Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-11-09 / 23. szám
A nyírbátori, fából készült harangláb és az öregharang Szatmárcseke: Kölcsey sírja I. ÚTON „Perzselt a meleg. Még alkonyaikor is. Semmi levegő. A piac olyan volt, mint egy sivatag, a gömbakácok levelei össze voltak zsugorodva s porral fedve. Minden porba volt temetve, az út, a háztetők, az ablakok, az emberek, minden poros volt, még az ég is. A Hungária Hotel nyitott büszke kémények állnak. A legtöbb gyár, amelynek múltja is van e vidéken, megtartja régi épületét, lomtárnak, kisegítő műhelynek, takarítóeszköztárnak, mementónak —, de a tulajdonképpeni termelés már csak az új csarnokokban folyik. S van sok gyár, amelynek nincs múltja, néhány éve alapult, hagyományfelrúgó energiával vetette magát az eddig igen kevéssé iparosodott területre. Ha még beljebb megyünk a városokba, meglep a forgalom. Bevásárolni, pletykálni, dolgozni járó asszonyok, büszke-konok nézésű, öntudatos férfiak. Mégis, több a nő. A férfiak, a fiatalok nagy része Budapestre, Debrecenbe, Miskolcra jár dolgozni, s csak a hétvégeken jön haza. Az országban itt a legnagyobb az „ingázás”. A régi műemlékek tövében gyerekek csivitelnek, fiatal lányok sétáltatják meg legújabb szoknyájukat, pulóverüket, nagy hajú fiúk bőgetik a motorbiciklit. Hol keressük az igazi Nyírséget? Az igazi Szatmezővárosok egyszeri hangulatát. Negyvenhat év. Szegénység, koldussors, háború, éhezés, megaláztatás és halál; reménység, föla kilométereket. Széles, új betonúton járunk, amelyre — szabály ide, szabály oda — csak-csak fölhordják a sarat a mezőről a traktorok; az ormótlan gumikról a szélvédőre, betonra freccsenve megülepszik a sárga sár az úton. Unalmas ősziességgel permetez az eső, a nyárfák hajladozva pergetik a vizet, a kerékpárosok, motorosok nyakba húzott fejjel, viharkabátba, bőrkabátba borítva hajtanak előre. Ősz van. Lassan feltünedeznek előttünk a városok: Nyíregyháza, Nyírbátor, Mátészalka. Először apró házacskák szerénykednek a városvégen, az esőben is láthatóan gondozott kertek, s ahogy egyre beljebb megyünk, mind városiasabb a kép. A faluba illő házak után gyártelepek között járunk, néhány ócska kis' krejzleráj emlékeztet az elmúltra — és mindegyik mögött diadalmasan széles, energikus ívelésű csarnokok, ablakaival tüdővészesen lihegve nézett le a piacra. Előtte az ország legrosszabb Kossuth-szobra, vastagon, rövid lábakon s portól szürke mentében úgy áll, mint a polgármester hajdúja, aki dobolni akar, de előbb még felemeli a kezét, hogy letö- > rölje a homlokáról az izzadtságot. A teraszon a márványasztalok vastag porréteggel voltak letakarva s a por egyre szitált, a vastag, zsíros levegő forrón jött s hozta a lágy port.” Negyvenhat évvel és három hónappal ezelőtt írta a nyírségi mindentudó Móricz Zsigmond ezeket a sorokat a nyíregyházi Hungária ablakából kitekintve. A fülledt nyíri nyár, a poros Alföld ihlette a vidék szülöttét, hogy megörökítse a magyar Bak Sándor vágyás, földjuss, házépítés és vigalom sorsa telepedett meg a nyíri, szabolcsi, szatmári fák alatt. Itt, ahol a fölszállongó por miatt az ég sohasem tud olyan kék lenni, mint Délen, ahol télidőben halk vegetációban húzta meg magát állat, ember, falu, ahol évszázados elmaradottságban élt úr és jobbágy — itt, e vidéken jelentette talán a legnagyobb változásokat a legutóbbi néhány évtized. A keserűség, a szenvedés kitörései, a legmesszebbre látók jobbat akarása, a porból kievickélők küzdése teremtette meg az új nyíri világot. * Autónk őszi szemelgető esőben zabálja egykedvűen Régi szerszámok a múzeumban Évszázados kopjafák
