Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-16 / 4. szám
agyar* ifjúság, Í974 „Anyám kis szalonnát, kenyeret kötött egy batyuba, aztán apámmal toronyiránt nekivágtunk az állomásnak. Még ma is emlékszem, majd a szívem szakadt meg. Mi lesz velem idegenben? De a félelmet lassan elolvasztotta a remény, nem leszek paraszt, nem kell állandó rettegésben élnem, ad-e kenyeret az uraság. Szakmám lesz, városi leszek. Akkor még nem tudtam, hogy hajnalok hajnalán kell majd kelnem és éjfél is elmúlik, mire a vackomra kerülök. Azt sem, hogy több pofont kapok, mint jó szót. De mindez végül is elmúlt. A kis műhelyben szakmát tanultam, bádogos lettem, aztán a Ganzba kerültem. Sokat mesélhetnék az életemről, mert lenne miről. De a lényeg: munkásember lettem.’’ A másodéves gépszerelők esztergagépeket ja vitának, szerelnek, gyártanak A tornateremben A kis történethez hasonlót, mint amilyet Perlusz Márton Váci úti öreg munkás, mintegy élete tanúvallomásaként elmondott, az öregedő munkások ezrei elmondhatnának. Nagy elhatározás voLt akkortájt parasztból szakmunkássá lenni. Még munkáscsaládok is meggondolták, mielőtt cselekedtek. Hogyne, lemondani egy kenyérkeresőről három-négy esztendőre. Sokszor még fizetni is kellett a mesternek. Mert nagyrészt kisiparosok nevelték az inasokat. Keserves volt az inasélet, mégis megérte. Nagyobb darab kenyérrel biztatott, s rangot adott. * A háborúból tápászkodó ország, az egyre jobban izmosodó ipar munkáséhsége szinte végtelennek látszott. Hogy nagyrészt a kisipar legyen a munkásutánpótlás forrása, lehetetlen gondolatnak bizonyult. Megalakultak tehát a szakmunkásképző intézetek. Az állam gépekkel, tanműhelyekkel szerelte fel, s jó szakmunkásokból toborozta az oktatókat. Érdemes lenne természetesen elemezni e majd három évtized minden gondját, buktatóját, eredményeit is, de erre most ne térjünk ki. Említsünk egyetlenegy számot mindössze, ami jellemzőbb és önmagáért beszél: 1945 óta a szakmunkásképzőt hétszázötvennégy-ezren végezték el, az általános iskolákból kikerülteknek jóval több, mint a fele. A magyar munkásosztály új generációi. Nagy hát a szakmunkásképzés felelőssége. Vajon érzi-e? Nehéz a kérdés, a felelet sem könnyű. Annyi bizonyos, ma már túlnyomórészt a szakmunkásképzők kapuján kilépettek népesítik be a műhelycsarnokokat, a magyar ipar termékei nagyrészt az ő kezük munkája. Az ipar eredményeit, a növekvő számadatokat — az exportsikereket is —, nyugodtan bizonyítványként fogadhatjuk el. Utóvégre is, az életben mindent a tettek igazolnak. De azért a szakmunkásképzés problémája ennél összetettebb. S gondokkal is telítettebb. Az első kérdés: olyan lelkesedéssel, örömmel és reménnyel telve indulnak-e neki a munkáséletnek a mai gyerekek, mint ahogy a kis Perlusz Márton hagyta el valaha a faluját? A mai Perlusz Mártonok, azaz a mai falusi fiatalok, igen. A számok ezt bizonyítják. A fővárosi szakmunkásképző intézetek kollégiumaiban levő falusi fiataloknak mintegy kétharmada Szabolcsból, egyharmada Pest, Békés, Bács és Szolnok megyéből, vagyis az iparral legkevésbé ellátott tájakról érkezett. Számukra, családjuk számára ipari szakmunkássá válni ma is társadalmi emelkedést, rangbéli magaslatot