Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-12-21 / 26. szám
AZ IRÁNYELVEK Nyilvánosságra kerültek az MSZMP XI. kongresszusának irányelvei, amelyek országunk életében újabb öt esztendőre kijelölik a haladás irányát. Az irányelvek elemzik a társadalom jelenlegi helyzetét s megállapítják, hogy az elmúlt négy és fél esztendőben a magyar nép jó munkát végzett mind az iparban, mind a mezőgazdaságban: erősödtek a társadalom szocialista vonásai, a kiemelt nagy beruházások tovább épültek, a gépi nagyüzemi termelés széleskörűen elterjedt a mezőgazdaságban, szélesedett a szocialista demokratizmus mind a választott testületekben, mind pedig az állami és tanácsi igazgatásban, nőtt a Hazafias Népfront befolyása, helyi és országos viszonylatban egyaránt erősödött aközéletiség. Nagy lépések történtek előre a közoktatás és a közművelődés területén is. Az általános iskola valóban általánossá vált s százalékosan is mind többen iratkoznak be a középiskolákba. Bővült az egyetemi és főiskolai hálózat és szépen fejlődik a felnőtt oktatás. Műveltebb lett a nép, s ez lemérhető a könyvkiadás eredményein, a színházak, koncerttermek látogatottságán, a televízió és rádió elterjedtségén. Mind többen dolgoznak rövidített munkaidőben: megnőtt a kulturális célokra és a pihenésre fordítható szabad idő. Az irányelvek a nemzetközi kérdésekkel is foglalkoznak. Hazánk megbecsült tagja a népek nagy családjának, ott voltunk és ott vagyunk mindenütt, ahol cselekvőén hozzájárulhatunk a béke és a biztonság megerősítéséhez. Budapestről kelt szárnyra hat évvel ezelőtt a felhívás, amelynek eredményeként összeült s ma már befejező szakaszához közeledik az európai biztonsági és együttműködési konferencia. Küldötteink ott vannak a bécsi csapat- és fegyverzetcsökkentési tanácskozáson s tagjai vagyunk a vietnami nemzetközi ellenőrző és felügyelő bizottságnak. A társadalom és az állam fejlődéséről az irányelvek megállapítják, hogy legfőbb feladatunk a szocialista vonások szüntelen erősítése. Szélesítenünk kell a demokratizmust, mindenekelőtt az üzemekben, hogy a munkásság teljesebben és alkotóbban beleszólhasson a vállalat ügyeibe. Növelni kell a pártszervezetek és a szakszervezetek befolyását, s a vezetőségbe beválasztott munkások valamint a munkásgyűlések révén a dolgozók közvetlen beleszólási lehetőségét is. Tovább erősödik és gazdagodik a szövetségi politika, amelynek segítségével az egész dolgozó nép magáévá teszi a munkásosztály politikáját és ideológiáját. Államunk a munkáshatalom állama mindhárom fő funkcióját gyakorolja: ellátja védelmi, gazdasági-szervező és kulturális-nevelő feladatát; a nemzetközi enyhülés következtében a két utóbbi került előtérbe. A tulajdonviszonyokban nincs lényeges változás, a két szocialista tulajdonforma, az állami és a szövetkezeti mellett természetesen továbbra is létezik a személyi tulajdon, hiszen például a családi ház építést is változatlanul támogatjuk. Az irányelvek azonban leszögezik, hogy védelmet csupán a munkával szerzett személyi tulajdon élvez, amely nem válhat tőkeképző és újabb jövedelem forrásává, csak a családi szükségleteket elégítheti ki. Az irányelvek megvizsgálják a tőkés gazdaság súlyos zavarainak kedvezőtlen hatásait: bár a tőkés országok inflációs jelenségeit határainknál le tudjuk fékezni, a teljes semlegesítésükkel mégsem számolhatunk. A Központi Bizottság legutóbb határozott intézkedéseket hozott, de bizonyos területeken az áremelés elkerülhetetlen volt. A jobb, hatékonyabb gazdálkodás, a tartalékok tervszerű feltárása, a KGST integráció megvalósítása azonban megteremti a szükséges stabilitást. Az irányelvek reális, elérhető célokat vetítenek elénk. Folytatjuk helyes politikánkat, amely szélesíti a népi-nemzeti egységet, erősíti a demokratizmust, a szocialista életmódot, azaz segíti a fejlett szocializmus építését. Pethő Tibor K ü ttá t Kísérleti házat épített Keszthelyen az angol Wimpey cég. A gyorsan felépíthető ház megnyerte a