Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-09-28 / 20. szám

Mályi, a borsodi Riviéra

Senki sem állíthatja teljes felelősséggel és hitelességgel, hogy az észak-magyarországi Borsod megye az ország kietlen tájai közé tartozik. Felszíni tagozódását nyugaton a Bükk erdős vonulata, északon az Aggteleki karszt és a mélyében húzódó jósvafői tündérbarlang, keleten a Zempléni hegység határozza meg. Erdős hegygerincekben, üde völgyekben, kőcsipkés várromokban, öreg iskolavárosokban és kamaszkorú ipari településekben nincs hiány ezen a tájon, maga Miskolc, a megyeszékhely is az állandó változás állapotában szemlélhető. Ha van olyan tájegysége Magyarországnak, amelyre pontosan ráillik a dinamikus fejlődés meghatározása, akkor az Borsod megye.

A tiszai síkságon az ország legnagyobb vegyi üzemének lepárlótornyai, s kéményei magasodnak a fakókék koraőszi égre, a lapályon azonban még nyár van, forró és aszaló nyár, a Hortobágyig hömpölyög a hőség, a Blikkben már hangpróbát tartanak a nászukra készülő szarvasbikák. Ezen a gazdag és változékony tájon

Miskolc kapujában

terebélyes község terpeszkedik a 4-es számot viselő országos főútvonal két oldalán, s immár a hagyományos, egyutcás magyar falukeresztmetszettől elszakadva, a lankás domboldalak és a Tiszához simuló síkság között. Szemre egyforma, tágas és zömök házak, egyszínű téglából építve, egyforma tetőszerkezettel és ablakméretekkel, még a kerítések anyagában is mutatkozik bizonyos azonosság. Ez az egyfajta színezet mégsem egyhangú, holott az egész nagyközség ugyanabból az anyagból épült. Mályiban, a Miskolc kapujánál növekvő községben működik Borsod megye és az ország egyik legnagyobb téglagyára, a község lakóinak többsége a téglagyárban keresi a kenyerét. Maga Mályi oly közel fekszik a megyeszékhelyhez, hogy egy-másfél évtized múlva minden valószínűség szerint maga is beleolvad a félmilliós lakosságra tervezett borsodi fővárosba, követve a cementgyártó Hejőcsaba, az ékes Lillafüred és a gyógyító vizeiről ismert Görömböly-Tapolca, ma már

Miskolc-Tapolca példáját. Miféle sajátos táji vonása, különös értéke lehet egy népes falunak, amely a vidék legnagyobb emberi településének kapujában várakozik a bebocsátásra, s előibb-utóbb meg is kapja a kapunyitást, önálló községből Miskolc egyik új kerülete lesz, ami nem az önállóság feladását jelenti, hanem a település rangjának növekedését. Mielőtt a 'kérdésre válaszolnánk, jegyezzük fel, hogy Borsod és Miskolc távol esik Budapesttől, még távolabb a Balatontól, nem lehet tehát arra számítani, hogy az ipar jelenléte folytán egyre módosodó és gyarapodó borsodi lakosság olyan üdülőterületet találjon, ahol tömegesen vetheti meg a lábát. A duzzadó borsodi városok és a városi rangra törekvő nagyközségek lakói számára a hegyvidéken elszórt hétvégi telepeken kívül Lillafüred és Tapolca kínálkozik üdülőterületnek, jószerivel azonban már mindkettő a telítettség állapotában van, a természeti környezet csonkítása nélkül már nem fejleszthető.

Hatalmas embertömeg légszomja, mozgásigénye indította útjára azt a tevékeny-Az alapítás öble

Sóderhegyek

ÄM3

I '

1

séget, amelynek kibontakozását most Mályiban megfigyelhetjük. A történet kezdete több mint ötven esztendőre vezethető vissza, amikor Mályi határában a Heves megyei Csány dinnyetermelői — e kertészeti ágazat legismertebb képviselői — megjelentek és kibérelték a két nagybirtokostól azt a rossz, kavicsos földet, amelyen az okos és szorgalmas csányiak meg tudták termelni a vérvörös bélű görögdinnyét. Ez a kora tavasztól késő őszig tartó „megszállás” hasznot hajtott a birtokosoknak és a csányi dinynyekertészeknek, de semmiféle hasznot Mályinak. A kifejezetten rossz mezőgazdasági adottságú község lakossága már abban az időben Miskolc felé áramlott, majd a téglagyár megépülésével helyben talált megélhetést, a dinnyeföldek bérbeadása tehát nem okozott semmiféle ellentétet az őslakosok és a nyári bevándorlók között.

