Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-16 / 4. szám

BÉKÉS VILÁGÉRT

A február 9 és 12 között Moszkvában, a békeszerető erők világkongresszusán életrehívott állandó bizottság, majd február 14—20-ig Szófiában a Béke-világfcanács, a béke építésének új rendszerével foglalkozott, amelynek a lényege, hogy az enyhülési folyamatot, a békés egymás mellett élés irányzatát intézményessé kell tenni, létre kell hozni a szervezetit béke feltételeit. E nagy és új feladatok megoldásán természetesen nem csak a nemzetközi tanácskozások munkálkodnak, hanem a Főbizottságban képviselt szervezetek, illetve a Béke-világtanácsban tömörült mozgalmak is. A hatékony és szervezett béke megteremtésében rendkívül fontos szerepe van az ENSZ- nek, a nemzetközi szervezeteknek, a kormányoknak, a regionális gazdasági, katonai tömörüléseknek és minden nemzeti mozgalomnak. Az új struktúra központi eszméje a történelmi optimizmusból fakadó békefilozófia.

A békés egymás mellett élés — egy egész történelmi korszak rendező elve — szintén az általános fejlődéstörvény szerint változik, alakul. Kezdeti szakaszának, a háború nélküliség állapotának az volt a fő jellegzetessége, hogy a két világrendszer harcában az atomháború kivételével minden eszköz felhasználásra kerülhetett. Ezt a szakaszt a korlátlan fegyverkezési hajsza és a korlátozott kapcsolattartás jellemezte. Ez már nem hidegháború volt, mivel bizonyos nyugati vezető körök felismerték, hogy a rakéta-termonukleáris háború túl kockázatos és kiszámíthatatlan. A békés egymás mellett élés elveit nyugaton tudomásul vették, sőt hivatalosan, kormányszinten is elfogadták. E szakasz legismertebb jellemzői az 1971—1974 között létrejött nemzetközi megállapodások, mindenekelőtt a szovjet—amerikai csúcstalálkozók egyezményei, valamint a szocialista közösség országai és a tőkés világ legfejlettebb országai között megkötött két- és többoldalú szerződések. A békés egymás mellett élés irányzata ezzel a második szakaszába lépett, megkezdődött az enyhülés időszaka.

A szocialista és a tőkés világ kapcsolatai ma már továbbfejlődtek, a békés egymás mellett élés második szakaszából fokozatosan átnőnek a harmadik szakaszba: a békés együttműködésbe. Az nyilvánvaló, hogy még nem érkeztünk el minden tekintetben a harmadik szakaszhoz, de a szocialista országok és a nemzetközi békemozgalom dokumentumai már joggal használják azt a kifejezést, hogy fordulat következett be a nemzetközi politikában. A fordulat szó világosan észrevehető és érzékelhető irányváltozást jellemez. Irányváltozásról pedig akkor beszélhetünk, ha már lépések történtek előre, az új irányba.

A harmadik szakasz teljes és sokoldalú érvényrejutásáról, hatásairól, úgy gondolom, akkor beszélhetünk, ha majd megvalósulnak az SZKP XXIV. kongresszusán elfogadott békeprogram céljai. Amikor már gyakorlatilag is kiküszöbölődik az atomháború veszélye.

Addig azonban igen bonyolult küzdelem vár a haladás, a béke erőire, mert újra meg újra vissza keli szorítani az enyhülésellenes törekvéseket.

Mivel egyre inkább terjed az a nézet, hogy a nemzetközi kapcsolatok rendszere a gazdaságtól a kultúráig, a közlekedéstől a környezetvédelemig a világ megosztottsága ellenére is egy egészet alkot, a világrendszer elemzésének egyik legfontosabb kérdése az enyhülés és a békés egymás mellett élés helyes értelmezése. A kölcsönös függőség korszakában a szocialista és a tőkés világ kapcsolata hármas természetű: egyszerre partnerek, szembenállók és ellentétes érdekekért küzdő ellenfelek. A három minőség többnyire összetetten, bonyolultan jelentkezik, az érdekek és érdekellentétek szövevényesen fonódnak össze és csakis a konkrét hely, idő és helyzet elemzése alapján lehet eldönteni: az adott kapcsolatnak mi a meghatározó fő jellege.

A gazdaság, a kereskedelem, a tudomány, a technika, a közlekedés és környezetvédelem területén nemcsak lehetséges az együttműködés, hanem már ki is alakultaik az együttműködés hatékony formái. Ezekben a kérdésekben tehát a tőkés országok partnernek tekinthetők.

