Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-10-12 / 21. szám

A PARTVISTÓL ACIMEX-IG

Súrolókefe és felmosórongy helyett: gép tisztítja a padlót és szedi fel a szennyezett vizet

A szakember szempontjából mindez csak termelési probléma, de ha hozzáteszszük, hogy Itt jórészt alig iskolázott emberekről, főleg nőkről van szó, a szociológus, a társadalmi átalakulások megfigyelője számára mélyreható és izgalmas jelenségekről küld tudósítást e néhány sor.

Huszonöt esztendős jubileumot ünnepel most a vállalat, s egy nagyváros takarítójának lenni negyedszázadon át, nem csekély dolog; még átvitt értelemben is, nemhogy szó szerint... Az idézett feljegyzés, amely e két és fél évtized emberi és gépi változásait tekinti át, nem nélkülözi a derűs momentumokat sem. A rovar- és rágcsálóirtás jellegzetes nagyvárosi feladat, amelyet hajdan számos vállalkozó hirdetett garanciával — és diszkrécióval. Ma a rovarirtó szerek bő választékával dolgoznak, már csak azért is, mert mint kiderült a rovarvilág meglehetősen „rezisztensnek” bizonyult, azaz: állja a sarat, helyesebben, a mérget. De a ciánozás ideje és szokása lassan éppen úgy lejár, mint ama kezdeti korszakok, amikor a vállalat még raktár hiányában „több mázsa ciánkészletét a pestújhelyi temető halottasházának pincéjében tárolta ..

Azóta persze, ezt régen megszüntették és új, célszerű, a dolgozóknak .fehér-fekete öltözők (az utcai és a munkaruha teljes elkülönítésére). szociális helyiségek létesültek. „Dolgozóink lakásépítéséhez, a kedvezményes üzemi étkeztetéshez, szociális, kulturális, sport- és üdülési célokra évenként közel félmillió forintot fordítunk ...” — jegyezte fel az évforduló alkalmából a vállalat igazgatója, Parragi Lajosné dr.

Ugyanis a Fővárosi Takarító Vállalat igazgatója nő. Ez az egyetlen, ami ebben a teljesen átalakult szakmában hagyományos maradt. S alighanem marad is.

B. P.

Van-e a partvisnak történelme? Bizonyára, hiszen föltehetőleg az ókori háziasszonyok is takarítottak valamivel (ha nem is feltétlenül partvissal), s az újkori kultúrhistorikusok között nyilván akadt valaki, aki a hajdani takarítóeszközöknek is nyomában járt. S végtére, maga a „partvis” szó — amely a Értelmező Szótár szerint kefeseprűt jelent, s mint avult, jobbal helyettesíthető szó, a használatban kerülendő —, maga is „történelmi képződmény”: a századforduló polgári otthonainak takarítóeszközeként vonult be a hirtelen fejlődő nagyvárosba és a nyelvhasználatba.

Annyi bizonyos, hogy a rendszeres takarítás — és nagytakarítás — gondja, a városiasodással lett közkeletűvé, mi több: közérdekűvé. A város a legsűrűbben lakott településforma, amely ennélfogva legsűrűbben termi a port, a piszkot, és a legnehezebben viseli el. A városi lakást gyakrabban és rendszeresebben kell takarítani, mint a falusi kúriát. Sőt: magát a várost is, közterületeivel,

ziasszony? E szónokinak tetsző, de nagyon is gyakorlati kérdések megválaszolására alakult meg Budapesten 1949-ben az Iroda Takarító Vállalat, s foglalkozott az akkori körülmények között és lehetőségek szerint az irodák, középületek, hivatalok takarításával, üvegablakainak tisztításával, a rovar- és rágcsálóirtással. Eszközeik alig különböztek a háziaszszony partvisától, súrolókeféjétől, felmosórongyától és beeresztő pasztájától. S dolgozóik is nagyrészt alkalmi munkásokból, régi magánvállalatok személyzetéből rekrutálódtak. Igazi „szakemberek” csak az üvegtisztítók voltak, hiszen már a harmincas-negyvenes években körülbelül 800 hivatásos ablaktisztító dolgozott a fővárosban.

Amikor az életszínvonal fokozott emelése, s ezenbelül a szolgáltatások színvonalának javítása előtérbe került, a takarító vállalat tevékenysége kibővült, hogy a háziasszonyok segítségére is lehessen. Ugyanekkor — 1955 végén —, nevéből elhagyták a leszűkítő iroda-megjelölést,

Ablakot, alagutat, szobrot és épületburkolatot tisztítanak 50 atmoszférával sugárzott meleg vegy szeres vízzel, akár a magasban is

miákszesz van, felsúrolunk, azután száradni hagyjuk. Utána padlóviasszal bekenjük, amit úgy készítünk, hogy fél font sárga viaszt felolvasztunk, s egy liter terpentint teszünk hozzá. Tiszta rongyot mártunk bele, s mindig egy irányban, felkenjük a parkettre. Ha megszáradt, feldörzsöljük puha ronggyal...”

