Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-12-21 / 26. szám

tEGYETÉRTÉS, BÉRE ÉS SZERETET

örömmel teszek eleget a kérésnek, hogy a ,.Magyar Hírek” 1974-es karácsonyi számában ismét írjak külföldön élő magyar testvéreinknek néhány sort a karácsony örök mondanivalójáról, a szeretetről, amely mindig aktuális és mindig konkretizálódni akar.

Harminc egynéhány évvel ezelőtt a hatalomravágyás, a gyűlölet, mondjuk ki, a letiprás és a gyilkosság vágya lángba borította a világot. A ^aini átok és a vele társult halál soha ilyen diadalmenetet nem ült a világtörténelem folyamán: milliókban és milliárdokban fejeztük ki a vért, a szenvedést, kulturális értékeink, történelmi emlékeink pusztulását, a halál hatéves uralmának aratását. S azok a népek, amelyek magukra vállalták a küldetést, hogy megfékezik a gyilkolást, az erőszakot, a népirtást, a gyűlöletet, sok-sok millió fiukat és lányukat vesztették el, amíg végre a mi magyar népünk is megszabadulhatott a háború, a pusztulás fenyegetettségétől.

Aztán 1945-ben az üszkös és még füstölgő romok felett fellélegeztünk. Csendesek lettek a háborgó szívek és remény töltötte el azokat is, akik nemhiába reménykedtek, de azokat is, akiknek új realitások építményét kellett a régi elképzelések helyébe plántálni. Egyszóval: reménység!

Hazánk az elmúlt harminc esztendő alatt átalakult, népünk felemelkedett. Tanúi voltunk, hogy létrejött az anyagi javaknak — az evangéliumi egyenlőség eszméjének is megfelelő — igazságosabb elosztása. Tanúi voltunk, hogy egy egész nép birtokba vehette az emberiség eddig alkotott szellemi kincseit.

A világpolitika alakulásában azonban reményeink sokszor reménytelenségbe fulladtak, sok biztatással és ígérettel megindult tárgyalások, közeledések időnként megtorpantak. Vannak, akik úgy vélik, hogy a mai világpolitikai helyzet nem mutat lényeges változásokat, ám a háború utáni állapothoz viszonyítva mégis oly minőségi átalakulás történt, hogy ezek új reményre serkenthetnek bennünket, s a remény legfőbb tárgya: a háború gondolatának teljes elvetése és a XX. század mai szellemi helyzetének megfelelő, a mai tudományos fejlődés képletéből adódó világbéke. Ezek a változások egyszerűen a következők: átéltünk két hidegháborús korszakot; győzött a békés egymás mellett élés elve, s amikor az égő kanóc már megközelítette a puskaporos hordót, a nagyhatalmak leültek a tárgyalóasztalhoz. Világméretű megmozdulások történtek! Munkások és értelmiségiek, nők és gyermekek szálltak síkra szavukkal és tetteikkel a békáért. Röviden: bekövetkezett az enyhülés.

A békés egymás mellett élés elvének megvalósítása az egyik nagy pozitívum az elmúlt három évtized alakulásában. Meg lehetett akadályozni, hogy az emberek egymás ellen fegyvert ragadjanak, s a kisebb tüzeket nagy összefogással ismét eloltották. S ha néhány helyen még mindig ádáz fegyvercsörtetés és gyűlölet tapasztalható, reménykednünk kell abban, hogy ezek a tüzek is elolthatok. A békés egymás mellett élés kísérlete bevált, ám egyre jobban látnunk kell, hogy ez nem elegendő. Kain az ég felé ezt kiáltotta: „Nem ismerem testvéremet!” Akik nem voltak testvérek, azok csak akkor lehetnek azzá, ha megismerik egymást. A megismerés tények, objektív igazságok, a valóság, szellemi-lelki befogadása és feldolgozása. Az igaz megismerést pedig cselekvés szokta követni, mindannak megtétele, ami a megismert igazságot az életbe ülteti át, s akkor az ember az igazságnak megfelelően elkezd dolgozni, tevékenykedni, tervezni, egybekapcsolni, áthidalni, így is mondhatnék: szeretni. Az egymásért való levés és az egymásért való alkotás korszakát várjuk elsősorban az európai népek és nemzetek között, de egyúttal a világ összes lakója között is. Milyen csodálatos feladat: egymás kincseit megismerni, nagyra becsülni, értékeinket egymás között kicserélni, a kisebbeket és szegényeket felemelni.