A húszas évek elején egy ismeretlen dinnyetermesztő úgy gondolta, hogy az évek óta folyamatosan tartó termelés a talaj felső rétegeit már teljesen kiélte, kimerítette, csak egyféle módon, a föld mély átforgatásával lehetne új erőre kapatni a kimerült termőtalajt. Méteres mélységben akarta megforgatni a földet, amikor kiderült, hogy a viszonylag vékony termőréteg alatt tömör folyami-kavicsréteg húzódik, nyilvánvalóan a Tisza hordaléka, mert hiszen a folyó a múlt századi szabályozása előtt erre is elcsatangolt, lerakta a Kárpátokból idáig görgetett hordalékát.

A felfedezés egyszerre megváltoztatta a táj arculatát. A birtokosok felmondták a dinnyetermelőkkel kötött szerződéseket, s a maguk kezdetleges eszközeivel hozzáfogtak az értékes építőanyag kitermeléséhez. A dinnyeföldek helyét eevre mélyülő kubikgödrök foglalták el. s a mályi faluszéltől kezdődően mély és sivár holdkráterekkel hálózták be a síkságot. A fokozódó géni művelés egyre inkább mélyítette a medreket, a felszíntől számított mélység már elérte a húsz-huszonöt métert, amikor a tál aivíz feltört, források fakadtak ós a konár kubikgödrök helyén kialakult a

nyolc tó vidéke.

Egymástól egv-másfél kilométer távolságra helyezkednék él a málvi tavak, amelyek egészen Nvékládbázáig nyúlnak. A kezdet kezdetének nevezhetnék ezt a korszakot, amely voltaképpen több mint húsz évig tartott. s amelyre nem a feilődés. hanem a hanyatlás állapota volt a iéllemző. A mezőgazdasági tái arcát a sóderkitermelés következményei váltották fel, az összefüggő növényzet elpusztult, a meddőagyag szikkadt dombvonulatai a látóhatárig terjengtek, a medreket feltöltötte a kaviosrétegen áttörő, kristálytiszta víz. A vízben megjelent a vízinövényzet és a hal. a part azonban rendezetlen és kopár maradt, olyan kietlen, mint a sivatagi sós tavak környéke.

Nyolc tó, nyolc türkizzöld tükör tarkította tehát az Alföld felé húzódó tájat, nagyobb mint a kiskörei vízlépcsőnél most születő „alföldi Balaton” vízfelülete, amely nemcsak az ország legnagyobb vízgazdálkodási egysége lesz, de a Velencei tóval vetekedő üdülőterület is. Csakhogy a kiskörei beltengerről már a tervezés első pillanatában eldőlt, hogy a száraz alföldi táj öntözésén kívül milyen közjóléti funkciót fog betölteni, a mályi tavakról azonban senki sem gondolkodott olyanformán, hogy valaha valamiképpen a pihenni kívánó ember szolgálatába álljon.

Amint látjuk tehát Borsod és egész Észak-Magyaror-Baráti Qéza - Ifaffy ‘Péter -SZÜíáFÖMElV

szág legjelentősebb és legvonzóbb üdülőterületének, a „borsodi Riviérának” hoszszú évekig semmi esélye sem volt arra, hogy az elhagyott tájból, a vadmadarak kiáltozásától hangos, emberi lármától azonban szigorúan elszigetelt területből valaha, valamiképpen az ember szolgálatában álló és viruló vidékké alakuljon át. A reménytelen elhagyatottság állapotából egy történelminek nevezhető pillanatban mégis kilépett a mályi tavak vidéke, amelyet a község babonás félelemmel tisztelt. Az ismeretién és kiszámíthatatlan vízmélység minden évben elragadott két-három vakmerő embert, s a vízbe fúló szerencsétlenek sohasem növelik egy táj jó hírét.