A nemzetközi politikában és a diplomáciában a két világrendszer szemben áll: a Távol- Kelettől a Közép-Keletig, Latin-Amerikától az afrikai kontinensig, az európai biztonsági értekezlettől a bécsi csapat- és fegyverzetcsökkentési tárgyalásokig. De már kutatják a közös érdekeket, igyekeznek javaslataikat egymáshoz közelíteni, a válsággócok feszültségét eloszlatni, egyszóval kialakítani a politikai-diplomáciai kapcsolatrendszer egyes elemeit és elveit.

Kibékíthetetlen azonban a két világrendszer ideológiája. És a békés egymás mellett élés. az együttműködés politikájának hatékonysága nagymértékben függ az ideológiai harc helyes értelmezésétől. A jelenlegi történelmi helyzetben az emberiségnek az az égyetemes érdeke, hogy a háborúnak még a lehetőségét is elkerüljük, és ez állandó érintkezést tesz szükségessé a két világhatalom között. Ám az államok politikáját szabályozó vezérelv, a békés egymás mellett élés, nem jelenti az ideológiák kibékülését, sem az osztályharc feladását, sem békés egymásbaolvadását, sem a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak, a nemzeti függetlenségi mozgalom és az intervenciósok békés együttműködését. Egyes nyugati körök az „eszmék és információk szabad áramlása” ürügyén a szocialista rendet aláaknázni akaró nézeteket szeretnének terjeszteni, ami eltorzítása az igazán építő jellegű, kölcsönös kulturális kapcsolatoknak.

A békés egymás mellett élés következő, negyedik fázisa a nemzetközi békerendszer teljes felépítése lesz. Tanulmányoznunk kell a katonai tömörülések, a gazdasági integrációk természetét, a katonai, politikai és gazdasági világrendszer kapcsolatait, összefüggéseit, fejlődésének törvényeit, a lehetőségeket és a megoldásokat, s ezek különböző változatait is.

A tanulmányozás és elemzés után, már közben is, a legfontosabb feladatunk mégis az, hogy a szerteágazó és közös törekvések és cselekvések egy célra irányuljanak a békés világrendszer megteremtésére.

Pethő Tibor

Hivatalos látogatáson Magyarországon tartózkodott Horst Sindermann a Német Demokratikus Köztársaság Minisztertanácsának elnöke. A vendéget fogadta Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára is. (MTI felv.)

*

Magyarnyugatnémet

gazdasági

tárgyalások

Dr. Biró József külkereskedelmi miniszter, aki dr. Hans Friderichs szövetségi gazdasági miniszter meghívására január végén hat napot töltött a Német Szövetségi Köztársaságban, tárgyalásokat folytatott az NSZK gazdasági életének vezető személyiségeivel, és találkozott Willy Brandt szövetségi kancellárral is.

A dr. Hans Friderichs miniszterrel folytatott tárgyalások során áttekintették a két ország gazdasági kapcsolatainak alakulását és perspektíváit. Az együttműködés fejlesztése érdekében elhatározták, hogy még az idén előkészítenek és lehetőség szerint aláírnak egy tíz évre szóló kooperációs megállapodást.

Dr. Biró József magyarországi látogatásra hívta meg dr. Hans Friderichs szövetségi gazdasági minisztert, aki a meghívást elfogadta.

A küldöttség az egyhetes látogatás végén Hamburgot kereste fel a városi szenátus meghívására. Októberben magyar gazdasági napokat rendeznek Hamburgban, amelynek védnökségét dr. Biró József vállalta.

A magyar—jugoszláv gazdasági együttműködési bizottság elnöki találkozója alkalmából Budapesten tárgyalt Mirjana Krsztinics, a Jugoszláv Szövetségi Végrehajtó Tanács tagja, akit Lázár György, a kormány elnökhelyettese is fogadott.

MTI felv.

RÓMAI KATOLIKUS FŐPAPOK

KINEVEZÉSE

A PÁPA ÜRESNEK NYILVÁNÍTOTTA AZ ESZTERQOMI ÉRSEKI SZÉKET

VI. Pál pápa dr. Bánk József megyés püspököt egri érsekké, Kisberk Imre c. püspököt székesfehérvári megyés püspökké, dr. Lékai László c. püspököt esztergomi apostoli kormányzóvá, Kádár László c. püspököt veszprémi apostoli kormányzóvá nevezte ki.

A kinevezésekhez a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az 1957. évi 22. számú törvényerejű rendelet alapján az előzetes hozzájárulást megadta.