Az egyházra Isten bízta a nemes szolgálatot: a szegények felemelését és védelmét, hiszen a társadalmi igazságtalanság, a harácsolás és a másik ember, felebarátaink jogtalan kihasználása egyúttal Isten igazságát is megcsúfolja.

Megdöbbentő egy amerikai lapnak az a rövid egybevetése, amely örömmel állapítja meg, hogy az emberiségnek már csak egyharmada éhezik. Ahhoz képest, hogy tíz évvel ezelőtt még arról beszéltünk, hogy az emberiségnek hatvan százaléka nagyon szegény, kétségtelenül történt valami, már csak az emberiség egyharmada éhezik. Ugyanakkor a lap megállapítása szerint a

katonai felszerelésekre naponta hatszázmillió dollárt költenek a világon. Ki tudná kielemezni, hogy e két megdöbbentő adat mögött milyen emberi akarás, milyen erkölcsi magatartás, milyen pszichológiai töltés, milyen emberi eltévelyedés, félelem vagy biztonságkeresés áll? Néhány komoly tényre azonban fel kell figyelnünk: növekszik az erőszakosság, a nyugtalanság, a gyűlölet, a bosszúállás.

Pokolgépek robbannak, ártatlan emberek halnak meg, mint például legutóbb Birminghamben. Bőrük színe miatt milliókat bélyegeznek meg s rekesztenek ki az alapvető emberi jogokból, s ha valaki az Isten és ember előtti egyenlőségre merészel hivatkozni, azt a fajgyűlölet, az erőszak eltiporja. Láthattuk azt is, hogy a világ nem egy pontján az egyéni, a kis csoportokban megnyilvánuló erőszak, hódító vágy, hogyan nőtt át Isten törvényeivel ellenkező háborúba. Valamit tennünk kell, hogy az erőszakosság, amely valóságos járványként jelentkezik és legriasztóbb megnyilvánulásai olykor-olykor már a világbékét fenyegetik, ne csak a közvélemény ítélőszéke elé legyen állítható, hanem határozottabb föllépés folytán megfékezhető is legyen. A békés egymás mellett élést és a kölcsönösségre felépülő egyensúlyt veszélyeztetőkkel szemben 'az egész emberiségnek egységesen kell állást foglalnia. i

Amikor Martin Luther King a pápánál járt, a Szentatya annyira a nemeslelkű lelkész hatása alá került, hogy az egy órára szánt megbeszélést még másfél órával meghosszabbították. Erről a történelmi találkozóról és beszélgetésről VI. Pál pápa egyszer később nyilatkozott. Egy elszánt embertestvér szolgálatáról győződtem meg, mondta, s ha sokan lennének ilyenek, az emberiség békeakaratának semmi sem állhatna útjában. A belső meggyőződés, a cél világos látása, a békével szembenálló erők felmérése, a felkorbácsolt emberi szenvedélyek, a nem feledések, a bosszúállások nyugtalanító erőtényezői, a szenvedések be nem hegedt sebei, a temetők és tömegsírok rémei, mindezek egyszerre szólaltak meg Martin Luther King beszédében. A Szentatya ezekre reflektálva azt mondotta, hogy a lelkész mélységes szomorúságban, lelki könynyek közepette fejtette ki nézeteit, de remegő hangjában benne volt annak a reménynek mélységesen mélyről jövő rezonanciája is, hogy hittel és reménnyel kell megtennünk egyik lépést a másik után egy biztosabb, kiegyensúlyozottabb embertestvéri jövő felé. Ehhez azonban nemcsak érző, hanem cselekvő emberekre van szükség.

