Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-10-26 / 22. szám
dbistóí Attila f szép m A m emeletes falu Átvészelte a török időket is náltam, amit a körülmények diktáltak. Először az apámék építkeztek, aztán a hugomék, végül mi. magunk. A munkát — már amihez értünk — közösen végeztük, segítettünk egymásnak. A mostani volt az első olyan nyár, amit féligmeddig kedvem szerint tölthettem. Valójában most kezdtük megízlelni az előttünk levő időt. Utazni akarunk, szeretnénk bejárni Európát, ezt tervezgetjük. Én nagyon szeretem az erdőt, a növényeket, az állatokat. Tudom, hogy gyönyörű ez a táj. de nekem a gyönyörűségnél is többet jelent, hiszen úgy érzem, hogy az enyém, hozzám tartozik. Szelíd gesztenyét, gombát, gyümölcsöt szedünk, de a legjobb céltalanul elindulni valamerre, amíg az ember érezni kezdi, hogy befogadja az erdő, és akkor már minden mozdulásnak értelme van, felnyílik a szem, élesebbé válik a fül, a rejtett élet kibomlik; láttam már közvetlen közelről a szarvas nagy, meleg szemét, láttam, ahogy átvonulnak a tisztáson a csíkos vadmalacok, láttam ritka madarat a fészkén költeni, és számomra mindez különös boldogság. ilyenkor nyugodtan térek' haza. tele vagyok életkedvvel, úgy érzem, ilyenkor, szép és jó a világ. Ezt az érzést ismeri-e? — Ismerem. — Téli időkben, amikor a természet bezárul, sokat olvasok. A televízió mellett ez jelenti a világ közelségét: gyűjtöm is a könyveket, immár elég szép könyvtáram van. A házunk egy nagy kert közepén áll és fent a hegyoldalban, van egy kis szőlőnk, az ablakunkból pontosan odalátni. Az a legpihentetőbb hely a világon. — Mennyi a jövedelme? — Négyezer forintot keresek és ezenkívül a termelőszövetkezet a pedagógusi illetményföld után évi kétezerötszáz forintot fizet. De dolgozik a feleségem is. — Mit tud a cseszneki vár múltjáról? — Ez a vár először a Csákyaké volt, aztán Török Bálinté. Átvészelte a török időket is, komoly őrség sohasem tanyázott benne, legfeljebb száz ember, két tarackkal az utat vigyázták. Ostromra nem került sor, ha nagyobb ellenség jött, a helyőrség elvonult innen. Végül is a várat nem ágyúgolyó, hanem valami természeti csapás rongálta meg, villám sújtott bele és a falakat földrengés repesztelte szét. Egyébként a vártemplom harangja most a községi templom tornyában van. Egy időben elkezdték a vár feltárását és restaurálására is gondoltak. Két évig dolgoztak rajta, aztán hirtelen abbahagyták. Idegenforgalmi nevezetesség lehetett volna; bár az az érzésem. nem érdemes mindenből idegenforgalmi nevezetességet csinálni. — A^ra gondol, hogy akkor megszökött volna innen a csend? — Igen, arra is. Egyébként a műúton nyaranként nagy a gépkocsiforgalom. 1937-ben épült az az út. majdnem érinti. de mégis elkerüli a falut. A völgy választ el bennünket tőle. Talán ez is szerencse, hiszen az elzártság megszűnt, de mégsem tört be ide — a modern idők eléggé brutális módján — a világ. A vasút hat kilométernyire fekszik innen. Az ötvenes évek elején indultak be a buszjáratok, az nagyon sokat jelentett a falu életében. Régebben sokan elvándoroltak innen, azóta úgyszólván senki, még a fiatalok is visszakívánkoznak. 