Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-12-07 / 25. szám
Kiskunlacháza az őszutó fényeiben ténelmét, mert a régiről vajmi keveset tudunk — mondja Gunszt Ferenc, a nagyközségi tanács titkára. — Kiskunlacházát 1883-ban városi rangra emelték s ezzel megadták neki a kunkapitányság tekintélyét, de olyan időben, amikor a kunkapitányságnak már semmiféle gyakorlati jelentősége nem volt. Talán azokat az ősi, történelmi szolgálatokat akarták jutalmazni, amelyeket a kunok kátomai szervezetei tettek a hazának. Kiskunlacnázát akkoriban írták Laczházának és írták Laczkházánaik is, az 1561-ből való kun címeren még így áll. Rövid ideig tartott a városi dicsőség, mert fél század sem telt el, s Kiskunlacházán megint cseréim kellett a felírást a régi, szép ámbitusos tanácsházán. Város helyett községet írtaik ki, a polgármesterből főjegyző lett. 1944. november 3-án szabadult fel Lacháza, tehát csaknem pontosan azon a napon volt a felszabadulás 30. évfordulója, amikor ellátogattunk a kunkapitányok hajdan oly jellegzetes és tekintélyes tanyahelyére. 1950 szeptemberében egyesült Pereggel s húsz évvel később 1970-ben beleolvadt a kis Áporka község is, amelynek akkor 1074 lakója volt, ebből 145 lakott külterületen, vagyis tanyán. Az ily módon kialakult nagyközségnek ma 8450 lakója van, ebből 746 lakik tanyán, a tanyalakók száma tíz év óta rohamosan csökken. Hogy miért? — arra részben már választ adtunk a fogyatkozó lakosságú tanyás területék földrajzi elhelyezkedésének fölvillantásával, Laoházán azonban a tanácstitkár megtoldja még néhány sajátos adattal: — A fiatalság már igyekszik beköltözni a városba, ott aztán másfajta igényei alakulnak ki, mint annak, aki beleszületett s ma is benne él a tanyasi életmódban. Élnek itt még öreg kunok, akik az őrszállásök szerint tájékozódnak s emlékeznek rá, hogy gyerekfejjel ökrösszekérrel hordták az ennivalót az őrszálláson tartózkodó családfőknek, akik a múlt században persze már nem katonai szolgálatot teljesítették, hanem a földeket művelték. Lacháza akkor még olyan nagy kiterjedésű volt, hogy hajnalban elindult az ökrösszekér az őrszállásra, délután odaért, este fordult Vissza s reggelre érkezett haza. Ez az idő azonban elmúlt. Megváltozott a falusi ember kenyérkereső munkájának a szerkezete, megváltoztak az anyagi lehetőségek, megváltozott az életmód. Kiskunlacházáról naponta 2500—2600 ember jár dolgozni Budapestre, ennek a tizedrésze — 250—260 ember — viszont a környező kisközségekből, tanyákról jár be dolgozni — bacházára, ahol az ipart egy építőgép-javító vállalat és egy autójavító képviseli. Talán különösnek hat, hogy alig ötven kilométerre Budapesttől szükség van autójavító üzemre, de felvilágosítanak, hogy az „autókórház” nem azokból él, akiknek a kocsija útközben elromlik, hanem ellátják a derék szerelőket munkával a helyi és a tanyasi autótulajdonosok. Az építőgép-javító viszont több környékbeli termelőszövetkezet közös vállalkozása s mintegy hatszáz embert foglalkoztat. Felvetődik ezek után a gondolat, ha ennyi ember eljár dolgozni Lacházáról s ennyit foglalkoztat a helyi ipar, mennyi munkaerő marad a termelőszövetkezetek, a föld számára, nem is beszélve a Kiskunság legjellegzetesebb mezőgazdasági tevékenységéről, az állattenyésztésről? Megnyugtatnak, hogy Mikor kezdett eltünedezni a magyar nyelvből a hónapok régies szépségű elnevezése — tavaszelő hava, nyár hava, télutó hava? — talán már senki sem tudja megmondani. A naptárszerkesztők egyik évről a másikra törölték a kéziratból a hagyományos csengésű hónapneveket, igy aztán a mai naptárakon nevelődött fiatalság jószerivel azt sem tudja, melyik hónapot tekintették a régiek a tél derekának, a nyár kezdetének, az ősz utoljának. Pedig amikor az ember begördül Kiskunlacházára a sejtelmesen őszülő Duna-ártéri erdők díszkíséretében — mintha szürkészöld köpenyeget viselő lovasok ügetnének az út mellett — óhatatlanul eszébe jut: ez az őszutó hava, ezek az utolsó szép napok a sebesen eliramodott esztendő telének nyitánya élőtt, amire semmi más nem emlékeztet, mint a gyöngén borsmenta -illatú levegőben szállongó varjak. Ezek a fekete madarak az utazás napján lusta mozdulatokkal hinttáztatták magukat a levegő szelíd örvényein, eszük ágában sem volt elkezdeni azt a keserves kavargást, amely az öregemberek megbízható megfigyelése szerint havat ígér. Most jött meg az igazi ősz, egyhavi késéssel, mint