Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-16 / 4. szám
„Nincs divatban az irodalom? Hazugság! A rossz könyvek nincsenek divatban. A jók ... a jók ... A jókat majd megírjuk! És akkor megint divatban lesz, ahogy még ■ soha nem volt.. Karinthy Frigyes, 1929 Fölfedezni Karinthy t? Minek? Hiszen a „Tanár úr kérem”-et betéve fújják és naponta idézik a középiskolások is, az „Így írtok ti” irodalmi torzképeivel szinte mindenki találkozott már; bemondásai, szóviccei beépültek nyelvünkbe, híres kávéházi játékait — hogy csak a „Kicsoda-micsodá”-t, vagy az eszperentét említsem — évek óta játssza az ország. Minek fölfedezni azt, aki ennyire él, hat, terjed? És mégis. Azt már kevesebben tudják, hogy ami leghíresebbé vált életművéből, azt ő maga másodrendűnek tartotta, olykor kissé röstellte is. Bántotta, hogy igazi írói arculata még rajongóinak zöme előtt is ismeretlen; hogy Latinovits Zoltán személyesítette meg Karinthy Frigyest a Magyar Rádió Karinthyszínpadán Szalay Zoltán felvétele humorát idézik csak, s mindössze néhány ezren tartják csak számon életművének nagyobb, értékesebb részét. („Ügy használnak engem, mint a krumplit először Európában — virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgümőt (filozófiámat) eldobják.”) Persze, ludasak voltak ebben a kiadók is: több mint nyolcvan kötetéből a humoros összeállítások milliós példányszámban keltek el — de a komoly műveiből legnépszerűbbnek ítélt Faremido és Capillária is csak 18 ezer példányban adatott ki. Pedig már Benedek Marcell megírta róla: „Karinthy, akinek neve hallatára még mindig felkacag a közönség, már régóta nem akar kacagtatni.” Valóban, ő novelláiban, verseiben, publicisztikájában mutatkozott meg igazán, fejezte ki magát legteljesebben. Ahogy Kosztolányi mondotta róla halálos ágyán: „Ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni.” Balszerencséjére, Karinthy a Nyugat nagy nemzedékének volt tagja és kortársa, s akik egy vagy két műfajban tündököltek, elhomályosították őt, aki az irodalom minden ágában magasrendűt tudott alkotni. (Hogy sporthasonlattal éljek: egy országos csúcstartó vágtázó, vagy diszkoszvető ma is nagyobb név akár a tízpróba olimpiai bajnokánál is, pedig utóbbinak mennyivel több atlétikai ágban kell kiemelkedőt nyújtania.!) Nos, nincs mit tovább szépítgetni ezen: a regényíró, a költő, az újságíró, a filozófus Karinthyt mégiscsak föl kellett fedeztetni végre a legszélesebb rétegekkel is: ez volt műsorvállalkozásunk legfőbb célja. A szerkesztői módszerről csak annyit: nem magyaráztuk, nem értékeltük, nem „eladtuk” Karinthyt, nem dekoráltuk összekötőszöveggel, anekdotákkal, kortársi visszaemlékezésekkel — egyetlen szó se hangzott el a tizenkét részes sorozat tizennégy órányi műsoridejében, amit más írt, vagy mondott volna. Hasonló módon, csakis a szó erejével élt és hatott Marton Frigyes rendezői koncepciója, s az írót megszemélyesítő Latinovits Zoltán kivételes, a maradéktalan azonosulást elhitető színészi remeklése is. A tizenkét adás tizenkét témakört ölelt föl: azokat, amelyek leggyakrabban, legintenzívebben foglalkoztatták az írót. A válogatás során magam is újra meg újra elképedtem: milyen reálisan látta és jósolta meg a jövőt, tíz-húsz-ötven évvel előre. A tudomány, a film, az űrrepülés, a haditechnika jelentőségét, a fasizmus lényegét, tulajdon sorsát és betegségét — szinte ma sem lehetne tömörebben megfogalmazni. Mindnyájuknak, akik nem hallhatták a sorozatot, hadd próbáljam kedvét kelteni Karinthy olvasásához; művei — utánanéztem — nemcsak New Yorkban és Londonban: más városok nagyobb könyvtáraiban is megtalálhatók. Kiragadnék néhány olyan témát, amelyek valamennyiünket foglalkoztattak már valamikor — és tolmácsolom Karinthy Frigyes véleményét. A szerelemről így ír: »Hogy ehhez hozzászólhass, barátom, vagy minden asszonyt ismerned kellene — vagy nem szabadna ismerned, csak egyet. Aki sok asszonyt