Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-11-09 / 23. szám

cJt mfitafátá

„Édesapám, ott működött, mint népiskolai tanító, több mint húsz éven keresztül.’’

Amint végigmentem a móri Beregi Nándor utcán, meg a móri Szabadság téren, egy másik helység, szülőhelyem, Nagyvárad jutott az eszembe.

Keressük az utcákat Bois- . Colombes-tól Nagyváradig, Wellandtól Mátraderecskéig. A régi utcák, úgy látszik, erősek, kisugárzóan szépek; élesztik az emlékeket.

Ha Budapestről bihari szülőhelyemre haza-hazamegyek, mindig végigsétálok a váradi Szaniszló utcán, amelyben születtem, végigjárom a Ritoók Zsigmond utcát, amelynek egyik házában éltem tizenkilenc éves koromig.

Kell a forrás, a forrás megpillantása ; erre szükségünk van, valamennyiünknek. Szülőhelye páraképe olyan szépen, olyan forrón merült fel a móri születésű, a franciaországi Bois-Colombes-ban élő Beregi Tivadarnak, hogy levelet írt.

Mennyien, vajon mennyien gondolnak a nagyvilágban a mátraderecskei Dózsa György útra, az ádándi Árpád utcára, a dunaalmási bécsi országúira, magyar falvak Kossuth, Petőfi, Bem utcáira?

Ezek az utcanevek, s pontosan ezek azért jutottak az eszembe, mert sűrűsödnek azok a külföldről érkező levelek, amelyek egy-egy falurajzot kémek. „Illesszék be a Szülőföldem szép határa sorozatukba...”

A kanadai Kovács Lőrinc feleségével, felnőtt fiaival Welland városából jött haza Mátraderecskére megünnepelni az aranylakodalmát. A krónikás végigballagott vele a derecskéi Dózsa György úton. A brazíliai Skallák Illés Sao Pauloból kérte, írjuk meg egykori faluját, Ádándot Somogyországból. Ott voltunk nyáron Adándon az Árpád utcát járva. A gyomai nyomdász Kner családból származó Kner Albert meg egyenesen kiválasztott egy „szülőfalut”, örökbefogadva Dunaalmást, amelynek református egyházát és templomát maga kötötte, remek mívű egyházi aranykönyvvel adományozta meg.

Mit keresnek a kintiek, nyomukban a krónikások, a múltból fölrémlő falusi utcákban? Valaha volt életüket? A nagyvilágból a kis világot? A végtelenben a végest? A határtalan földabroszon a nagyon is elhatárolható! ?

Néha egyetlen utca a szülőföld. Egyetlen utcává, egyetlen házzá szűkül össze az emlékvilágban. S az emlékvilág képzeletformálta,

nagyító messzeségében úgy tetszik, mintha a régi ház díszes, gazdag, hatalmas, szárnyas, nagyon is előkelő volna. A helyszínen derül ki, milyen esetlen, milyen vakolathullatóan szegényes. S ez a kis ház a nagy Duna mentében úgy követ, bárhol éljünk is, mint ölelő köd, ölelő pára. Nem léphetünk ki mellőle, alóla, belőle.

Romantika? Inkább tárgyias természetrajz. Ami valóságunk része, vagy jmnak része volt, a vérerek forróságával lüktet bennünk. Valóságunk zsarátnoka. Olykor ellobban, néha haloványul, sokszor erejéből veszít. De elég hozzá egy láng, régi arc, valahai emlék — a tűz forróságával merül föl, csap a magasba.

Járom a magyar falvak csendjében kivándoroltak, messzire került magyarok régi utcáit, szülőházait; miért szakadtak el ők ezektől az utcáktól ? Kovács Lőrinc sorsa egyszerű; kimenni kényszerült, nem lévén idehaza munka. Ez nagyon régen történt. Skallák Illést tizenkilenc, a népforradalom bukása és az utána következő idő sodorta ki. Kner Albert talán a közeledő „nagynémet” világ elől menekült.

S most visszahajszolva a megújult régi haza fölé, emlékeiket kérik számon. Emlékeiket sürgetik. Beregi Tivadar Bois-Colombes-ból érkezett levele arra kér, írjuk meg szülőhelyét, Mórt, az édesapja faluját, azt a dunántúli helységet, ahol az apa, Beregi Nándor híres néptanító volt több mint húsz éven át.

