Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-11-09 / 23. szám
Jufmstfuktúimtk ytobtémúi A LAKÁSKÉRDÉS „Hová megyünk vasárnap, apu?” — kérdi a hétéves Lacika már csütörtökön. És apu, Komáromi László elektroműszerész mosolyogva válaszol: „Hát hová mennénk? Hiszen tudod, Újpalotára. Megnézzük hogyan épül a lakásunk." Mi tagadás, Lacika fölöttébb unja már a csütörtökön újra és újra ismétlődő választ. Ám az is igaz, hogy a vasárnap mindent feledtet. Lehet szélvészként száguldozni a szabad térségen' és nézni a magasbaszökkenő házat, amelynek egyik emeletén majd ők fognak lakni. Ott bizonyára lesz helye a kis Juci ágyacskájának, és Jolán néni sem veszekszik többé anyuval. Könnyű a Komáromiéknak, mondhatná Kiss Imre angyalföldi asztalos, ha ismerné őket. Mert hát Komáromi László az áldatlan társbérletből hamarosan szövetkezeti lakásba költözik, vállalata hathatós anyagi támogatásával. De Kiss Imre egy közepes vállalat dolgozója, és egyelőre sem a szövetkezetnek, sem neki nincs pénze. így lakásgondjai egy ideig még megmaradnak. Miként Culácsyéké is. Még két évig kell várniuk, amíg a rozzant lakásból új bérlakásba költözhetnek. Mert megelőzi őket jó néhány nagycsaládos. Azokat még az idén lakáshoz juttatja a tanács. Egyszóval kínkeservesen oldódnak meg a lakásgondok? Nem mondhatni. Az ütem mind fokozottabb. Csakhát ezek a gondok bizony nagyok. Ma is. Hát még tegnap mekkorák voltak. A helyzetet illusztrálandó legszívesebben végigutaztatnánk önöket Magyarországon. Hogy lássák — mindenütt — az új házak gyűrűjét, amely körülöleli a régi városok magját. Nemcsak Lágymányos, Budafok, Üjpalota, Zugló, a József Attila negyed hatalmas tömbjeit a fővárosban, hanem Miskolc, Szeged, Debrecen, Győr, Pécs és mind a többiek új lakónegyedeit is. És mellettük a magyar falvak megújult képét. Borsodtól Somogyig. Kezdetnek — összehasonlításul is tán, miként építettünk tegnap, tegnapelőtt és hogyan építünk ma — végig mustrálhatnánk azt a 85 211 lakást, amely tavaly épült. De mellettük,, rögtön, a régieket is. Azokat, amelyek már csákány alá értek, de egyelőre még szükség van rájuk. Rozzant viskókat, megszépített bérkaszárnyákat Újpesten, Angyalföldön, a Józsefvárosban, Győrött. Holnap majd sorra kerülnek. Ha minden lakójuknak új lakást tudunk adni a helyükön épülő modern palotákban. Ha minderre futja az erőnkből. Ám látva az elnyűtteket a szaporodó újak mellett, beszédesebbé válik a múlt, a statisztika ridegnek tetsző számai is megelevenednek. 1940-ben Magyarországon a házak 97,9 százaléka volt földszintes, és a száz lakószobára jutó lakók száma 250. A statisztikai átlag „szépségflastroma” is elég rút, mégis valahogy elfedi a munkáslakások, a szegényparaszti viskók zsúfoltságát, a sokszor egy szobában tengődő három generáció kínjait. De az 1941-es népszámlálás egyetlen adata rögtön bevilágítja a mélységet: a városok összes lakásainak 62,7 százaléka volt akkor egyszobás. És még egy számadat ugyanebből az esztendőből: miközben Budapesten ezrével álltak üresen a drága lakások, minden nyolcadik ember albérlő vagy ágyrajáró volt. De a szenvedés még nem ért véget. Jött a háború, a bombázás, az ostrom, a pusztulás. Egyedül a fővárosban csaknem 15 ezer lakás zúzódott szét, és vagy -háromszor ennyi vált romossá. Székesfehérvár 30, Győr 26 százalékos kárt szenvedett. Hát innen, e mélységből indultunk. Aztán megkezdődött a romlakások helyrehozatala, mind erőteljesebben a lakásépítkezés is. De az erősödő iparosítás a városokba áramlást is megnövelte. És mindenütt — városon, falun egyaránt — új igények törtek föl. Ki a fényre, ki a viskókból, nem kell többé a zsúfoltság. De egyszerre mindezt hogyan? Így történt, hogy bár tervszerűen gyarapodott