szeretett, nem ismeri a szerelmet — önmagát szerette és kereste; az ilyenhez nincs szavam. — Férfi és nő: hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar: a férfi nőt — a nő férfit. Szeretni — mi más, mint jót akarni a másiknak? Mégis, férfi és nő önfeláldozásáról kiderül a végén, hogy rajongó csókok, kifordult szemek és könnyekig olvadó imádat álarca alatt a legszárazabb, kiszámítotabb élethalálharc egymás ellen, győzelemért, és hatalomért a másik felett...” Első felesége halálakor, 1918-ban — húsz évvel koponyaműtéte előtt — egy döbbenetes naplójegyzetben ezt vallja: „A lelki sérülés nem gyógyul be soha, de hozzászokik a lélek. Ügy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles, idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt — ezt a kést nem húzhatom ki belőle többé, mert hiszen ő halott marad. De idővel hozzászokik majd agyam a késhez, és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontban. Nyomorék lettem, egész életemre.” A háború, az első világégés ellen így tiltakozik: „Van, ami rosszabb a halálnál, s ennek a neve: szolgaság! A háború pedig szolgaságot jelent. Nagyobb bűnt követ el az, aki az életem tartalmát veszi el, mint az, aki az életemet — az élet tartalma pedig a szabadság. Az emberi szabadság megrontója a háború, barátaim. A háború ellentéte pedig nem a béke, hanem az eszmék forradalma.” Tizenöt évvel később, a fasizmus ébredésekor így kiált: „Veszélyben a haza, a mi hazánk, Betűk Birodalma, veszélyben a könyv, a könyv. Dobd el a tollat, a vésőt, állj ki, ugorj ki a dobogóra, tátsd ki a szád, védd meg a papírt, ne tollal, szóval védd meg, mert egyre szűkebb a máglyák lánggyűrűje. Aki itt mérlegel, vagy magyaráz, csak olajat önt a tűzre. Költők, sírjatok hangosabban — tettel sírjatok fel az égre —, sírjatok irgalmatlanul!” És egy tanács mindannyiunk számára — a negyven év előtti szavak, sajnos, egyre aktuálisabbak: „Emelkedik a szívbajok statisztikája: az orvosi kimutatások világviszonylatban is megdöbbentő adatokkal rémítik a laikust. Laza lelki tartás, jól vigyázz, s meglátod majd, lecsillapul, s helyén marad ugráló szíved. Laza lelki tartás, önmagaddal, s másokkal szemben, — ó, jönne bár vissza a kar, amelynek öntudatlan lelki egészségtana volt ez a laza lelki tartás; úgy hívták valamikor: udvariasság, csendes és tapintatos szó, részvét és megértés. Laza lelki tartás: majd nem lesz annyi szívbaj, ha visszatér a szívek balzsama, amit úgy hívnak: szívesség.” Sokoldalúsága és termékenysége ellenére Karinthy egész életében keserves reménytelenséggel hajszolta a pénzt — pontosabban a pénz hiánya hajszolta őt; reklámversek írására, alkalmi föllépésekre, méltatlan rutinmunkákra, előlegek után, adósságok elől. Pedig nem volt sem iszákos, sem lóversenyes, sem kártyás, mint sok pályatársa; annál szomorúbb, hogy éppen ő, aki annyi mindenkit próbált okos szóval, megtéveszthetetlen logikával eligazítani a világ zűrzavaraiban, a magánháztartását képtelen volt rendbehozni. Minden napja deficittel kezdődött, és ráfizetéssel végezte rövid életét is; életrajzírói szerint 45 ezer pengő tartozás és 5 pengő készpénz maradt utána ... Bírálói számonkérték, s fölróják olykor még ma is: miért aprózta el úgy tehetségét, legjobb önmagát. A válasz: „Azért sok mindent megírtam már, és azt hiszem, a munkám nem volt hiábavaló ... Közel akartam férkőzni az emberekhez, az ő szavaikkal... Igen sok írásomnak az volt kimondottan a célja, hogy megmondjam végre a többieknek, hogyan is van ez vagy az... Azt hiszem, nagyon őszinte voltam mindig... Amit nem mondhattam el senkinek, azt mondtam el mindenkinek ...” Az akkori néhány ezer olvasó helyett — akiknek nem mondhatta el —, a rádió fejlődése révén, most elmondhatta hát mindenkinek. Harmincöt esztendővel halála után — de az utókor számára, remélhetőleg, idejében. Kaposy Miklós HÓNAI MIHÁLY ANDRÁS: Rév kollégám képei ttek. Ezen a