Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-12-07 / 25. szám
Utcarészlet a résri faluból • ' Tm |E 1 *. Iw fJKL Az „új” Kiskunlacháza ezen a téren semmi gond, a három termelőszövetkezet magas fokon gépesített termelő munkát végez, felerészben gyümölccsel és zöldséggel, felerészben takarmány- és gabonafélékkel látja el a lakosságot. A ráckevei járás mezőgazdasági termékeinek 40 százalékát a lacházi termelőszövetkezetek adják. A hajdanvolt város tehát végérvényesen és változtathatatlanul falu lett, soha többé semmiféle törekvése, lehetősége sem lehet arra, hogy a tanácsházára megint föl tegyék az írást: városi tanács? Ketten néznek tűnődve az elillant kérdés után, a tanács elnöke: Kamár László és a tanács titkára. Lacháza város? — Lacháza még ebben az évezredben eléri azt a lélekszámot, amely a várossá nyilvánításhoz a törvény szerint szükséges. De a lélekszám nem elég. Szükség van kommunális intézményekre is. Jó ivóvizünk már van, 1968. augusztus 20-án adtuk át a községi vízmüvet, amely az egész községet ellátja ivóvízzel. A vezetékes víz azonban követeli a második s talán még fontosabb kommunális létesítmény, a szennyvízelvezetés megoldását. Amíg az nincs megoldva, addig nem lehet — nem is érdemes — a község valamennyi utcáját szilárd burkolattal ellátni. Minek? Azért, hogy néhány év múlva felbontsuk? Nem vagyunk mi olyan gazdagok. Örülnénk, ha meg tudnánk oldani a szennyvíz kérdését. Nem puszta óhaj ez, hanem olyan törekvés, amellyel a tanács emberei szakadatlanul foglalkoznak s nem is az íróasztal mellett, hanem gyakorlati kutatásokkal is. Hírét vették például, hogy a 14 ezer lakosú Hajdúhadházán kísérleti modellként 3 és fél milliós költséggel kialakítottak egy olyan szennyvízderítő telepet, amely hallatlanul egyszerű módszerrel, szakaszos teljesítménnyel másfél év alatt kristálytiszta vízzé változtatja a beömlő szennylevet. Felkerekedtek tehát és megtekintették a kísérleti modellt, s úgy találták, Lacházán, másfél millióból meg lehetne oldani azt, ami Hajdúhadházán három és fél millióba került. A község lakosságában meg is van a társulási hajlandóság, hiszen a vízmű építésénél már bebizonyosodott, hogy az egyesített anyagi és társadalmi erőfeszítés mire képes. Ha ezt az alapvető kommunális beruházást tető alá tudják hozni, megvan az az alap. amelyre föl lehet építeni Lacháza városi rangjának visszavívását. — Egyelőre az a helyzet, hogy a község saját anyagi erőiből erre a vállalkozásra nem futja. A lacházi termelőszövetkezetek tagjai közül mind többen lemondanak a háztáji földről s a háztáji pénzbem megváltását kérik. Ezután a pénzbeli megváltás után a községfejlesztési járulékot nem a község kapja, hanem egy központi alap. 1975-ben viszont olyan üzem kezdi meg a működését Kiskunlacházán, amelytől sokat vár a község. A szomszédos Délegyházán befejeződik a dunai kavics bányászása, az üzem áttelepül a lacházi határba, ahol 500 hektáron kezdik meg a „sóder’ kitermelését egy hajdanvolt Duna-ág medrében, amelyet a régi Duna jótékony sodrása 1—20 méteres rétegekben töltött fel simára kopott s az építkezésékiné'l nélkülözhetetlen anyaggal. Délegyházán a kavicsbányászás következtében kisebb-nagyobb tavak összefüggő láncolata alakult ki, a horgászok paradicsoma. Lacháza azonban az üdülőterületté nyilvánított Ráckevei Duna-ág mellett fekszik, horgászparadicsomnak ott van a festői víztükör, a községnek semmi