott. Tizenöt éve. amióta itt élek. mindössze két verset írtam. Ám ez nem jelenti azt, hogy többé soha nem írok: majd, ha visszatér az ihlet.

Sokan gondolták, hogy apám tehetsége és hírneve nyomasztóan hat rám, akadályozza kibontakozásomat. De ez nem így volt. Apám sohasem volt „vetélytárs”, akit le kellelt volna győznöm; ő író volt, filozófus, publicista, humorista — én első pillanattól fogva lírai költő. Tudta ezt. mondta is nekem: én nem vagyok költő, Gabi, a költő te vagy. Mert a versei is filozófiai poémák, nem lírai költemények. Mégis volt egy időszak, amikor izgatott az a probléma, zseni-e az apám, vagy csak egyszerű ember, aki tud írni? Lehet, hogy azért, mert mindenkinek a szemében „a Karinthy Frigyes fia” voltam, én pedig önmagam akartam lenni. Nem több. mint ami vagyok: lírai költő.

1972.