Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-09-14 / 19. szám
I VAX VW in; H S Egy amerikai magyar vallomása Előző számunkban közöltük a cikk egyik jellemző részletét, most két másik érdekes résszel ismertetjük meg olvasóinkat. Vitathatatlan azonban, hogy számos amerikai magyar viszonya szülőhazájával mindmáig problematikus, bár a kézenfekvőnek tűnő politikai véleményeltérés korántsem magyaráz meg mindent. (Érdemes megemlíteni, hogy több, Amerikában járt magyar író, ötvenhatban disszidált ismerőseik „balratolódására” figyelt fel.) Ismerek olyan amerikai magyarokat, akik csakis fitymálva beszélnek Magyarországról, és közben rendszeresen hazajárnak, persze kihangsúlyozva, hogy csak rokonokat mennek meglátogatni, vagy mert úgyis Bécsben voltak... De ugyebár Pest olyan szürke és kopott, az élet oly egyhangú ... Az ilyen előre megjósolható lekicsinylés sok esetben nem más. mint önáltató kimagyarázkodás, „racionalizálás”. honvágy elleni védekezés. De lássuk csak, mi rejlik a jól bevált lélektani fogás mögött? Azt hinnők, hogy a honvágy „megkíméli” azokat az embereket, akiket valóban fájdalmas emlékek fűznek szülőföldjükhöz, akik ott sérelmet szenvedtek, üldöztetés áldozatai voltak. De nem így van. Ezeknél is jelentkezik, gyakran komoly lelki tusát idézve elő. mert hiszen érthetetlennek, csaknem természetellenesnek találják, hogy visszavágynak kellemetlen emlekeík színterére. A konfliktussal aztán úgy birkóznak meg, hogy mennek, miközben szidják Magyarországot, mint a bokrot. Ezek az emigránsok talán azt felejtik el, hogy a honvágy tulajdonképpen nem helyhez kötött jelenség, inkább vágyódás életünk egy letűnt, vissza nem hozható szakasza után, amely egybeolvadt egy tájjal; és azért érzünk nosztalgiát a táj iránt, mert az idézi fel legjobban a letűnt időt. Jól tudjuk azt is, hogy az idő szépít, olykor csak a boldogfelhőtlen momentumokra emlékszünk, és még a rossz emlékek is valahogy elvesztik keserű mellékízüket, jobbik énünk már besorolná őket a mindent kiheverő, robusztus fiatalság intenzíven átélt élményei közé. Ismerek aztán olyan emigránsokat is, akiknek Magyarország iránti antipátiájuk a magyar nyelvre is kihat. Kozmopolita igénnyel lépnének fel, de minthogy idősebbek vagy nincs jó nyelvérzékük, más nyelvet nem tudnak elsajátítani. így előadódik az a visszás, tragikomikus helyzet, hogy kelletlenül, sőt utálkozva beszélik saját anyanyelvűket. A nyelv aztán megbosszulja magát: lépten-nyomon emlékezteti őket mindarra, amit el szeretnének felejteni — a magyar nyelv annál is inkább, mivel rendkívül gazdag irodalmi és történelmi utalásokban, idézetekben. Az ilyen képtelen „frusztrált” állapot könnyen kórossá is válhat, hiszen az ilyen emberek számára az egyetlen logikusnak tűnő kiút a nyelvi-lelki elnémulás. Ha saját tapasztalataimat egybevetem több más amerikai magyar dilemmáival, nehézségeivel, mindinkább meggyőződöm arról, hogy mégis annak a legnehezebb, aki nem szakított szülőföldje nyelvével, kultúrájával, de új környezetében is többékevésbé otthonosan mozog. Ez — gondolom — furcsán hangzik az otthoniaknak, akik talán úgy érzik, hogy ez volna a legideálisabb, legkiegyensúlyozottabb állapot. Pedig bizonyos értelemben egyszerűbb azoknak, akik a teljes asszimilációt választják vagy akik elhatározták: igenis megmaradnak magyarnak, távol tartják magukat az idegen kultúrától. Ezek legalább elkötelezték magukat. Egy évtizedek óta Amerikában élő ismert magyar íróról mesélik, hogy kimondottan büszke arra, hogy nem tanult meg soha angolul — így bizonyos lehet benne, hogy az új nyelv nem rontja meg magyar tudását. Egy másik magyar íróról — Hatvány Lajosról — pedig azt olvassuk (Kellér Andor megindítóan szép visszaemlékezésében), hogy az emigráció éveiben „soha más, mint magyar téma nem érdekelte. Párizsban, a Quai de la Tournelleen levő lakásán, ahonnan látni lehetett a Notre Dameot és az lie St. Louis-t, Petőfi kinyomozhatatlan napjait kutatta”, Az ilyen tántoríthatatlan céltudatosságra a történelem is szolgál példákkal: a múlt nagy magyar emigránsai — Mikes Kelemen, Kossuth — hosszú száműzetésükben szintén fontosabbnak tartották anyanyelvűk ápolását, mint idegen nyelvtudásuk tökéletesítését. Bármennyire is csodáljuk e nagy emberek kitartását, hazaszeretetét, csak felötlik a kérdés: megvalósítható, kívánatos-e az ilyen fajta elszigeteltség a mindennapi életben? Czigány Loránd, az