Az ötvenes évek elején

a két felkapott helyen telket szerezzen, építkezzék. Bementem a községi tanácshoz és megkérdeztem, vehetnék-e néhány négyszögölet a mályi-tó partján? Azt válaszolták, foglaljak el akkorát, amekkorát akarok, fizetni sem kell érte, örülnek, ha valaki elkezdi megművelni azt az elhagyott partot. Én lettem tehát az első foglaló, bár azt is meg kell mondanom, hogy valami csaknem jelképes árat fizetnem kellett, talán négy forint körül volt az ára egy négyszögölnek. Mostanában a hivatalos parcellázás során már kétszáz forint egy öl ára, a magántulajdonosok pedig háromszázért vesztegetik. A tó körül manapság többet ér a föld, mint Tapolcán. ^

— A foglalás üteme gyorsult, Miskolcról és a megye

Juhász Lajos, az első lakó

kezdődött a kihalt táj benépesedése, az ember hódítása, amelynek napjainkban egy ötszáz nyaralóval, húsz-huszonöt üdülővel behintett, mozgalmas település az eredménye. Az első kapavágásról, az első lépésekről hallgassuk meg Juhász Lajos véleményét és emlékeit, aki mint a miskolci bírósági épület gondnoka az első hódítók között volt, s aki most is a mályi tó legszebb öblében található, kivetett horgait ügyelve.

— Nem szerénytelenségből mondom, de én voltam itt az első házépítő, faültető, letelepedő. Akkoriban még a miskolci bíróságon dolgoztam, s azt sem tudtam, hogy Mályi határában nyolc tó fekszik. Nem voltam horgászember, nem érdekelt a víz, s ha a természetet _ kívántam, kiutaztam a kisvasúttal Lillafüredre, vagy ha fürödni támadt kedvem, akkor Tapolcára. A bíróság akkori elnöke azonban nagy horgász volt, s ide, a tóra járt horgászni. Egy nap azt mondta nekem, a tűzrendészet! hatóságok kifogásolják, hogy a bíróság épületében fából készült zsaluk vannak, amelyek rendkívül tűzveszélyesek, le kell őket szerelni. Az öreg zsalugáterek a bíróság tulajdonához tartoztak, valamiképpen hasznosítani kellett az anyagot.

— A bíróság elnöke, akiről az üdülőtelep egyik utcáját elnevezték, azt találta ki, hogy a sok zsaluból össze lehetne állítani olyan egyszerű kis tanyákat, ahol a horgászok meghúzhatnák magukat. így is történt, megszületettek az első házikók, amelyekben a horgászok töltötték a hét végét, ők voltak a tóvidék első lakói. Jómagam, amíg az ezzel kapcsolatos hivatalos ügyeket intéztem, valósággal belebolondultam a szép, bár akkor még kopár, vidékbe, mondjuk, megálmodtam, hogy ennek van jövője, mert hiszen Lillafüred és Tapolca akkoriban már egészen foglalt volt, a kispénzű ember nem számíthatott arra, hogy ezen

távolabbi tájairól is érkeztek emberek, akik vízpartot kerestek, s Borsodban összefüggő, üdülésre alkalmas nagyobb víz csak egy van, a mi tórendszerünk. Fákat ültettünk, házakat építettünk, kertet műveltünk, s a hatvanas évek közepén

kibontakozott az üdülőtáj

amelyhez fogható egyáltalán nincs a megyében, de az országban is kevés.

Szenteljünk most néhány sort a táj leírásának, mert hiszen a mai kép láttán aligha lehetne elképzelni, milyen volt másfél évtizeddel ezelőtt a mályi tó. Ahhoz el kell majd látogatni a tórendszer távolabbi pontjára, Nyékládházára, ahol még ma is folyik a sóderbányászat. Másfél kilométer hosszú, hat-hétszáz méter széles az első víztükör, amelyet úgy követ a másik hét tó, mint holmi selyemzsinórra fűzött, zöldes csillogású ékkő. Enyhe szél fodrozza a mély és nyugodalmas vizet, a parti sekélyben apróhalak rajzanak ezüst csillogással, a parttól távolabb hatalma s burjánokat vetnek a nagy rablóhalak,' s néha a lusta pontyok, amelyeket ilyenfajta cigányhalhoz méltó illetlen tevékenységre csábít az enyhe idő, a langyos víz. A tó halállománya rendkívül nagy, az okszerű telepítés folytán rablóhalak, pontyok és növényevő amurok, busák élnek a mélységben. Egy ízben tiszai halászokat hoztak, hogy nagy kerítőhálóikkal lehalásszák a halállományt, a jeles tiszai szakemberek azonban kétnapos meddő küzdelem után üres szákkal vonultak el, egyetlen keszeget fogtak mindössze, az sem nyomott többet hetven dekánál. A magyarázat abban rejlik, hogy a meder mélye a hajdani sódenbányászás következtében rendkívül váltó-