jelent. S ma is azt, amit régen: reményt arra, hogy elkerülnek faluról, és városlakók lesznek. S a városi gyerekek? Kérdezzük meg őket. Angyalföld, Thälmann utcai általános iskola. Mester Zsuzsa, Lisovszki Mariann, Juhász József, Herczeg Csaba, Csepeli Sándor, Sinkó Mária, Putterer Tamás, Tarsoly Ágnes. Életvidám, kedves, nyíltszavú gyerekek. Nemsokára elhagyják az iskolát. Kérdem a lányokat, mik lesznek. — Szabó. — Szabó. — Tanár. — Szabó. — Miért éppen szabó? — kérdem. — Mert divatos és jól lehet keresni. — S a fiúk? — Biológus. — Tanár. — Villanyszerelő. — Tanár. — Senki sem akar gyárba kerülni? Talán még nem is láttatok gyárat. — Egyszer, voltunk egy papírgyárban. Hirtelen felrémlik előttem egy régi kép. Néhány évvel ezelőtt történt, Csepelen. Feltűnt, hogy az egyik üzemrész tanműhelyében, az esztergapadok előtt, nem áll egyetlenegy kisfiú sem. „Nincs elsőévesünk — mondták —, egyetlenegy sem jelentkezett.” S ekkor valaki, amúgy „magyarázatként”, sorolni kezdte, mi lett azzal a huszonöttel, aki az előző esztendőben végzett: „Az egyik világosító, a másik baromfifelvásárló, a harmadik egy ktsz-ben, dolgozik..Így, végig mind a huszonötöt. Csepelen egy sem maradt. Mondták, nincs elég becsülete a szakmának. Ma sincs? Annyi bizonyos, hogy az angyalföldi gyerekek nem mondták, hogy vasasok akarnak lenni. De hátha ez csak véletlen. Nyomozzunk tovább. Kérdezem Vermes Sándort, a főváros egyik legnagyobb intézete, a 27. számú szakmunkásképző igazgatóját, mi a helyzet. Azt válaszolja: körzetének legjelentősebb gyára hatvan esztergályost igényelt. De az egész iskolában csak tizenegyet tanítanak. Vigasztalt: van, ahol jobb a helyzet, néhol vidéken is. Valóban, így van. A Ganz-MÁVAG 1972-ben 040 iparitanulót akart felvenni, de csak 408-at sikerült, 1973-ban 671 helyett csupán 306-ot. Ugyanakkor a gyár zalaegerszegi, kiskunhalasi és mátranováki gyáregységében ma több szakmunkás jelöltet oktatnak a Ganz- MÁVAG számára, mint Budapesten. * Újra és, újra felbukkan hát a tapasztalat, a falu fiataljai számára előrelépés munkássá válni: életideál. Sok városi gyerek azonban inkább televíziószerelő, autószerelő vagy más divatos, jól fizető szakma tanulója szeretne lenni. És egyre több érettségizett is ezeket a pályákat választja. Ugyanakkor öntőnek, esztergályosnak, kőművestanulónak mind kevesebben jelentkeznek. Mindig voltak divatos szakmák. Sokan — hamis ideálok alapján, kényelemszeretetből íróasztalt akarnak, munkapad helyett. És vannak családok nem kis számban, ahol a „felfelé” törekvést úgy értelmezik: „Az én gyerekem már ne legyen munkás.” Amit tenni kell — és a felelősök már látják a probléma súlyát, erejét —, közös érdeke a munkásnak és az országnak: az üzemek belső demokráciájának erősítése, a munkásközvélemény súlyának növelése, a szakképzett munka sokkal jobb honorálása, általában egy differenciáltabb bérrendszer alkalmazása, a nehéz' fizikai munkák gépesítése, a továbbképzés megszervezése, az előrelépés biztosítása. Ezek az eszközök növelik a munkásélet vonzóerejét, s irányítják a legjobbakat a szakmunkásélet felé. * S a szakmunkásképzés nívója, módszerei? A számok is sejtetik az erőfeszítések nagyságát. Az állami költségvetés 1,1 milliárdot biztosít a jövő szakmunkásainak képzésére, de mintegy 1,2—1,3 milliárdra rúg egy ötéves tervidőszakban az az összeg is, amelyet felszerelésre, új beruházásokra költenek. 