a lakások száma, a lakásgond nem lett kisebb. Ráadásul: az ölvees évek elejének gazdaságpolitikai hibái a lakásgazdálkodásban is tükröződtek. Noha 1946 és 1960 között mintegy 600 ezer lakás épült, és ez messze meghaladja a háború előtti két évtized építési átlagát, a lakáshelyzet továbbra is súlyos volt. 1960. A kormány — célul tűzve ki e roppant nemzeti gond legyűrését — jóváhagyja a tizenöt éves lakásfejlesztési tervet: 1961—1975 között egymillió lakást kell felépíteni. Ügy gondoljuk, az eddigiek felvázolása, a kontraszt, kellőképpen megmutatta a vállalkozás nagyságát. D*> ha mindehhez még hozzávesszük a meglevő lakásállomány fokozódó állagromlását, a lebontásra kerülő öreg házak nagy számát, a kommunális és komfortigények növekedését, valamint azt, hogy a városok népessége a vártnál sokkal jobban gyarapodott, megérthető: az impozáns terv végrehajtása sem kecsegtetett azzal, hogy másfél évtized majd valamiféle lakásparadicsomot varázsol. Bár az említett ellenható tényezők az „1975-re minden családnak önálló lakásf’-elve^ túlzásnak minősítették, az egymillió lakás felépítésére hozott határozat paranccsá vált. Nem volt kevés a kétkedő, még gúnyolódó is akadt. „Szép, szép, de hogyan? Talán vakolókanállal, téglából? Nevetséges" — így is vélekedtek egyesek. Most, hogy a megvalósítás a végefelé jár és már látszik: a tervezett programot még vagy 25—30 ezer lakással túl is teljesítik, s érdemes lenne analizálni — hiszen közelebb vinne a problémák feltárásához — a lakásépítkezésünkben végbement technológiai fejlődést, éppúgy, mint a pénzügyi kivitelezés, a teherelosztás módozatait, de mindennek alaposabb kifejtésére most nincs terünk. Csupán felvillantunk egy-két. a dolgok jobb megértéséhez feltétlenül szükséges tényt, gondolatot. Mindenekelőtt talán azt, hogy a lakásépítés óriási igénye nálunk is valósággal szétzúzta a hagyományos építkezési formákat, és szinte máról holnapra kikényszerítette a nagyüzemi építkezés új módszereit. A téglablokkos, paneles építkezéstől a házgyárig jutottunk el. Az építőipar állami szektora tizenöt év alatt megkétszerezte teljesítőképességét. A negyedik ötéves terv során elkészült és üzemszerűen termel a miskolci, a győri házgyárhoz hasonlóan szovjet licenc alapján épült debreceni is. 1975-ig üzembe lép a veszprémi és a kecskeméti házgyár, és termelését meg kívánja duplázni a budapesti 1. számú házgyár is. A felépült lakások szerkezeti változásairól, a fejlődés néhány fontos motívumáról szólt a közelmúlt egyik nyilatkozatában Szilágyi Lajos, az építésügyi- és városfejlesztési miniszter helyettese: „Az elmúlt években nemcsak több lakás épült, hanem nőtt az új lakások átlagos szobaszáma is. 1960- ban a lakások átlagszobaszáma 1,7, 1965-ben 1,9, 1970-ben 2,1, 1973-ban pedig 2,3 volt. Tavaly a megépült lakásoknak már csak 8 százaléka volt egyszobás, 62 százaléka másfél, két-* szobás, az ennél nagyobb lakások aránya eléri a 30 százalékot ... A tizenöt éves terv 280 ezer lakás megszűnésével számolt.. Ezzel szemben csak 250 ezer régi, elavult lakást bontottak, illetve bontanak le. Így 15 év alatt 780 ezer, úgynevezett tiszta lakásnövekedéssel lehet számolni... A lakásépítés eredményeinek a lakáshelyzetre gyakorolt hatását legjobban az 1960. és 1970. évi népszámlálás, illetőleg lakásfelmérés adatain mérhetjük le: 1960—1970 között a népesség száma 3,6 százalékkal, a lakások száma 14,2 százalékkal, a lakószobák száma 27 százalékkal nőtt... Lakásépítésünk eredményeivel az európai országok mezőnyének első felében helyezkedünk el. Az ENSZ adatai szerint 1972-ben az ezer főre jutó lakásépítés Bulgáriában 5,4, Csehszlovákiában 8,7, Lengyelországban 6,2, Magyarországon 8,7 a Német Demokratikus Köztársaságban 5, Romániában 6.8, a Szovjetunióban 9. Megelőztünk jó néhány tőkés országot, hiszen Angliában 6,2, Ausztriában 6,7 Olaszországban pedig 4,4 épülő lakás jutott ezer főre.” És hogyan tovább? Az 1976-ban kezdődő ötödik ötéves tervben több lakás épül, mint a jelenlegi tervidőszakban. 