Ilyenkor megkeressük az elsuhant múltat, a széttört cserepet, s az elhullt mozaiklapokból állítjuk össze arcát annak, akit nem ismertem, soha nem láttam, még fényképről sem ismerem. Ki is volt az a Beregi Nándor, akiről a móri Aranykalász utcát elnevezték? Rövid utca ez, a végén a kórház, a mentőállomás, azon túl a szőlőskertek, s mögöttük a Vértes fái, rozsdában talpig. Oszidő van. Végigmegyünk a Beregi Nándor utcán, s megkeressük a Szabadság tér 6. szám alatt a házat, amelyben élt. Sárga színű kicsiny épület, az utcára szolgáló öt zsalugáteres ablakkal. Előtte furcsa fák; lejegyzem, hogy „Keletindiai .ostorfa”, a nevük. Mór egyik mágnása telepíthette ide. Az ostorfák mögötti házban munkálkodott a háromgyerekes móri néptanító:

E házban élt Beregi Nándor forradalmár tanító

a Tanácsköztársaság móri

direktóriumának tagja Születésének 100. évfordulója emlékére

Tavaly neveztek el utcát róla, 1973 nyarán koszorúzták meg a házát.

— Pista bácsi még ismerte őt? — kérdem kalauzomtól.

— A tanítóm volt — feleli Horváth Pista nyugalmazott móri igazgató-tanító, aki huszonkilenc éven át oktatott Móron, s minden mórinak Pista. Istvánnak nem mondták véletlenül sem. — Alacsony, törékeny, vékony ember volt; művelt és kedélyes. Sétabotját dereka mögött, két keze közt tartotta. Mindig így járt, hátratett kézzel, a kezei közt tartott sétabottal, így maradt meg bennem alakja, emléke.

— Az első világháború előtt és alatt felekezeti iskolában tanított, de olyan kevés volt az izraelita felekezethez tartozó gyerek, s olyan kitűnően neveltek ebben az elemiben, hogy a gyerekek nagy része nem volt izraelita hitű; nagyrészt keresztény fiúk jártak ide. Így történt, hogy én is itt tanultam, s ennek az elemi iskolának a növendéke volt Kovalovszky Miklós, a móri születésű nyelvész, irodalomtörténész, a neves Ady-kutató, az Emlékezések Ady Endréről című nagy akadémiai gyűjtemény gondozója, értelmező szótáraink egyik szerkesztője, ö mondta az emlékbeszédet is tavaly, mikor az utcát elnevezték és a Szabadság téri ház falán az emléktáblát elhelyezték. Beregi Nándort a 19-es forradalom bukása után elítélték, hivatásától eltiltották, a letöltött börtönbüntetés után Mórra hazatért, de már nem taníthatott. Bányatisztviselő lett a Winter-féle szénbányában.

Idézzük fel a franciaországi Beregi Tivadar leveléből:

„Édesapám a Kommün alatt, 1919-ben a községi direktórium tagja és a művelődési osztály vezetője. Horthy Miklós ellenforradalmi bírái ötévi börtönbüntetésre ítélték és tízévi hivatalvesztéssel sújtották. Sokat szenvedett a "megaláztatásoktól és a meghurcoltatásoktól.” 1944- ben feles'égével együtt deportálták. A deportálások során halt meg a feleségével együtt.

„Édesapám sokat harcolt pedagógiai cikkeiben a ma-A néptanító utcatáblája

Baróíi Qéza - “Rufly péfer - v

SZÜiWOTEIM

Móri

cÁ mozi miit

„Nagyon örülnék, ha Szülőföldem című cikksorozatuk keretében egy riportot szentelnének a Fejér megyei Mórnak.”

Mór látképe, a bányászházakkal

gyár népoktatás államosításáért már az első világháború előtti években s harcolt a dolgozó parasztok és a gyári munkásság társadalmi helyzetének a megjavításáért.”

Keressük Móron Kovalovszky Ilonát, Miklósnak a testvérét, hogy fölkutassunk további Beregi-emlékeket, de nem találjuk otthon. Már Budapesten beszélek a levélíró iskolatársával, Kovalovszky Miklóssal, aki móri születésű, Beregi Nándor a tanítója volt, s a családnak ma is szerető tisztelője:

— A mi családjainkat sok minden fűzte össze régen is, később is, 19 bukása után.

Én keresztény fiúként ebbe az izraelita elemi iskolában jártam, mert kitűnően neveltek. Beregi Nándor bácsi szeretett tanítóm volt, Tivadar fia pedig osztálytársam. Az emlékbeszédet ezért tartottam én, meg azért is, mert apám, Kovalovszky István egykori móri cipészmester is tagja volt a 19-es móri direktóriumnak. Beregi Nándor volt a direktórium egyetlen értelmiségi tagja; hősiesen küzdött, s gyermekfővel emlékszem arra, hogy 19-ben hátizsákban cipelte haza Fehérvárról Mórra a tanítók élelmiszeradagjait. A mi családjaink összetartottak később. 19 bukása után is. öszszefűzött minket a közös meghurcoltatás.