1961-ben épült fel a kultúrházunk, vannak benne klubszobák, van színháztermünk. könyvtárunk. Most vették tervbe egy nagy központi iskola építését Bakonyszentkirályon. Három község felsőtagozatos gyermekei járnak majd oda. így készülődik a jövő. — Ha arra akarnák rábírni, hogy jobb fizetésért, ugyanilyen szép lakásért menjen el városra tanítani, mit felelne? — Még azt sem mondanám, hogy nem. Csak megráznám a fejemet. És azt hiszem, hogy a családom minden tagja hasonlóképpen érez. edz erdő Az ötéves Magdika egészen különös pózban ül az asztal mellett; előrehajol a széken, így könyökével épp, hogy eléri az asztal lapját, a fejét kétoldalt megtámasztja az öklével, ettől az arca pufókabb lesz, de valójában így csak a szemét látni, élénk, nagy, pajkos manószemét. Néha elfogulatlanul beleszól a beszélgetésbe, kiigazítja, ha valaki téved, vagy rosszul emlékezik. Feri, aki elmúlt már tizenegy éves, méltóságteljesebb és tartózkodóbb. Ha mond valamit, alaposan megfontolja, csak az arcán folyton szétömlő mosollyal nem tud mit kezdeni. Figyelmesen hallgatja édesanyja szavait, talán meg is érti, hogy a történet, amelyet az asszony elbeszél, tele van tanulsággal — de a szavakban olykor fölrémlő bánat nem rá vonatkozik, arról semmit se tud. — Én itt születtem Cseszneken, itt is nőttem fel; a lánykori nevem Dévényi Magdolna — így kezdi történetét Szalai Ferencné. — Négy osztályt a cseszneki iskolában végeztem, aztán átjártam Bakonyszentkirályra. Szerettem volna tovább tanulni, de úgy alakult a sorsom, hogy akkor a középiskolába nem juthattam el. — Miért nem? — Az édesapám Győrött dolgozott, anyám pedig nagyon beteg volt. Mellette kellett maradnom. Elszegődtem felszolgálónak a földművesszövetkezet vendéglőjébe. A férjem már elmondta, hogy jezte történetét. Ám aligha hihetjük, hogy ennyi egy ember élete. — Abban az életkorban, tizenhat-tizenhét esztendősen amikor minden ember vágyakat és ábrándokat sző, ilyennek képzelte a sorsát? — Nem — rázza meg a fejét. — Nem ilyennek képzeltem. Tanulni szerettem volna. Említettem, hogy csak a kényszerítő körülmények miatt történt így. Talán tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor családi alapon elvállaltuk a helyi kisvendéglőt, gebinben. Apám volt a vezető, anyám a szakácsnő, én meg a felszolgáló. A bátyáim pedig elhelyezkedtek Dudaron sofőrnek. — Gondolom, ez a családi vállalkozás szép pénzt hozott. — Az idő tájt nagy volt a forgalom. Megesett, hogy ezer embernek főztünk ebédet. Rengeteg külföldi turistacsoport fordult meg nálunk. Valóban szépen kerestünk, de keményen megdolgoztunk érte. Őszintén szólva azt sem tudom, megérte-e. Amikor édesanyám elérte a nyugdíj korhatárt, abbahagytuk, mert hétköznap, vasárnap megállás nem volt, embertelenül kellett hajszolnunk magunkat. — Fáj-e még mo^t is, hogy nem tanult tovább? — Már asszony fejjel beiratkoztam a középiskolába. Két évet el is végeztem. Akkor abbahagytam, azzal, hogy visszatérek. A munka és a gyerekek mellett nagyon nehéz tanulni, a családunk sínylené meg. De én talán túlságosan is makacs vagyok. Nem adtam fel. Ahogy lehetőség lesz rá, elvégzem a középiskolát. Így mindig kisebbnek érzem magam a férjemnél, bár ha magassarkú cipőt veszek fel, akkor nagyobb vagyok ... így oldódik fel tréfában a bánat. — Ettől eltekintve elégedett vagyok az életemmel. Ugyanúgy szeretem ezt a tájat, ezt a falut, ahogy a férjem. A mi esetünkben megfordult a világ: mi Pestre járunk nyaralni, a vakációt számunkra a forgalom, a nyüzsgés, a múzeum, a képtár, a színház jelenti. — Gyermekkora óta menynyit változott ez a vidék? — Rengeteget. Nemcsak a házak, nemcsak a szemmel látható dolgok; nagyot változtak az emberek belül is. Érdeklődőbbek, igényesebbek, és hogy is mondjam, talán jobbak is valamivel. — Mire gondol? — Arra. hogy most már nem a pénz, a gazdagodás a legfontosabb számukra. Többet törődnek magukkal, a környezetükkel, emberi