1976—1990 között a lakáshelyzet elsősorban Budapesten, a városokban, az ipari településeken javul (jelenleg az új lakásoknak csak 55 százaléka épült, illetve épül Budapesten és a városokban, a tervbevett 60 százalékkal szemben). Az új tervidőszak lakásépítési programjának műszaki-, gazdasági-, pénzügyi kidolgozásához a Minisztertanács irányelveket hagyott jóvá. A főbb irányelvek: a városközpontok rekonstrukciójához továbbra is külön engedély kell (nehogy egyes helyeken olyan „csodapalotákat” emeljenek, amelyek csökkentenék a lakáshelyzet javítására előirányzott összeget); a tanácsi lakásépítés keretében a középmagas épületekben létesített lakások aránya a fővárosban 90, a megyei városokkal rendelkező megyékben 50, más megyékben pedig 30 százalék lehet, miközben magas lakóépület (toronyház) csak külön engedéllyel építhető (mindezt azért, hogy a házak ne terjeszkedjenek maholnap már a termőföldek kárára is, de drága, célszerűtlen felhőkarcolók se csúfítsák a városképet); az építtető tanácsok négy személy részére megfelelő kétszobás, 53 négyzetméter nagyságú lakásokat tervezhetnek; továbbra is támogatandó a lakosság sajátlakás-építkezése, a vállalatok segítségével építkező lakásépítő szövetkezetek tevékenysége, a munkások lakásépítkezése. A következő 15 esztendő legfontosabb célkitűzése: Budapesten, a városokban és az ipari településeken élő családok, munkások és a családalapító fiatalok lakáshelyzetének javítása. Megy tehát minden, mint a karikacsapás? Tucatnyi a gond, a probléma. Noha más jellegűek, mint két évtizeddel ezelőtt. Hogy mik? Nehéz lenne valamennyit felsorolni. Talán a legfontosabbakat. Az egyre szűkülő lakásépítési területek „előteremtése”. A víz-, a csatornahálózat és az energiaellátás felépítése, megszervezése. Megszüntetni azt a helyzetet, hogy az épületek, iskolák, óvodák nem épülnek párhuzamosan a lakásokkal. A váci cementipari művek, Hejőcsaba, Beremend nagyüzemei után is megsokszorozni a ma még erősen importigényes építőanyag-ipar kapacitását. Noha elrémülünk a gondolattól is, hogy ma tizenegyezerrel több szakmunkásra lenne szükség, ha nem létezne a házgyári hálózat, mégis fokozni kell a nagyüzemmé vált építőipar speciális szakmunkásainak képzését. Üj házgyárak, további gépesítés kell. A társadalmi mobilitásnak, a demográfiai változásoknak is megfelelő megújuló lakásmodell. Dúsabb variációk a lakótelepek építésénél. És mindenekelőtt: a nemrég adott új hitelkedvezmények után is az építési terhek igazságosabb és differenciáltabb megosztása. Hogy a munkáscsaládok jövedelmével még arányosabbá váljék a havi törlesztések összege. A parlamenttől a sajtón át a tanácstagi beszámolókig folyik a nagy társadalmi vita: mindezt hogyan. Végérvényesen letűnik hát a társbérletek áldatlan korszaka? Igen. Minden dolgozó ember és ifjú családalapító hozzájut majd a megérdemelt otthonhoz? Még sok erőfeszítés, jó néhány esztendő kell hozzá, de eddigi eredményeink adják hozzá a biztatást. S legfőképpen a társadalom egyetemes akarata. Ez az igazi garancia. Csatár Imre A közelmúltban avatták fel Budapest negyedik házgyárát Egész utcasor nőtt ki egy esztendő alatt Isaszegcn: egyszerre épülnek a házak, a járdák, az utak Dunaújvárosi fiatalok költözködnek az ifjúsági szövetség segítségével épült új házba Megújul az ősi Ózd, eltűnnek a kolóniák, az ócska házak: épül az új városközpont Bányászlakások sora Bonyhád határában