*

A kinevezésekre azután került sor, hogy VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket — amelyet eddig az 1971-ben külföldre távozott Mindszenty József formálisan töltött be — egyházjogilag üresnek nyilvánította.

BOLDIZSÁR IVÁN

PÁRIZSI NAPLÓ

Oiudapeit hemutatkezik a $t(aneiáktiak

Magyarország kezd divatba jönni Párizsban. Legutóbb egy háromórás rádióműsorról számoltam be, amely csak a mai Magyarországról szólt, örömeiről és gondjairól, embereiről és szándékairól. Ez a műsor már nyilvánvalóan összefüggött egy másik párizsi magyar eseménnyel: a Budapest-kiállítással. A karácsony előtti hetek nagy kiállítástömegében és vásárzsúfoltságában merészség kellett ahhoz, hogy a százéves Budapest, amely tulajdonképpen kétezer éves, kiállításon mutatkozzék be Párizsnak, amely biztosan ezeréves, de talán szintén kétezer. Párizsban voltam azokban a napokban. Érdemes és élvezetes volt megfigyelni, ahogyan a kiállítás közönsége napról napra nőtt. Nem mondom azt, hogy az emberek sorban álltak a Galliéra Museum bejáratánál, mint tavaly a Nagy Palota előtt, hogy lássák a kínai kiállítás csodálatos táncoló két bronzlovát, vagy tavalyelőtt a Tutenkámen-kiállítás kincseiért. A Budapest-kiállítás azokat érdekelte, akiket a mai Európa kérdései foglalkoztatnak: diákokat, tanárokat, várospolitikusokat, képviselőket és Renaültgyári munkásokat.

A megnyitás utáni napon lógott az orrom, mert kevesedmagammál sétáltam a múzeumi termekben. Harmadnap egy francia barátom jelentkezett telefonon, hogy egy másik barátunk, szintén párizsi, felhívta rá a figyelmét és megnézte a kiállítást. Negyednap elmentem újra: már nem éreztem magam egyedül. És amikor elutazásom előtt, a kiállítás hetedik napján, ismét bekukkantottam, elhatároztam, hogy ha visszajövök, gratulálni fogok Szépvölgyi Zoltánnak, a Fővárosi Tanács elnökének, és még egy Zoltánnak, a kiállítás forgatókönyvírójának, Halász Zoltánnak, aki barátom, és kollégám a New Hungarian Quarterly szerkesztőségében.

A párizsiakat azért érdekelte a magyar főváros, mert megérezték a hasonlóságot és a különbözőséget. A világért sem mondom azt az idegenforgalmi csacskaságot, pedig már hallottam, hogy Budapest afféle Duna menti Párizs. A hasonlóság nem ebben rejlik, hanem a budapesti és a párizsi emberek életkedvében, szokásaiban, abban például, hogy borisszák vagyunk a Duna partján is, a Szajna mentén is, hogy leányaink és asszonyaink karcsúak, szépek, jólöltözöttek és tizennyolctól nyolcvanéves korukig mi, férfiak, megfordulunk utánuk. A különbözőség pedig az, hogy Budapest másféleképpen fejlődik, megőrzi a hagyományokat, tiszteli és kedveli az embert, de-nagyobb gondot fordít a társadalomra. Más szóval úgy is mondhatnám, hogy a franciák megérezték a mi kiállításunk alapgondolatát: az emberközpontúságot. A

kiállítás tervezői és megvalósítói azt igyekeztek minden képben és szövegben a nézők elé tárni, hogy miképpen hat egymásra város és ember. „Embernek való város Budapest" — ez az egyik fotó aláírásaként is szerepelt. A kiállítást a százesztendős évforduló alkalmából rendezték, és ezért a képek, a makettek bár visszatekintettek a múltba is, de főképpen előre néztek és arra a kimondatlan kérdésre kerestek választ, mi történik azért, hogy Budapest embernek való város maradjon, sőt, egyre inkább azzá váljon, hiszen a szocializmus lényege az emberközpontúság.

A vendégeket már a múzeum előtt egy nagy táblán Budapest dunai körképét ábrázoló fénykép fogadta. Az előcsarnokban pedig magyar és franciá zászló, Budapest és Párizs városcímere. A látogatók itt már fölfedezték a hasonlóságot: mindkét címerben szerepel folyó, és a híres párizsi jelmondat, a „Fluctuat nec mergitur’’ — hánykolódik, de nem sülylyed el, a magyar fővárosra bizonyára még inkább érvényes, mint a franciáéra.