1974. január 1-én az egyház világbéke napján VI. Pál pápa arra apellált, hogy a békéért síkraszálló keresztény magatartás egyéni, személyes ügy, ami minden keresztény ember kötelessége. Ezért kell elfogadnunk a Szentatya érvelését is: a béke gondolatának ápolása, a béke igazi tartalmának szem előtt tartása és megvalósítása a keresztény erkölcsi rend legmélyebb gyökeréből táplálkozik és ez a szeretet. Igaz karácsonyi gondolat van emögött. Mi mindannyian az egész emberiséggel együtt keressük és akarjuk megvalósítani a békét, s tudjuk, hogy ezt csak a szeretetben érjük el. Abban a szeretetben, amelyből nem hiányozhat egyéni állásfoglalásunk, személyes bevetésünk, saját egyéni áldozatunk sem.

Csak a szeretettel bizonyíthatjuk hitünket. Mi, hivők a háborút, a nyomort, a nélkülözést, a kizsákmányolást, az emberek megvetését és az igazságtalanságot sohasem igazolhatjuk, hiszen a Krisztusban megvalósult isteni gondviselés nem a háború igazolására, hanem ennek legyőzésére serkent bennünket, nem a nélkülözések és a megvetés elfogadására, nem a kizsákmányolás elviselésére, hanem ezek visszautasítására és kiküszöbölésére buzdít. E felemelő és gyógyító gondviselés mellett teszünk ismét hitet karácsonykor és reménykedünk az igazi embertestvériség megvalósulásában.

Karácsony az embert szerető, a gyermek alakjában megjelenő Isten, valamint a jóakaratú emberek ünnepe. A jóakarat talajából nő ki az egyetértés és az egyetértésből fakad a reményteljes béke, amely az alkotó szeretet jegyében a jelen beteljesítője és a jövő hordozója. Egyetértés, béke és szeretet kísérjen bennünket végig az új esztendőben és kösse egybe az itthoniakat és távollevőket magyar testvériségünk teljessé tételében.

DR. CSERHÁTI JÓZSEF pécsi püspök a Püspöki Kar Titkára

Haness Jonsson, az Izlandi Köztársaság új magyarországi nagykövete átadta megbízólevelét Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének MTI felv.

A KARÁCSONY ÚTJÁN

Bármennyire szokásos is arról beszélni, hogy rohanó korban élünk, ahol az idő tüneményes gyorsasággal múlik, azért egy év mégis csak egy év... Várt és nem várt eseményeivel épp elég ahhoz, hogy az újabb karácsonyt valóban újnak érezzük s — mint valami világméretű betlehemes játék résztvevői —< megint boldogan és megrendültén átéljük a csendes és szentséges éj bűvöletét. Mivel pedig ily módon ismétlődik ez a szép, fényes ünnepünk, engedjék meg Kedves Olvasóink, hogy én is a régi, biblikus, angyali üdvözletét idézve köszönthessem Mindnyájukat: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat!”

A karácsonyi szózat e két szavát: „békesség, jóakarat”, hajlandó lenne az ember szinte egymást fedő, szinonim szavaknak értelmezni. Pedig a béke egy állapotnak, a jóakarat pedig cselekedeteinknek, állásfoglalásunknak az indulatát, indítékát, minőségét jelöli. A sorrendre is figyelni kell: első az embervilág népeinek életbiztonsága, zavartalan együttélése.

Aki figyeli a keresztyén egyházak — talán még nem kései — ocsúdását, észreveheti, hogy nagy vallási közösségek milyen tiszteletreméltó serénységgel igyekeznek soraikat e karácsonyi út irányába rendezni: egyre konkrétabb és konkrétabb nyilatkozatokat hallunk és olvasunk arról, hogy a hivő embereknek az emberiség sorsáért hordozott felelőssége megnövekedett. Ez mindenekelőtt a békéért kifejthető egyházi erőfeszítésekben mutatkozik meg.

Az úgynevezett „nagy politika” is jól halad a világ békéje realizálásának irányába. Amit két éve ígéretes kezdetnek láttunk a SALT-tárgyalások s a két nukleáris nagyhatalom vezetőinek találkozásakor, ezt, a háború veszélyén átívelő igyekezetei újabb erős pillérre helyezte a november végi szovjet— amerikai csúcstalálkozó. Az én szememben ez is a karácsonyi gondolat aktualizálódása. Bölcsek bölcs útja ez, a béke felé, és biztonságos, egyben biztató haladás, amely nem torpanhat meg a leküzdhető nehézségek láttán, nem állhat meg félúton, mert a menetelő milliók megállíthatatlanok, amikor maguk, szeretteik és embertestvéreik életéről van szó. A béke megőrzése létérdekünk és lelkiismereti kérdésünk, a földkerekség bármelyik pontján lakjunk is.