szüksége arra. hogy az értékes termőterület helyén tólabirintus keletkezzék. A határozat tehát úgy szól, hogy a megnyitandó kavicsbányában az építőanyag kitermelése után helyre kell állítani a termőterületet, mindössze egy nagyobb tómedret hagynak meg, abban majd a tulajdonos termelőszövetkezet alapíthat halgazdaságot. A tanács vezetőinek vélekedése szerint a kavicsbányászat leköti az eddig ingázó munkaerő egy részét is, megszűnik az a felemás állapot, hogy a bejáró ember Budapesten dolgozik, ott kapja a fizetését, következésképpen ott fizeti a kö^ségfejlesztési járulékot, de a lacházi tanácstól kéri egészségesen gyarapodó igényeinek a kielégítését. Tizenöt évre tervezik a kavicsbányászást, azután ismét termőföld virít a gödrök helyén, tógazdaság neveli a pontyot és Lacháza gazdagabb lesz. Tálán már olyan gazdag, hogy megpályázhatja a városi rang visszaszerzését is. Tizenöt év nem nagy idő, s a kunok türelmes emberek, tudnak várni, tudják a hagyományokat őrizni és tisztelni, bármilyen kevés maradt is viharos múltjukból. A tanácsháza előtt magasló Kossuth-szoborról minden iskolás gyerek tudja Lacházán, hogy Kossuthnak ugyanez a jellegzetes tartása, ugyanezek a nemes vonásai láthatók a ceglédi Kossuthszobron és a New York-i emlékművön. És azt is mindenki tudja Lacházán — hiszen olyan kevés itt a történelmi maradvány —, hogy a református templom előtt félig a földbe süppedt két kőtuskót mire használták. Ezek voltak a szégyenkövek a XVII. században, erre állították fel istentisztelet után azt a hívőt, akit valamely erkölcsi eltévelyedés, megbotránkoztató életmód miatt a tiszteletes kiprédikált a szószékről. Ha történetesen házaspár került a szégyenkőre botrányos perpatvar miatt, azt a házasfelet állították a magasabb kőre, akit a közösség vétkesebbnek talált a másiknál. Ügy tartja a lacházi hiedelem, hogy a magasabb kő mindig az asszonynak jutott, mert oeretvaéles nyelvvel verte meg a kun menyecskéket a jó természet. A régi falu szélső házainak árnyékából az utazó beláthatja a végtelennek tetsző kiskun pusztát, amelynek nyájait és nyugalmát évszázadokig őrizték a lacházi kunok, befogja a tekintet az almásfcertek szabályosan ültetett tábláit s a Dunát kísérő erdőség lombhullató őszi sűrűjében egy másik Lacházát fedezhet fel, amely jó kilométer távolságra a régitől már majdnem akkorára növekedett, mint az ősi falu. A tanácstitkár Ez a lacházi üdülőterület, ahol néhány év alatt 781) telket osztott ki a tanács. A Duna vonalát követő galériaerdők Magyarország legszebb erdei közé tartoznak, dúsak és egészségesek, s ezeket szokták a vízparti letelepülők legelőbb megritkítani, vagy egészen kiirtani, hogy házukat felépítsék s a ház környezetét a maguk ízléséhez igazítsák. Lacházán azonban az építési engedélyben külön passzus rendelkezik arról, hogy a birtokba vett erdőben csak azt a néhány fát szabad kidönteni, amely útjában áll az építkezésnek, a többi a községi tanács hatósági védelmét élvezi. A „másik” Lacháza tehát merőben különbözik az elsőtől, a 700 éves falutól és erősen különbözik sok másik üdülőterülettől, mert a szépvonalú házacskákat sértetlen őserdő öleli, abban rejtőznek a villák, a hétvégi házak, horgásztanyák. Hallottuk már a beszélgetésék során, hogy Lacháza lakossága Pereg és Áporka beolvadásával érte el a csaknem kilencezres lélekszámot s azt is, hogy 2500 fő körül van a munkába eljáró emberek