kapcsolataikkal, gyermekeikkel. Felszabadultabbak és nyíltabbak, nem csupán megélni akarnak, hanem szeretnék mindazt megismerni az életből, ami kedves, ami szép. És önmagukból is adni tudnak valamit. A kisfiú komoly arccal hallgatja ezt a beszédet. És most, amikor őrá fordul a szó, kissé zavarban van. — Mit szeretsz a világon a legjobban? — Kirándulni. Az erdőt járni. — Mi abban a jó? Ezen a kérdésen alaposan eltűhődik. Bizony nehéz szavakkal kifejezni, mi a jóban a jó. — Látunk állatokat, nyulat. őzet, fácánt, mókust... — És sündisznót — teszi hozzá az ötéves Magdi, aki úgy látszik, híve az egyenes beszédnek. — A barátaiddal járod az erdőt? — Velük is, meg a szüleimmel is. Virágot, növényeket gyűjtünk, taplót szedünk és gombát. — Ismered a gombát? — A keserűgombát, a pirókát és a galambicát. — A vargányát? — Csak a gombagyűjtő emberek találnak rá. ök tudják a helyét. — Amikor legmesszebbre jutottatok, milyen távolságra mentetek el az erdőben? — öt-hat kilométernyire. — Szoktatok az erdőben játszani? — Bújócskát, indiánosdit, betyárpandúrt. A Kőmosón szoktunk madárfészket is találni. Sokáig figyeltünk háMókust is fogtunk már ... Itt minden gyerek megtanul sízni rom tojást egy fészekben, meglestük, kivártuk, hogyan kelnek ki a fiókák. — Pesten jártál már? — Igen. De ott mozdulni sem lehet. Minden lépésre vigyázni kell. — És itt? — Itt szabadon van az ember. — Melyik tantárgyat szereted a legjobban? — A számtant és az olvasást. — Itthon is szoktál olvasni? — Igen. Legutoljára a Pál utcai fiúkat olvastam. A tévét is nagyon szeretem. — Gyűjtesz valamit? — Honnan tetszik tudni? — néz rám csodálkozva. — Bélyeget gyűjtök és csokipapírt, olyat, amin a közlekedési szabályokkal kapcsolatos rajzok vannak. Bogárgyűjteményem is van. — Melyik fajta bogarat kedveled a legjobban? — A legszebb a szarvasbogár. — Találtál már sündisznót? — Igen. — Én is — szól közbe Magdika. — Kis nyuszikat is, amelyikek még nem tudtak futni. Cumisüvegből szoptattuk őket. — Mókust is fogtunk már — mondja a fiú. — És én a madarakat is nagyon szeretem. A legszebb a zöldküllő és a fenyőrigó. — Hallgattál már öregembertől mesét arról, hogy valamikor milyen volt itt az élet? — A nagyapám szokott mesélni a múltról, amikor még szenet égettek és heteket töltöttek kint az erdőben. — Szerinted kinek van itt a faluban a legszebb háza? — Dévényiéknek. Szép bebelülről és kívülről is. De a miénk is nagyon szép. — Télen nem unalmas itt? Elkerekedett, csodálkozó szemmel bámul rám. — Hiszen lehet sizni és szánkózni is. Itt minden gyerek megtanul sízni. Hogyan lenne a tél unalmas? — Szánkózni én is szoktam — kotyog közbe Magdika. — És sohasem fázom meg. A fiútól kérdezem: — Mikor voltál beteg? — Nem emlékszem. — Én sem — visszhangozza a kislány. — Mondd csak, hogyan képzeled, hol fogsz élni, ha felnősz? A gyerekszemben meleg mosoly. — Itt jó. Itt szeretek .. Én azt hiszem, aligha lehetne másfajta érzésekre találni itt az erdők és hegyek között a csodálatos völgyben. Gábor Viktor felvételei 1962-ben kötöttünk házasságot. Amikor a kisfiam megszületett. csak fél évig voltam szülési szabadságon, aztán visszamentem dolgozni; a kislányommal viszont már három évre itthon maradhattam. Akkor vezették be a gyermekgondozási segélyt. Most a Bakony Művek dudari részlegénél dolgozom, adminisztrátorként. Busszal járok be. Reggel negyed ötkor kelek és délután háromnegyed háromkor érek haza. 1700 forintot keresek; nem sok pénz, de jó helyem van és ez a fontos. Elhallgat, mint aki befe*