minden ebben az esztendőben, novemberben virított fel a vénasszonyok nyara október helyett, mert az idő nagy igazságtevő, semmivel sem marad adósa az embernek. Virít és nyugtat tehát az őszutó hava, közeledvén Kiskunlacházához, a kunság nyugati határvárosához, mert valamikor az volt ez a község, kun város, híres kunkapitányság székhelye, ahol az iskolás gyerekek még ma is fel tudják sorolni, milyen néven szerepeltek az őrszállások Lacháza körül. De mi még nem tartunk ott. Ismerkedjünk előbb Lacházával, amelynek két címere is van: az őrtornyos kun címer és a pajzsos városi-községi címer. Ezeket sem a levéltár porrétege alól kell kiásni, hogy szemügyre vehesse az ember, ott díszelegnek a tanácsháza nagytermében, az emelvény két oldalán finom szőnyegbe szőve és arányló fényekkel megvilágítva, ahogy felállították őket a 700 éves jubileum alkalmából, 1972-ben. Ebből is látszik, hogy hagyománytisztelő emberék a kunok, habár sokan kétségbe vonják, hogy Lacháza mai lakossága színtiszta kun ivadék. A kunság nyugati határára telepített kunoknak az volt a dolguk, hogy őrizzék és védelmezzék a beláthatatlan terjedelmű Kunságot, amelyből csak a „régi” Lacházához 158 000 hold tartozott. Azt mondják, hogy az Örkényi határ-Szégyenkö a templom előtt A kun címer ... ... és az örtornyos lacházi címer ban létesített vitorlázó repülőtér is kiskunlacházi birkalegelő volt, nem is évszázadokkal ezelőtt, hanem 1950-ben. Ez a Kunság nyugati határszélére való telepítés hozzájárult ahhoz, hogy az itt élő kunok jobban keveredjenek másfajta népekkel, nem élhettek olyan zárt, szinte törzsi rendszerben, mint a puszta mélyén. Bizonyságul szolgál emellett például az, hogy a lacházi, a majosházi, a peregi temetőben kopjafás sírhalmok süppedeznek, a dömsödiben már nyomát sem lehet találni ennék a jellegzetes kun fejfának. Hiába keresnénk tehát a lacházi utcán azokat az erős járomcsontú férfiareókat, azokat a homlokba süppedt fekete bőrkucsmákat, az asszony! fejkendők alatt azokat a mélytüzű parázsszemeket, amely-ék tévedhetetlenül jelzik, hogy az utazó a kunok földjére tette a lábát? Ezt azért nem mondhatjuk. Akad errefelé elég szép metszésű kun arc, horgas orr és kemény tekintet, a viseletből sem hiányzanak azok a darabok, amelyekről meg lehet ismerni a kun embert, némi hozzáértéssel a kiskunt is a nagykuntól. Nem beszélve a konyháról, ahol féltékenyen őrzik a kunok szájaíze szerint készült ételeket, amelyeknek olyan hírük van, hogy a Lacháza központjában tizenkét évvel ezelőtt megnyitott Kiskun étterem ma is olyan rangot visel, mint kevés vendéglátó intézmény Magyarországon. Nem -is lehet ezen csodálkozni, mert a magyar ember hagyománytisztelő, a főzésben kétszeresen az, a kiskunok háromszorosan. De hát még erről is korai beszélni. Kora délelőtt van, úgy süt a nap, ahogy őszutó havában illik, port kavar a könnyű szél, a határban gépek zörögnek és takarítják be a termést. A hosszú eső itt is késleltette a betakarítást, de ahogy elállt az özönvíz, fújni kezdtek a szikkasztó szelek s néhány gyenge-fagyos éjszaka is megszilárdította a sáros földet, rárajzottak a kunok. Olyan pezsgés van most a határban, mint márciusban... 1272-ben említi az első hiteles okirat Kiskunlacháza nevét, attól számítják a tavalyelőtt ünnepelt 700 éves alapítási évfordulót. A sok dúlást megért Magyarországon e nagyközségben sem maradt meg semmiféle nyoma a hajdani településnek, a kun múltat csak az őrszállások nevei őrzik s az „örbők” — a tanyák — rendszere, amely széles ívben rajzik Lacháza körül. Némi derűvel azt mondják, Lacháza volt a kotlóstyúk, akörül szemezgettek az örbők, mint a csirkék. Tudjuk azonban, hogy a tanyarendszer lassú fogyatkozásnak indult, különösképpen azokon a területeken, amelyek valamely országos főútvonal mellett, nagyváros közelében, ipari gócpont vonzási körében feküszn-ek. Az Alföld mélyére húzódott tanyás gazdák nehezebben mozdulnak, mint azok. akiknek ,a tanyája mellett európai számozású betonút vezet, villanyoszlopok ácsorognak, s akiknek szinte a kapuja előtt áll -meg a hajnali autóbusz, hogy a dolgozó embert a városba szállítsa. Hogyan állunk Kiskunlacházán ezzel a sajátos sorvadással? — Nézzük előbb nagy vonalakban a nagyközség újkori töremm Baráti Qéza - Buffo “Péter-KristófAttila szüiíőf»em szép mm DCis kuni a oh diai, őszutó haoa A Kiskun étterein L 1j Tálalják a híres birkapaprikást \Á Házak az erdőben