magyar szakemberek tetszését, ezért az angol technológia hazai alkalmazása valamint a licenc megvásárlása mellett döntöttek. Több budapesti és vidéki építőipari szövetkezet már társult is az új technológia alkalmazására. Csongrád megyében a szeged-algyői híd átadása után december 4-én másodszor avattak hidat, ezúttal a makói Maros-hidat adták át rendeltetésének. Az építkezés során 7 méteresre szélesítették a 43. számú főközlekedési útnak a hídhoz csatlakozó szakaszát, így a főút már teljes hosszában megfelel a hazai és a nemzetközi forgalom követelményeinek. A magyarországi egyházak és vallásfelekezetek vezető testületéinek kérésére a magyar kormány úgy döntött, hogy az egyházaknak folyósított államsegélyeket változatlan összegben 1979. december 31-ig továbbra is folyósítja. * A Fészek Klub közgyűlése ismét Kisjaludi Strobl Zsigmond Kossuth-díjas szobrászművészt, a Magyarok Világszövetsége Elnökségének tagját választotta elnökéül. * Műszaki és fogyasztási árucikkbemutatóval jelentkezett Spanyolország — Budapesten. A spanyol hét alkalmából fővárosunkban tartózkodott D’ Alvaro Rengifo, spanyol kereskedelmi miniszterhelyettes. „Sikert arattak filmjeink” — mondotta a Portugáliában megrendezett magyar filmhét eseményein részt vett Kovács András Kossuth-díjas filmrendező, az MVSZ Elnökségének tagja. „A portugál televízió egyórás műsorban Magyarország gazdasági, kulturális és művészeti életéről is hírt adott.” * A magyar irodalmi és kulturális élet gyásza: 64 éves korában elhunyt dr. Keszi Imre író, műfordító, zenekritikus. '* Az Adriai-tenger {Jártjáról kiinduló jugoszláv kőolajvezetékkel kapcsolatos magyar—jugoszláv államközi egyezmény aláírására került sor az elmúlt hetekben Belgrádban. A megépítendő kőolajvezeték Jugoszlávia, Magyarország és Csehszlovákia részére szállít majd kőolajat. Megjelent a Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1975, amely éppen úgy, mint minden esztendőben, ez évben is illetményként jut el olvasóinkhoz. A Boldizsár Iván szerkesztésében kiadott évkönyv gazdag tartalmával, reméljük kellemes szórakozást nyújt! Meghalt Zilahi/ Lajos December 1-én, egy Üjvidék melletti kórházban, rövid, súlyos betegség után 84 éves korában meghalt Zilahy Lajos, a két világháború közötti időszak egyik legérdekesebb írója: csillogó stílusával, ötletes meseszövő-képességével, az érzelmesség és romanticizmus sajátos vegyítésével érte el sikerét; legjobb műveiben azonban hangot adott a fasizálódás elleni tiltakozásnak, egyértelműen azok közé állt, akik szembefordultak az Európára nehezedő fasizmussal. 1948-ban az Egyesült Államokban telepedett le. Magatartását az új Magyarországgal szemben a lojalitás jellemezte, érzelmi kötődése szülőföldjéhez élete végéig tartott. A legutóbbi években többször is rövid időre hazalátogatott, mind nehezebben viselte az emigránssorsot, s mind többet foglalkoztatta a gondolat, hogy véglegesen hazatér. Nemrég engedélyt kért a hazatelepülésre, amit meg is kapott. Ügy érezte, hogy folytatnia kell, amit az emigráció évei megszakítottak. Tervének megvalósításában most, Jugoszláviában bekövetkezett halála akadályozta meg, amely filmjének forgatása idején érte. Hamvasztás előtti gyászszertartásán, december 5-én, az újbelgrádi temetőben a Magyar Népköztársaság nagykövetségének, a Magyar Írók Szövetségének és a Magyarok Világszövetségének koszorúját a belgrádi magyar nagykövetség képviselője helyezte ravatalára. 1959-ben, újévkor néhány sort kaptam régi barátomtól, Zilahy Lajostól. Kapcsolatunk több volt, mint ami író és dramaturg között évek alatt tartó munka folyamán szokott kialakulni. Az említett levélben a mélységes nosztalgia hangján adott kifejezést az aggályának, hogy talán már nem is láthatja meg többé Magyarországot. És egy verset küldött, azzal a megjegyzéssel, hogy az „nem irodalom, hanem lelkiállapot”. Evek múltán, tavaly mégis találkoztunk ismét Budapesten. Lajos azért jött, hogy hazatelepülésének ügyét intézze. Halála, sajnos, megakadályozta régóta áhított tervének megvalósulását. Szűcs László István a Nemzeti Színház volt dramaturgja * ZILAHY LAJOS : BOLDIZSÁR IVÁN: Qlapló fa eitilékezfa A múlt héten Kölnben találkoztam egy régi, de igazán nagyon régi barátommal, W.