kiállításon mégis határtalan meglepetés fogadott. Elkészülve mindenre voltam, csak erre nem. Rév Miklós ugyanis, mihelyt végre kiállításra szánta el magát, kettőt tehetett. Vagy bemutatja magát mint fotóművészt, azaz csakis azt, tárgyuktól független képekkel, amelyek elmondják, hogyan látja ö a lefotografált világot. Vagy pedig azt a fotóművészt mutatja be, aki újságíró, azaz csakis azt; riportképekkel, amelyek előadják az utóbbi emberöltő kortörténetét. Magyarország, Szovjetunió, Anglia, Franciaország, Jugoszlávia, Vietnam, Kína, Tibet, India ... meg is állok, mielőtt még felmondanám az egész földrajzi atlaszt: riportútjai során Rév Miklós az utóbbi évtizedekben végigfotografálta mindet. Népeket és országokat, fejlődésük, történetük különféle stádiumaiban, aztán államférfiakat, akiknek Rév Miklós-féle fényképe ma már történelmi arcképcsarnokba való. Eseményeket, amelyeket ma már történelemórán tanítanak. / A m Rév Miklós mindkét megoldásról lemondott. Valami mást csinált. Ez volt a meglepetés. Sietek elárulni, mi ez, mert ilyet eltalálni nem lehet. Ilyet csak kitalálni lehetett. De azt is csak művésznek, aki mindig csak annyira művész, amennyire költő. Rév Miklós úgy határozott, hogy félreteszi élete munkájának nagy részét, s az egészből — csak a gyermekfotókat állítja ki. Soha fotóban költőibb gondolatot (és vallomást)! Csupa gyermekkép. Magyar gyerek, francia gyerek, európai, ázsiai, afrikai gyerek. Nevető gyerek, síró gyerek (tehát nem „mosoly albuma”, ahogy a gyermekfényképészek hirdetik). Éhes gyerek, evő gyerek — nem is folytatom. Amint újra meg újra körbejártam a teremben, rájöttem, hogy mindez egyúttal teljes fotóművészeti bemutató s teljes kortörténet. Csak a műre kell figyelni, majd csak a helyszínekre s az évszámokra a képek alatt. „Tragédia, dalban elbeszélve" — határozta meg egykor Greguss Ágost a balladát. Saját művészetét és korának történetét Rév Miklós gyermekben beszélte el. El is árulta magát: az egész világból, amely ha valakinek szeme előtt, hát az övé előtt alaposan elvonult, a legjobban ez érdekelte. Most már mindent értek: ettől volt jó a többi is, minden, amit csinált. Soha kollégábbnak nem éreztem magamat Révvel, mint ezen a kiállításon. Ha ugyan ő elfogad annak. De hát mit is akar — akár tollal, akár fényképezőgéppel — az újságíró? Az emberek javát. Ami a kisdedeknél kezdődik. Hogy az övék legyen — bizony mondom néktek — idelenn a Földnek teljes Édene. RÉV MIKLÓS felvételei z olvasó e sorok címéből ítélve nehogy azt higgye, mintha itt most egy kiállításnak valami pajtflskodó kritikája következnék — olyan, amelynek hitelét eleve lerontja a kollégiális kapcsolat, amelyet tetejébe még hangsúlyoz is, sietve bevall az alkalmi kritikus. Írtam én már életemben lesújtó kritikát kollégáim műveiről, nem egyet; olyanokéiról is, akik munkájuk természetét szorosabban tekintve, közelebbről voltak kollégáim, mint Rév Miklós —, aki utóvégre miért is volna kollégám. Hiszen én a tollat forgatom, ő pedig fotografál. Atyafiságomban egyébként annyi volt a fotográfus, hogy sok is, sőt két nagybátyám — Rónai Dénes és Székely Aladár — a magyar fotóművészet két klasszikusa volt. Ha pedig arra gondolok, hogy Székely Aladár édesapja asztaloslegényként valcolt Olaszországban, s Kossuth Lajos magyar légionáriusa lett, Rév Miklós pedig valamikor maga volt asztaloslegény, s ő is e minőségében állt a jelenkori forradalom katonái közé —, valami jóleső, történeti megilletődés is elfog. A lélek dolgai ezek, s minden művészethez éppen ezek kellenek. És ez a fotókiállítás éppen a lélek kiállítása, a költészeté, amely minden művészet leglelke, s ami nélkül minden művészet — akár tollal, akár hangszerrel, ecsettel, vésővel vagy géppel művelik — csak silány ipar. Azt mindig tudtam, hogy Rév Miklós fényképező művészete mekkora érték a fotónak, sajtónak, kortörténet-Egy párizsi „if jú pár” Ez mi? Boldog vakáció 8