Idehaza, Magyarországon immár közel harminc éve mélyül el bennünk az a meggyőződés, hogy az építő jóakarat céljára áldozatkész odaadással vállalkozik népünk. Ez érthető: ismeri a célt, a megvalósítás gondjait és lehetőségeit. Annál inkább s olyan arányban növekedhetik honfitársaink munkakedve, amennyire az egész nép életének gazdagodásában megtalálják a maguk hasznát, családjuk boldogulását is. Természetesen az általános jólétnek idehaza tapasztalható szintjére, csak úgy juthattunk el, hogy jó néhány kezdeti nehézséget leküzdve a jövő útját, a szocializmus életrendjét választottuk. Számosán, kezdettől fogva meggyőződésből, sokan az eseményektől és eredményektől meggyőződve, mindenesetre ma már töretlen egységben.

Ez az újság, amit Kedves Olvasóink kezükben tartanak, címéhez hűen, ebben az évben is magyar híreket vitt magával, írásban és képekkel: a szavak és tények összefüggésében. Hála Istennek, hogy a jóakarat az idén sem lett hiábavaló: Épült az ország! Önök láthatták, olvashattak róla, mi pedig tapasztalhattuk, szinte napról napra.

Határainkon túlról olykor ma is felvetődik a kérdés, hogy életrendünkben, a szocializmusban vajon mi a hivők feladata. A választ igen egyszerűen meg lehet fogalmazni. A hívőknek itt is épp az a feladatuk, ami a világ bármelyik pontján: vegyék hitüket nagyon komolyan s vállalják annak mindenféle. sokrétű erkölcsi következményét. S bár a hivők és nem hivők kiindulási pontja, elvi magatartása más, a köznapos munka, a jóakaratú kötelességteljesftés mezején mégis találkozunk. Mi azért, mert ezt halljuk a karácsonyi evangéliumból: „Ügy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte..Ennek pedig az a háládatos következménye, hogy mi is adjuk oda magunkat e világért: dolgozzunk becsületesen, legyünk készek áldozatot hozni a köz érdekében, meg nem feledkezvén arról, hogy a hazaszeretet is — mint a szeretet minden megnyilvánulása — tettekben gyümölcsözik.

A hívőnek elfogulatlanul és tiszta szívvel kell néznie a történelmet, az eseményeket pedig aszerint ítéli meg, hogy azok kárára vagy javára vannak-e az emberiségnek, örömet keltenek vagy bánatot okoznak. Jók vagy rosszak, hasznosak vagy károsak. És ami jó és hasznos, azt megvalósítani minden hivő embernek lelkiismereti kötelessége.

A karácsony a család ünnepe. Mivel szívem szerint így érzem, nem tartom közhelynek azt mondani: határokon túl és innen a szeretet ünnepének békessége és jóakarata egybeölel bennünket, egybe: egy családdá. Állampolgárságunk, lakóhelyünk, fölfogásunk lehet különböző, de anyanyelvűnk egy. S a térképen is csupán egyetlen pont van, ahová ezt írták: Magyarország. Ez a hely az, ahol a magyarság létszáma nemcsak hogy nem fogy, hanem társadalmunk hathatós anyagi támogatása folytán immár észrevehetően gyarapszik.

Midőn Kedves Olvasóinkat újfent üdvözlöm s örömteli, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, egyben kérem: látogassanak meg bennünket, ha alkalmuk adódik rá! Ha pedig ez most nem lehetséges, beszéljenek, olvassanak sokat magyarul is; segítsék a fiatalokat minden rendelkezésükre álló eszközzel nyelvünk elsajátításában, hadd ismerjék meg ők is történelmünket. kultúránk kincseit, tudományos eredményeinket.

Kísérjék figyelemmel népünk fejlődő életét s ünnepi indulatunk legyen maradandó: békességgel és jóakarattal közeledjünk egymáshoz.

Isten áldja meg Mindnyájunk karácsonyát!

SZAMOSKÖZI ISTVÁN, lelkipásztor a Duna melléki Református Egyházkerület püspöke

3