Ez a párhuzamosság végigvonult az egész kiállításon, és legjobb gondolatának bizonyult. A fő csarnokban Párizs és Budapest címmel számos kép, metszet, felirat, könyv, festmény mutatja a két szeretett város hasonló fejlődését, öszszefonódottságát a kultúrában, a forradalomban, a politikában. Madártávlati kép a Népköztársaság útjáról, az egykori Andrássy útról, amelyet még Sugárút néven a Haussmantéle nagyszabású párizsi városrendezési munkákkal egyidőben és azok ihletésére nyitottak meg. A Nyugati pályaudvar vasszerkezetes csarnokára a franciák fölkapták a fejüket: mire is emlékezteti ez őket? A felirat megmondta: az Eiffeltoronyra, mert a híres Eiffel mérnök építészeti irodájában készült. A Margithíd domborműves pillére is Eiffel mérnököt idézi, az ő munkatársa és tanítványa, Gouin tervezte. A Duna-parti Nagycsarnokon is szemmel látható, valósággal kitapintható az ügyes kis maketten a párizsi Les Halles híres Baltard-csamokának hatása. Amikor harmadszor ott jártam, egy csoport korombeli párizsi fiatalember elmerengve nézte a budapesti Nagycsarnokot, azon bánkódtak, hogy a híres párizsi csamoknegyedet tavalyelőtt lebontották, és helyén most afféle nagyvárosi sivatag van, mind a mai napig nem döntötték el, mit építsenek a helyébe.

A párizsi művészetkedvelők otthonosan érezték magukat Rippl-Rónai Józsefnek az Ernst Múzeumból áthozott ólomüveg ablaka előtt, hiszen Rippl-Rónai a századforduló híres párizsi Nabis festőcsoportjának a tagja volt, és így megvan

a helye a francia művészettörténetben, nemcsak a magyarban, amire e kiállítás nem hivalkodva, de mégiscsak rámutat.’Hogy Párizs mit jelent a magyar költészetnek, azt megsejtheti a francia néző azokról a fényképekről, amelyek Ady párizsi lakóházának emléktábláját, József Attila szállodáját mulatják, és a Rue Cujas-t, amelyről Radnóti írt híres és sokat idézett versében:

„A Boulevard St. Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.”

Elgondolkoztak a francia nézők azon, milyen különös és hozzájuk mégis közel eső város a magyarok számára Párizs, hiszen egyik legnagyobb költőjük — megintcsak Radnóti — a metróállomásokat is bevette Páris című szép költeményébe: „Hol vagytok ó, felzengő állomások:

CHATELET — CITÉ — St. MICHEL — ODÉON! s DENFERT-ROCHEREAU ...”

A világon mindenütt École de Paris-nak, párizsi iskolának nevezett festői irányzat magyar tagjai, Czóbel Bélától Bálint Endréig festményeken és reprodukciókon szerepelnek. És jelen van műveiben, természetesen, négy, ma is Párizsban élő jelentős francia-magyar művész: Vasarely és Kolosváry, a festők, Hajdú István és Székely Péter, a szobrászok.

Egykorú metszet 1848. március 15-ről Petőfi arcképével azt a szöveget illusztrálja, amely arra világít rá, miképpen függött össze, a párizsi és a pest-budai forradalom a „népek tavaszán”.

Ez a Budapest-kiállításnak csak egyharmada. A következő terem a város és a természet viszonyát, a környezetvédelem feladatait és munkáját mutatja be, és sok képpel utal „Budapest fürdöváros”-ra. Sok terem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan őrizzük meg a történelmi városmagot a gyorsuló időben. Remélhető, hogy nem egy párizsi kedvet kap a budai Vár személyes megtekintésére.

Másokat meg jobban érdekel a mai élet, a sok új lakónegyed, s a kiállítás rendezői külön arra is felhívták a figyelmet, hogy ezer lakásonként hány iskolát, bölcsődét, óvodát, szolgáltató üzemet, egészségügyi és kulturális intézményt és boltot kell létesíteni. Ez a terem már hozzátartozik a kiállítás fő gondolatához: budapesti élet és életforma. Ettől már csak egy lépés a jövő: milyen lesz Budapest 2000-ben. Ezt még a kiállítás tervei, makettjei, térképei is nehezen tudják érzékeltetni, hát még az egyszerű nyomtatott szó. Ezért inkább randevút kérek az olvasótól 2000-ben, este hétkor, a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll.

3