Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-11-09 / 23. szám

A nyírbátori, fából készült harangláb és az öregharang Szatmárcseke: Kölcsey sírja I. ÚTON „Perzselt a meleg. Még al­konyaikor is. Semmi levegő. A piac olyan volt, mint egy sivatag, a gömbakácok levelei össze voltak zsugo­rodva s porral fedve. Min­den porba volt temetve, az út, a háztetők, az ablakok, az emberek, minden poros volt, még az ég is. A Hungária Hotel nyitott büszke kémények állnak. A legtöbb gyár, amelynek múltja is van e vidéken, megtartja régi épületét, lomtárnak, kisegítő műhely­nek, takarítóeszköztárnak, mementónak —, de a tulaj­donképpeni termelés már csak az új csarnokokban fo­lyik. S van sok gyár, amely­nek nincs múltja, néhány éve alapult, hagyományfelrúgó energiával vetette magát az eddig igen kevéssé iparoso­dott területre. Ha még beljebb megyünk a városokba, meglep a for­galom. Bevásárolni, plety­kálni, dolgozni járó asszo­nyok, büszke-konok nézésű, öntudatos férfiak. Mégis, több a nő. A férfiak, a fiatalok nagy része Budapestre, Debrecen­be, Miskolcra jár dolgozni, s csak a hétvégeken jön ha­za. Az országban itt a leg­nagyobb az „ingázás”. A régi műemlékek tövé­ben gyerekek csivitelnek, fiatal lányok sétáltatják meg legújabb szoknyájukat, pu­lóverüket, nagy hajú fiúk bőgetik a motorbiciklit. Hol keressük az igazi Nyírséget? Az igazi Szat­mezővárosok egyszeri han­gulatát. Negyvenhat év. Szegénység, koldussors, há­ború, éhezés, megalázta­tás és halál; reménység, föl­a kilométereket. Széles, új betonúton járunk, amelyre — szabály ide, szabály oda — csak-csak fölhordják a sa­rat a mezőről a traktorok; az ormótlan gumikról a szél­védőre, betonra freccsenve megülepszik a sárga sár az úton. Unalmas ősziességgel permetez az eső, a nyárfák hajladozva pergetik a vizet, a kerékpárosok, motorosok nyakba húzott fejjel, vihar­kabátba, bőrkabátba borítva hajtanak előre. Ősz van. Lassan feltünedeznek előt­tünk a városok: Nyíregyhá­za, Nyírbátor, Mátészalka. Először apró házacskák sze­rénykednek a városvégen, az esőben is láthatóan gondo­zott kertek, s ahogy egyre beljebb megyünk, mind vá­rosiasabb a kép. A faluba illő házak után gyártelepek között járunk, néhány ócska kis' krejzleráj emlékeztet az elmúltra — és mindegyik mögött diadalmasan széles, energikus ívelésű csarnokok, ablakaival tüdővészesen li­hegve nézett le a piacra. Előtte az ország legrosszabb Kossuth-szobra, vastagon, rövid lábakon s portól szür­ke mentében úgy áll, mint a polgármester hajdúja, aki dobolni akar, de előbb még felemeli a kezét, hogy letö- > rölje a homlokáról az izzadt­ságot. A teraszon a márványasz­talok vastag porréteggel vol­tak letakarva s a por egyre szitált, a vastag, zsíros leve­gő forrón jött s hozta a lágy port.” Negyvenhat évvel és há­rom hónappal ezelőtt írta a nyírségi mindentudó Móricz Zsigmond ezeket a sorokat a nyíregyházi Hungária abla­kából kitekintve. A fülledt nyíri nyár, a poros Alföld ihlette a vidék szülöttét, hogy megörökítse a magyar Bak Sándor vágyás, földjuss, házépítés és vigalom sorsa telepedett meg a nyíri, szabolcsi, szatmári fák alatt. Itt, ahol a fölszál­longó por miatt az ég so­hasem tud olyan kék lenni, mint Délen, ahol télidőben halk vegetációban húzta meg magát állat, ember, falu, ahol évszázados elmaradott­ságban élt úr és jobbágy — itt, e vidéken jelentette ta­lán a legnagyobb változáso­kat a legutóbbi néhány év­tized. A keserűség, a szenve­dés kitörései, a legmesszebb­re látók jobbat akarása, a porból kievickélők küzdése teremtette meg az új nyíri világot. * Autónk őszi szemelgető esőben zabálja egykedvűen Régi szerszámok a múzeumban Évszázados kopjafák

Next

/
Thumbnails
Contents