1975 végéig például 422 tanterem, 3200 tanműhelyi munkahely és 39 tornaterem létesül. Meg kell még említeni az úgynevezett szakmunkásképzési alapot — új intézkedés —, amelylyel a gyárak járulnak hozzá a képzéshez. Ez is 250 millió. S nehezen felmérhető — mégis jelentős — az az összeg, amelyet egy-egy üzem a kollektív szerződésben biztosít mindezen felül „gyerekeinek” (ruhát, szerszámot, üdülést stb.). A pénz természetesen sokat jelent, de tudjuk, nem mindent. Ha rosszak a tanítási módszerek, ha nincsenek megfelelő képzettségű oktatók, akkor minden hiába. Erről vajon mit mondhatunk? Mindenekelőtt azt, hogy a szakmunkásképzés majd három évtizede sok tapasztalattal szolgált — sok gondot gyűrt le, nehéz buktatókon is keresztülbotorkált —, s ma már világosak a teendők. A reform, az 1969-ben hozott új törvény nemcsak a jobb képzés anyagi feltételeit teremtette meg, hanem egy magasabb nívójú oktatás eszméjét is kijelölte. A törvény értelmében a szakmunkásképző intézetek a felelős gazdái az oktatásnak. Az intézetnek őrködnie kell azon is, mit csinálnak a gyerekek, amikor az üzemben vannak, más szóval: figyelni kell arra is, képes-e az adott gyár a szakmunkásképző intézet munkáját kiegészíteni, jó szakembereket nevelni. S az intézet? Tud-e olyan elméleti-gyakorlati alapot, olyan műveltségi színvonalat adni, amely megfelel egy-egy iparág mai nívójának, még inkább holnapjának? Kinyitja-e a gyerekek szemét a fejlődő világra, ad-e olyan tudást, amelynek segítségével egy napon magasabb grádicsra léphetnek? Nem könnyű kérdések, de a feleletet nem lehet elodázni. A képek, amelyek ezeken az oldalakon láthatók, a csepeli tanintézet életéből vett mozaikok. A csepeli intézet az ország egyik legszebb és legjobban felszerelt, kollégiummal is társított szakmunkásképzője. Modern gépek, kiváló tanári kar, nagyszerű oktatók, minden, ami csak kell. És ilyen színvonalú intézet ma már több van az országban. A cél: az évtized végére az ország valamennyi intézetét korszerűsíteni, és a tanári-oktatói kart, a tanítás módszereit is a kor követelményeinek nívójára emelni. Az állami szakmunkásképzés hőskorának oktatópionírjai még gyárakból „elcsábított” munkások voltak. Néha nem is a legjobbak, hiszen a gyár különbül fizetett. Ma a szakmunkásképzők pedagógusainak mintegy 90 százaléka főiskolai, egyetemi végzettségű tanár — két esztendeje megkezdődött a speciális műszaki tanárképzés is —, s a szakoktatók jelentékeny része érettségizett, sok köztük a mérnök. Nagy vonzóerőt jelent, hogy — leszámolva a „másodrendű - séggel” — a bérrendezés mai tendenciája: a szakoktatók mihamarább a legjobb szakmunkások bérének megfelelő jövedelemhez jussanak. Hiszen a cél az, hogy a jövő szakembereit a legjobbak neveljék, s erkölcsi-anyagi megbecsülésük ne legyen kisebb. * A reform azonban, amelyről szóltunk, s amelyet most ültetnek át a gyakorlatba, még sok mást is jelent. Az első Négyen a repülőmodellező szakkör megszállottjai közül Gábor Viktor felvét Szép magyar beszéd vetélkedő 4
