Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-09-28 / 20. szám
Kristóf Attila i szép mi zékony. Négy méteres mélység mellett tizenhat méteres leszakadás következik, azután újabb zátony és újabb mélység. A fenékhálók tehát Kardos János, az épitő csak elúsztak a mélybe húzódó halak fölött, kárt nem tettek bennük. A fenékhoroggal dolgozó horgászok azonban gyakran akasztanak meg tíz-tizenhat kilós pontyokat, méteres csukákat és húsz-huszonöt kilós növényevő halakat. Magányos horgász Azt hihetnék tehát, hogy a borsodi Riviéra kialakulásában mindmáig a horog szerelmeseinek volt és van döntő szerepe. Juhász Lajos azonban, hangjában némi megróvó hangsúllyal, azt állítja, hogy a horgászok csak elkezdték a hódítást, a folytatás és a bevezetés azonban kicsúszott a kezükből, napjainkban azok az üdülők vannak többségben, akiket a víz, a napsütés, a szabad levegő és a táj áradó nyugalma vonzott ide. Nem nehéz kiérezni ezekből a szavakból, hogy az első hódítók déli partja és az újonnan jöttek északi partja között ellentétek feszülnek, a magánykedvelő, csöndre áhítozó horgászok nem nézik jó szemmel a túlsópart növekedését, mozgalmasságát. A látogatókat azonban köti a mesterség szabálya, amely szerint nem lehet egy tóvidék történetét hitelesen megírni egy magaspart óriási fűzfája alól szemlélve a tájat, s egyetlen alapító szavait hallgatva, aki maga sem tagadja, hogy ez a nagy „felfutás” nincs ínyére. El kell tehát köszönnünk Juhász Lajostól, akitől senki sem vitatja el, hogy oroszlánrésze volt a borsodi Riviéra megszületésében, és megkerülve az üdülőkkel már sűrűn beültetett, s a Mályáihoz legközelebb eső öblöt, át kell kelnünk a túlpartra, ahol egy hatalmas betonstrand a honfoglalás második szakaszáról tudósít. A csöndes, árnyas partról a napospartra vezet az út, a település második lépcsője bontakozik ki alig egy kilométer távolságban, szabályos utcák hálózata, amelyek tele vannak virító villákkal, mintha Magyarország üdülőépítkezésének állandó kiállítása tárulna fel, egy olyan skanzen, amelyben a korszerű nyaralóépítkezés minden uralkodó irányzata megtalálható az alpesi faháztól kezdve a lapos tetejű bungalóig és a spanyol haciendáig. Semmiképpen sem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a borsodi Riviéra építészeti látképe vetekszik egy kisebb balatoni fürdőhelyével. A központ természetesen itt is a strandfürdő, amely csaknem egy kilométer hoszszan nyúlik el gyermekmedencével és a befejezés előtt álló hatalmas parti medencével, amelyet majd a tó vizével töltenek fel. A befejezés után a szabad tóban megtiltják a fürdést, mert a szeszélyes tómeder ma is megköveteli a maga áldozatait. A jó úszókat is eléri a tragikus pillanat, a mélyből feltörő hideg víz megbénítja az izmaikat. Ezen a nyáron két fiatal fiú veszett a vízbe. Hiába forró az idő, szeptemberben járunk már, a napon vajmi kevés fürdőző sütkérezik mindössze egy vakmerő úszik jó messze a parttól, annak a karcsapásait figyeli aggodalmas ábrázattal a fürdő gondnoka. Kardos János, aki maga is nyugdíjas, mint a túlparton horgászó Juhász Lajos. Zömök, napégette és igen készséges ember Kardos János, aki fiatalabb korában kertész volt, a felszabadulás után beállt munkásnak a mályi téglagyárba, ahol művezetői rangot ért el, majd a nyugalomba vonulás után elvállalta a strandfürdő építésének és gondozásának munkálatait. — Érdemes megjegyezni, hogy amikor elkezdett fejlődni és kibontakozni a tóvidók, Mályi lakossága csak annyit tudott, hogy valahol a határban vannak „elátkozott” kubikgödrök, veszedelmes limányok, ahová a gyereket akkor sem szabad elengedni, ha