száma. Megfigyelhető bizonyos lassú beáramlás a felhagyott tanyákról, de ki építi ezeket a tüneményes házakat a víz és az ófalu között, ki hódítja meg az erdőn túli szántóföldeket oly módon, hogy még néhány év és a két Lacháza egybeolvad? — A legtöbb házépítő helybéli — halljuk a meglepő választ —, azután környékbeli és nagyon kevés a pesti. Nemegy lacházi nyugdíjas átadja a belterületi házát a fiának, lányának, ő maga pedig nyugodalmas házikót épít az üdülőfaluban, ahol közel van a horgászvíz és a természet végtelen nyugalma. A fiatalok ily módon Lacházán maradnak, miután megtartották a hagyományos kun lakodalmat, amelynek azt a sajátos vonását ma is őrzik és gyakorolják, hogy minden lakodalom — két lakodalom. Külön tartják a menyegzői ebédet a menyasszony és a vőlegény szülői házánál s a fiatal pár meghívott vendégei annál a háznál ülnek asztalhoz, ahol a fiatalok. Később az új pár átvonul a másik lakodalmas házhoz, hogy ott is megadja a tisztességet a meghívott vendégseregnek. — S mit főznek annyi embernek? — teszi fel a kérdést az utazó, akit már jó előre kitanítottak afelől, hogy a kun konyha semmit sem vesztett ősi ízeiből, zamatából. Elsősorban birkát, azután marhahúsokat és halat. A kunok pásztornép voltak, amióta világ a világ, leginkább birkát tenyésztettek a füves pusztában, a birkagulyást és a birkapaprikást ma is úgy főzik, mint háromszáz évvel ezelőtt. Általában a dúslevű, erősen hagymás-paprikás ételeket kedvelik, a törpeharcsából — amit másutt szeméthalnak tartanak — olyan halpaprikást főznek, amilyet sehol. Szerencsénkre ma péntek van s a Kiskun étteremben hagyományos módon főzik a birkapaprikást. A jelek szerint nem kell különösebb hírverés a lacházi birkapaprikásnak, tele van az étterem, alig lehet helyet találni. Az utazó, kíváncsi természetű ember lévén, mielőtt asztalhoz ülne, a konyhában tájékozódik, hogyan is készül a lacházi paprikás birkahús. — A bográcsot hideg állapotban kikenik fagyos zsírral, meghintik apróra vágott vereshagymával s beleteszik a nagy darabokra vágott, előbb kis ecetes vízben megfürdetett birkahúst, megsózzák és alágyújtanak, beletesznek néhány fej egész paprikát, kevés paradicsomot. Az őrölt fűszerpaprika — Kalocsa termése — akkor kerül a bográcsba, amikor már puhára főtt a hús. Milyen tehát a lacházi birka paprikás? Az utazó, aki Magyarországon utazgatva sohasem tagadja meg magától a magyar konyha különlegességeit, csak annyit mondhat, hogy a lacházi birkapaprikás semmihez sem hasonlítható. Omlós a húsa, de nem foszlik szét, birkahús a javából, de nincs faggyúíze, forró és erős, de sem a tüzétől, sem a paprika erejétől nem perzseli el a szájpadlást, a leve pedig olyan, hogy az utazó kénytelen villahegyre szúrni a fehér bélű kenyeret és kimártogatni. Minden héten elfogyasztanak a Kiskun étterem törzsvenvédei nyolc-tíz fiatal birkát. A nyári lovasddényben, amikor a szomszédos Apajpusztán 10—15 ezer hazai és külföldi vendég látogatja az Európa-szerte híres kiskun lovasnapokat, egész nyájakat kebeleznek be a jóétvágyú emberek. — S van elég birka? — Nagy a puszta, uram — mondja az étterem fiatal vezetője —, s ha a vendég úgy kívánja, a hetedik határba is elmegyünk birkáért. Mert az országos szégyen lenne, ha bejönne valaki, s azt kéne mondanunk, elfogyott a birka... Mi, kunok, erre kényesek vagyunk ... A New Yorkból ismerős Kossuth-szobor A Duna-parton Gábor Viktor felvételei