A móri forradalmár néptanítónak, beszéli el Kovalovszky Miklós, két fia és egy lánya van. Tivadar is tanító lett, később a szociáldemokrata pártban tevékenykedett, a Népszavának dolgozott, 1930-ban kivándorolt Franciaországba, ahol ma francia író, újságíró. Irodalomtörténeti könyveket publikált, évekig munkatársa volt a párizsi Bibliothéque Nationale-nak, húsz éven át irodalmi, művészeti munkatársa a párizsi rádiónak. Kitűnő franciasággal ír, közli Kovalovszky. A másik fiú, Leó, banktisztviselő lett, ő is kivándorolt Franciaországba és a második világháború során mint francia katona, olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy napjainkban is egy francia katonai kórházban ápolják. A lány. René női szabó lett, 19-es katonához ment nőül, s ma Montrealban él.

— Miklós, a múlt évben hogyan találkoztatok össze ?

— A móri tanács autóját vártam a Ferihegyi repülőtéren, hogy fogadhassam Tivadart és hazavigyem Mórra az utcaavatásra és az emléktábla ünnepségre. Amint várakoztam, idegen hölgy szólított meg magyarul: Miki, te kire vársz? René volt, a gyermekkori ismerős, aki már megjött Kanadából. „Tivit várom Párizsból”, feleltem.

A két testvér Miklóssal együtt ment haza Mórra, megállni az ostorfás Szabadság téri ház előtt, s végigsétálni a Beregi Nándor utcán.

Mi pedig várjak az újabb leveleket, mert úgy látjuk, e régi házak kedvesek és nagyon erősek. Még megkopva, még omladozva is.

De melyik Mórnak?

Annak a régi falunak, amelyet a levélíró gyermekfővel ismert, vagy annak az újnak, amelyet több évtizedes távoliét után édesapja emléktáblájának leleplezése alkalmával kis időre viszontlátott? Annak a nagyközségnek, járási székhelynek, amely Fejér megye rongyos zsellérfalvai között módosnak számított, bár a termőföld 52 százaléka két arisztokrata család birtokában volt, s a lakosság 99 százaléka osztozkodott a fennmaradó 48 százalékon. Két családdal szemben kétezer család, fele németajkú, a fele magyar, akik még egymás templomának a küszöbét sem lépték át.

Mit villantson föl ez az óhajtott riport a móri múltból és jelenből? A XVII. század végén kezdődött „második” történelmi korszakot, amikor a török hódoltság alatt elnéptelenedett falut bajor-württembergi telepesek újjáépítették, a kapucinusok zárdát és temp-Állványok közt a régi kastély

lomot emeltek, a szorgalmas móriak megteremtették a szölőkultúrát? Vagy a XX. század első harmadát, amikor a geológusok felfedezték, hogy a tatai szénmedence peremvidéke Mór, Kisgyón és Pusztavám alatt fekszik, s Zacskó és Társa megnyitotta a móri bányát. A falu ekkor jelképesen két tűz közé került. A föld mélyében a szén várta, hogy kitermeljék, a föld felszínén a lélekmelegítő borok érlelődtek, s e két roppant vagyon között a példátlan nyomor vermei húzódtak.

Ellentmondások ?

Mórott ezek az évtizedek az ellentmondások jegyében vánszorogtak el. A harmincas években gyújtogató nyugtalanította a falut. Fellobbant egy bányászviskó, vagy egy szegényes paraszti porta, kivonult az önkéntes tűzoltóság. Alig fogtak hozzá az oltáshoz, a falu másik végében is kiütött a tűz. Az égő házak mellett papírszeletek hevertek a sárban, a gyújtogató üzenetevei:

„Gyújtogattam ma és holnap is gyújtok, közben veletek együtt oltok.”

A gyújtogatót sohasem sikerült leleplezni és elfogni, a csendőrség nem is nagyon erőlködött. A móriak azt rebesgették, hogy a gyújtogató a helybéli épületfa-kereskedő zsoldjában gyújtogat, aki meggazdagodott, azután elköltözött a faluból. Az éjszakai tüzek akkor abbamaradtak.

A község irattárában néhány köteg írás átvészelte a háborút. Csupa alázatos hangú könyörgő levél, amelyet az elesettek, a nyomorgók írtak a vármegye alispánjához és főispánjához. A történetírók idézik ezeket a megmaradott sirámokat, szembesítve azzal a hamis illúzióval, hogy Mór

gazdag falu volt. Idézik Gartner Józsefné hatgyermekes anya kérelmét, aki beteg bányász férjével és hat gyermekével szó szerint a semmiből élt. Alázatos kérelmére az alispán tizenöt pengő segélyt utalt ki egy alkalommal a családnak.

Mór legmagasabb gerincvonulatán szellös elhelyezésben négylakásos társasházak sorakoznak. Innen rá lehet látni az egész falura, kitárul az egész móri hasadék — amely elválasztja a Bakonyt a Vértesektől — s kísérőm sorra magyarázza a felmagasodó új épületeket, amelyek látványos koszorúba fonják a két templomot, az állványerdővel körülvett egykori Lamberg kastélyt.

— Az ott az új általános iskola. az a gimnázium, a kór-