térdenállva rimánkodik. Amikor ezen a parton, ahol több hely áll rendelkezésre, mint a másikon, elkezdődött a parcellázás, a községi tanács elnöke, Szepesi Sándor azt indítványozta, hogy épüljön strandfürdő, ahová nemcsak a ház- és villatulajdonosok járhatnak, hanem a hétvégi kirándulók is, mert hiszen Miskolc néhány kilométerre van, s bármilyen gazdag is a város vizekben, szombaton és vasárnap már nem férnek el. A strandépítés azonban költséges dolog, a községnek nem volt rá sok pénze s azt a keveset is meg kellett nézni, hogy mire adják, mert a mályiak, mint mondottam, nem bíztak az üdülőtelepben, nem is érezték fontosnak, még kevésbé a magukénak. Ügy vélekedtek, hogy ami pénz a községfejlesztésre rendelkezésre áll, azt inkább a falu fejlesztésére kell fordítani. Végül is harminc-negyven nyugdíjas kezdett munkához a hepehupás, agyagbuckás meddőhányón, mert a kezdeti korszakban abból állt az egész partvidék, és egy buldózer, amely a földmunkák nehezét elvégezte. A többit mi magunk, nyugdíjasok egyengettük, humusszal beterítettük, füvesítettünk és virágokat ültettünk. A nyugdíjas téglagyári munkás ért a falazáshoz, így az épületek is gyorsan és olcsón készültek, az egész strandfürdő nem került fél millióba, de ha kiadják építési vállalkozónak, akkor több milliót is felemésztett volna. Besegítettek a villatulajdonosok is, van köztük hengerész, vasmunkás, orvos és mérnök, tanárember és kohász, mindenkinek közös ügye lett a borsodi riviéra kiépítése. Most már ezen a telepen ötszáz villa áll, következik a strandfürdő befejezése, valamint a közművesítés. Ez azonban még nem meríti ki a borsodi riviéra jövőjét, mert ugyebár itten nyolc tó van és mindegyiknek a partján hasonló fejlődés tapasztalható, de a tavak még nem függnek össze egymással. Ügy is mondhatnám, hogy minden tóparton egy-egy üdülőközösség dolgozik és gazdálkodik a saját szakállára, pedig a táj azt kívánja, ho?y közös érdekképviseleti szervük legyen, mert csak most következik a munka neheze, a nyolc tó összekapcsolása. — A tervek szerint hatalmas kotrógépeket hoznak, amelyek átvágják az egyes tavak között húzódó földsávokat, amelyek egy—másfél kilométer szélesek és csatornákat, lagúnákat építenek, lehetővé teszik a hajózást, olyan összefüggő vizterület kialakítását, amelyen akár húsz kilométert lehet utazni. Akkor szabadul fel a partvidék jó-kétharmada, amelyre már most lenne aspiráns. Addig végbemegy a fásítás, a közművesítés, az utak építése, az üzlethálózat kialakítása. Mindez roppant nagy vállalkozásnak látszik, de tessék elképzelni, hogy ami eddig elkészült az sem csekélység, az is az összefogás gyümölcse. Nem vagyok már egészen fiatal ember, de bizakodva várom azt az időt, amikor művünk befejezést nyer. Nincs már messze az az idő, amikor a Borsod megyei Mályi község nem arról lesz nevezetes, hogy Miskolc kapujában fekszik, sem arról, hogy itt működik a jó hírű téglagyár, hanem arról, hogy néhány száz ember buzgalmából egy elhagyott táj besorolható az ország legszebb pontjai közé. Ügy gondolom, hogy ezt majd az utókor is számon tartja. Az utolsó tó Nyékládháza határában villan föl, partja most olyan, mint a mályi tóé volt tizenöt évvel ezelőtt. Vizén két kotróhajó úszik, a parton hegymagas sóderhalomból vasúti vagonokba ömlesztik a Tisza évezredekig nyugodott kavicshordalékát. Kardos János szavaival élve nincs messze az idő, amikor a kotrók beleharapnak a partba is, a tavak összeolvadnak és valósággá válik az új üdülőtáj, ahol ötven évvel ezelőtt egy elégedetlen csányi dinnyés feltúrta a földet. Kotróhajók az utolsó tavon A telep Gábor Viktor felvételei