-vel. Magunk is alig hittük el, hogy utoljára 1932-ben láttuk egymást Budapesten. Egy ideig leveleztünk, azután jött számára az emigráció, számomra a háború, majd mindkettőnk számára a hidegháború. Néhány éve újra levelezésben állunk, de személyesen csak most találkoztunk. Biztosan fogok még írni az egyszerre csak három kiterjedést öltő emlékekről, amelyeket az ilyen találkozás a lélekben felidéz. Most azonban csak egy apróságnál állok meg. W. barátom egy hónappal ezelőtt Budapesten járt, amikor én viszont Párizsban, az UNESCO-közgyűlésen. Megkérdeztem, hogy tetszett a város? Sok minden tetszett, mondta. Azután elszomorodott. Mi a baj? Csak annyi, hogy fölszállt a villamosra és azt látta, hogy az emberek rosszkedvűek, sőt mogorvák. Elgondolkozott, hogy mi lehet ennek az oka, és természetesen — „természetesen” ... — a szocialista társadalomban vélte megtalálni. Túlságosan gyakran találkozom külföldi barátokkal és idegenekkel ahhoz, hogy ilyenkor elvi vagy politikai vitába bocsátkozzam, hát még ilyen régi baráttal. Befejeztük az ebédet a rombolás után szépen újjáépített Kolping-házban, azután arra kértem, ne üljünk most a kocsijába, hanem szálljunk villamosra. Felszálltunk, kicsit lökdöstek, kicsit tolongtunk, helyet nem kaptunk. Ránéztem W. barátomra, végignéztem az utasokon, ő követte pillantásomat, azután egy verset hallgattunk. Azt hiszem, leszállhatunk, mondta később. Leszálltunk. Sétáltunk egy ideig az utcán, aztán W. barátom meghívott egy pohár jellegzetes kölni sörre, a Kölsch-re. Nem mondtam meg, hogy ezt már barátságunk kezdetén negyven egynéhány évvel ezelőtt se szerettem, megittam vitézül, és csak azután tértem vissza a villamosra. Azt hiszem, öregem, mondtam, hogy az emberek 1932-ben Budapesten is, Kölnben is ugyanolyan rosszkedvű vagy mogorva képpel utaztak a villamoson, csak éppen mi voltunk fiatalok és még a villamoson is derűsek. Ezzel egyetértettünk, megittuk a Kölsch-t, nem akartam folytatni a vitát s ezért nem tettem hozzá, hogy 1932-ben Budapesten én ritkán utaztam villamoson, mert huszonnégy fillér volt a jegy ára, mai pénzben két-három forint, és ezt akkor, ha lehetett, megspóroltam. De van-e ma olyan ember Budapesten, aki az egyforintos villamosjegyet akarja megtakarítani? Elbúcsúztam barátomtól és aznap, akarva-akaratlanul, kétszeresen is visszatértem a múltba. Van vagy negyven éve, hogy először jártam Kölnben. Négy évtized távolából is látom magam, amikor a fölséges Dóm lábaitól elindulva végigmentem a Hohlstrassén, le a városházig, és onnan olyan jólesett eltévedni a szűk, két kartávolságnyi, egymásba nyíló, egymásba fonódó középkorias utcák szövevényében. A mi nemzedékünk már húszéves korában az elkövetkezendő háború iszonyú elkerülhetetlenségének tudatában élt, és aki azt hinné, hogy ez utólagos beleképzelés, az olvassa el Radnóti Miklós verseit. Arra gondoltam akkor, éppen fölserdült fővel, hogy nem, ez mégis lehetetlenség. Az emberi kéznek és a kölni üillaniősan elmének fél évszázadon át összegyűjtött mindennapi remekeit, ezeket a házakat, terecskéket, szobrokat, kutakat, a homlokzatok favázait, a tetők csúcsait, a faragott kövekből összeállított ablakkereteket, a kovácsoltvas kapudíszeket meg kell őriznie az emberi rációnak. Nem tudhattam, hogy azután következik Lukács György telitalálat címével kifejezve „az ész trónfosztása”, és ennék nyomán por és hamu maradt a középkori Kölnből. Üjra fölépítették, igen nagy buzgalommal és ügyszeretettel, a házak emlékeztetnek is a régiekre, csak a varázsuk tűnt el. Vagy én is beleképzelem a fiatalságomat, mint kölni barátom? De ez a múltba Tévedésnek csak az egyik hídja volt. A másik azokhoz a harmincas magyar évekhez vezetett