A mai háziasszony — és takarító szakember — mosolyog ezen, miközben vasforgács helyett csiszológéppel, viasz helyett lakkal védi és ápolja a parkettjét. Ha ugyan nem szőnyegpadló borítja a szobáját, műanyag-melegpadló a mellékhelyiségeit. Amelyeket korszerű vegyszerekkel és gépekkel tart rendben.

Mert ezt az ősi foglalkozást ma már lehetetlen egy seprővel és porronggyal végezni. Ha a háziasszony belép a háztartási boltba, a polcokon a mosó-, tisztító-, mosogató-vegyszeres flakonok és spray-k légiója fogadja. Hát még az „iparszerű háziasszonyt”, a (takarító vállalatot hányféle vegyszerrel kell ellátni, felszerelni, hogy munkaképes legyen! A marónátront nem lehet betölteni a súrológépekbe, mert szétmarja, helyébe került az Arisol, majd az Evatriol stb. (A laikusnak persze e nevek mit sem mondanak — legfeljebb az eredményük.) A padlóviasz és vastag beeresztő helyett is újat, könnyen folyó, gépbe tölthető önfényező anyagokat kellett találni. S így tovább.

Ezzel minden megoldódott? Íme, most egy mai idézet, ezúttal Hadanich Zoltánnak, a vállalat főmérnökének tollából: „A dolgozók kizárólag a kézi munkához voltak szokva, az arról szóló normákhoz ragaszkodtak. Ismeretek hiányában idegenkedtek a gépektől, féltek a kezelésétől és abban a meggyőződésben voltak, hogy a. gépekkel többet kell dolgozniuk. Külön premizálni kellett a takarítókat azért, hogy az első Cimex súrológépekkel végezzék az addig megszokott, de különösen nőknek nehéz fizikai munkát.”

A Fővárosi Takarító Vállalat, ha kell, hajóval megy a szúnyogok után, s ahová nem fér be semmi jármű, oda elviszi hordozható ködő- Habbal tisztít és mindjárt fel is szívja sítő gépével a szúnyogirtót a gyalogos permetező a szőnyegtisztítógép

közintézményeivel. A nagyváros ezért új foglalkozási ágak sorát teremtette: a szobalányt, bejárónőt, súrolóasszonyt, mindenest a társadalmi létra alsó fokán, s az abláktisztító vállalkozót, a ciánozót, a parkettacsiszolót a szolgáltató-kisipar fokán.

Meg a takarítóvállalatokat.

A század elején például ritkaság és nagy kincs volt, a szakképzett sofőr, viszont a facér szobalányok között válogatni lehetett a helyszerzőknél. Ma úgyszólván mindenki maga vezeti a kocsiját, de ritka — és drága — kincs egy bejárónő! A gazdasági-társadalmi fejlődés, társadalmi átalakulás hozta így, s voltaképpen örvendetes jelenség. Csak a háziaszszony — aki az ipari társadalomban gyakran maga is dolgozó nő —, méltányolja kevéssé ezt a fejlődést, hiszen „második műszakja” bánja, amikor napi munka után még moshat, takaríthat otthon.

És ki takarítja az irodákat? Hivatalokat? Miféle hás azóta Fővárosi Takarító Vállalatnak nevezik, amely vállal nagytakarítást, bejárónő-szolgálatot, ablaktisztítást, rovar- és rágcsálóirtást, újabban már parkettcsiszolást, falradírozást, szőnyegtisztítást, festést, mázolást, sőt, épületek külső burkolatának tisztítását is.

Mindez így akár egy hirdetésbe is beillene, pedig mint minden vonatkozásban, a technikai haladás e területen szintén megtermeli a maga emberi-társadalmi gondjait. S ez esetben, nemcsak a munkaerőhiány vonatkozásában. íme, egy példa. Kezünkben egy háztartási tanácsadó, a számtalan közül, századunk harmadik évtizedéből, az Új Idők című képesújság kiadványa, Ezer Jótanács címmel. Ebben a parketta-tisztítást így írja le a szerző:

„Ha a parkettet alaposan meg akarjuk tisztítani, a következő módon járunk el: először forró, szappanos vízzel, amelyben egy kevés szál-