vissza, amiről barátommal a pohár kölni sör mellett beszélgettünk. Ügy adódott, hogy aznap este a kölni egyetem kelet-európai történeti szemináriumában „A Márciusi Front és a magyar irodalom” címmel tartottam előadást. Tudtam ugyan, hogy a magyar irodalomnak és történelemnek a kölni egyetemen olyan apostol-asszonya van, mint Tárnoky-Reinert Ilona, mégis csodálkoztam, hogy megtelt a szemináriumi előadóterem javarészt olyan hallgatókkal, akiket nemcsak a magyar történelem érdekelt, hanem Tárnoky Ilonától magyarul is tanulnak. Ezeknek idéztem föl azt a kort, amely nemcsak a kölni barátom emlékeiben él a valóságnál derűsebben, ma is az ifjúság szivárvány-szemüvegén át nézve, hanem sok hazai és külföldi magyar visszatérő éber álmaiban is. Igen, Budapest valóban vidám város volt azoknak, akik ráértek a Dunakorzón sétálni, a „Zserbó-bó-bó-ban” fagylaltozni és tereferélni, a Hungária sörözőjében baksört inni, vagy a Ritz éttermében anglománul, szmokingosan vacsorázni. De ez a társaság valóban nem volt sokkal több, mint ahány ember a korzón, a Váci utcán, a Duna-parti szállodákban elfér és sétálgat. A többség még a kisszakaszt is megspórolta, pedig az csak hat fillér volt, hogy visszatérjek ahhoz a képhez és eszközhöz, amelyik emlékláncolatomat elindította. „Havi kétszáz pengő fixszel ma az ember könnyen viccel”, énekelték a suszterinasok az utcán, mert akkor még voltak suszterinasok, de nekik is, a mérnökinasoknak is, orvosinasoknak, tanárinasoknak, tisztviselő inasoknak és segédeknek is nehezen kiverekedhető csúcs volt ez a havi kétszáz fix. (Nekem is.) Nem beszélek most arról, amiről Kölnben előadtam: az ember már Budapesttől tizenöt kilométerre, Kerepesen vagy Vecsésen túl visszajutott a XVIII. századba, ott kezdődött a nagybirtok, a népbetegség, a falusi nyomor. De igaz, az is igaz, hogy fiatalok voltunk, és ha lassan tudatára is ébredtünk a helyzetnek, nem lógattuk az orrunkat. Lehet, hogy W. barátom éppen engem és barátaimat látott nevetgélni az egykori 49-es villamoson, amire ritka fényűzésként felszálltunk, legalább az egyik útra, amíg a Margit-hídtól Sz. Z.-vel eljutottunk Lágymányosig, kedves professzorunk, Fodor Ferenc lakására, a falukutatásról beszélgetni és vitatkozni. Nagyon szeretem a fiatalságom emlékeit, de méregbe gurulok, ha kortársaim itthon és külföldön saját ifjúkorunk derűjét rá akarják húzni a korra és a társadalomra. JHíuppat íz&Q.éjp. Megtaláltam. A sutba dobva. Szalagja rongy, repedt a dobja. A kallantyúkon hálót font a pók, Ránézni is rossz, csupa rozsdafolt. Ütögetem a zörgő billentyűket — Üristen, mennyi ékezet! Angolban ilyen sohse létezett. Próbálgatom az ő-ket, ű-ket, Ezeket a szőrös betűket: Születtem ... gyűrű ... örökzöld a föld ... Kitört a ... tömlöc ... hóhér ... ködmön ... pörkölt De nem zavar már a sok ékezet, A vén írógép hárfa lett Ahogy Petőfi két sorához érkezett: „Oh, lassan szállj és hosszan énekelj Haldokló hattyúm, szép emlékezet!" Kopog a gép. A ronda ócskavas Magától írja már az avas és havas „Piros csizmám nyomát, zöld erdő harmatját...” „Hullatja levelét az idők vén fája ...” „Különös, különös nyár éjszaka volt, Az égben egy dühödt angyal dobolt...” „Én úgy szeretlek mint anyját a gyermek, Mint mélyüket a hallgatag vermek ...” „Az ám Hazám!” Isa pur es chomu vocmuc. Tolonganak a kajla, tört kallantyúk, Az ujjammal kell szétszednem őket, Szétbontanom a foszlott szemfedőket — Valaha én is magyar író voltam S bár a Rodostókban sem egészen holtan, Engem is mint téged, Laci, Gyurka, Pista, Meggyászolt már minket a fekete lista! Mit akar tőlem ez a masina? Azt akarja, hogy belém lelket öntsön? Hány éve már, hogy nem írtam rajta? Magyar barátom adta kölcsön Rövid használatra Egy délelőtt Tizenkét évvel ezelőtt. Elvégre magyar úr vagyok, Temessétek majd mellém, ha meghalok Ezt a rozoga, öreg gépet, Ezeket a borzas betűket, Mint mindmegannyi avar kössöntyűmet, Szárnyas kopjámat, színarany kupámat, Leszúrt paripámat.