Angliában, majd Amerikában működő irodalomtörténész így vélekedik erről a kérdésről: „Aki bezárja magát valamilyen elefántcsonttoronyba, az elzárja magát a múlt ábrándjaival a mai angol élettől is, és az otthoni dolgok megértésétől is. Itt él, de innen is emigrált." Persze az is vitatható: milyen mértékben szabja meg a killüzenete vannak olyanok is a capuai fiúk között, akik nem váltak bűnözőkké, vannak, akik egykét év alatt lakást, kocsit szereztek. De ezért az életszínvonalért — amelyet pár évvel később bizonyára itthon is elérhettek volna — túlságosan nagy árat fizettek. Amit cserébe kaptak a hontalanság, a társadalmi kiközösítés. a morális veszteség, az elsivárosodás. És ha még lakás, kocsi sincs, ha a kis csempész csupán „szabad világról” tud szónokolni, ha ez a szabadság abból áll, hogy bátran bűnözhet, amíg le nem csukják — akkor igazán mi van a mérleg másik serpenyőjében? (Filmvilág) (A cikkek szerzői: Magyar Nemzet — Lőcsei Gabriella; Filmvilág — Kristóf Attila: Film Színház Muzsika — S. Gy.) * A dokumentumfilm természetesen nem mutathatta be valamennyi disszidens magyar fiatal életét, csupán néhány jellegzetes esetet emelt ki, elsősorban azokat állítva a kamera elé, akik regényes kalandvágytól indíttatva gyerekes ábrándokkal vágtak peki az ismeretlennek. E naiv kalandorok többsége azonban idehaza sem a becsületes munka révén akart boldogulni. A szorgalmasok, a dolgozni tudók és akarók — a film erre is hozott fel példát — az idegen környezetben is dolgoznak, egzisztenciát teremtenek. Azok, akik nemzetközi gyorsvonaton csempésznek és összeütközésbe kerülnek a törvényekkel, csak az itthon maradt szülők, a család szomorúságát növelik. Igen, szomorúságát. Mert a szülőföld, a család meg nem szűnő aggodalommal, erkölcsi felelősséget érez valamennyi idegenbeszakadt tagjáért. Hiszen ott is honfitársaink, hiszen a nevük és az anyanyelvűk magyar. földön élő magyar önnön izolációjának, asszimilálódásának vagy kettős érdeklődésének határait? Egészen különleges esetektől eltekintve, a teljes nyelvi s kulturális elszigeteltség, akár a teljes beolvadás gyakorlatilag véghezvihetetlen, és a kettős orientációnak is száz és száz fokozata van. Közhelynek beillő igazság, hogy minden emigráns lelkében — akár beismeri, akár nem — kisebb-nagyobb harc dúl: két nyelv, két világ, kétfajta beidegződés küzd az elsőbbségért. * Üjra felvetődik a kérdés: mi a helyzet ma? Hogyan viszonyulok — immár harmincévesen — adaptált hazámhoz? És Magyarországhoz? Eddigi életem nagyobb felét Amerikában töltöttem. Azt mondják, idegen akcentus nélkül beszélek angolul. Amerikaiakat tanítok — „az ő” irodalmukra. És mégis sokszor úgy érzem magam, mint Zilahy Lajos egyik regényének emigránshőse, aki sem otthon, sem külföldön nem találja a helyét, vagy mint az operetthős, aki azt dalolja: „Itt se jó, ott se jó, oly mindegy ...” Elveszettnek érzem magam, bár jól tudom, hogy ennek a „kettős kötődésnek” is megvannak az előnyei. Érdekes dolog például külföldről — folyóiratokon, könyveken keresztül — figyelemmel kísérni egy ország szellemi életét. Furcsa, valószínűtlen, anyagtalan kapcsolat ez, amely mindamellett azt az illúziót kelti az emberben, hogy „azsúrban” van, uralja a mezőnyt, mindenről tud, sőt mindent jobban tud, mint az otthoniak, és tájékozottságában csak akkor veszi észre a hézagokat, a fehér foltokat, ha hazalátogat. De számomra a kettős látás sok mindent valóban élesen megvilágít: az ilyen formán született felismerések nemegyszer revelációként hatnak. Hogy az irodalmi példáknál maradjunk: én az utóbbi években megjelent magyar művek közül azokat tartom jelentősnek, a Nyugat számára is tanulságosnak, amelyek szem beszállnak a közelmúlt és régmúlt történelmi traumáival, amelyeknek íróit az önvizsgálat tűzpróbája edzette meg, és adott ajándékba illúziótlan. gyötrelmes hitet, Déry Tibor memoárját, Granasztói Pál írásait, Szabó István filmjeit azért becsülöm nagyra. mert bennünk az önszemlélet nem az. amit Szerb Antal — Gide-ről szólva — semmit őrlő üresjáratnak nevez; egyensúlyt kereső, alkotó szkepszis az eredménye ennek az önelemzésnek, amely olyan erkölcsi igénynyel lép föl, amilyennel nyugati művekben nem mindig találkozunk. Külföldről nézve természetesen a magyar irodalom negatív vonásai is szembetűnőbbek; könnyen felfedezhetők az irodalmi belterjesség tünetei. Én — többek között — a modern amerikai prózából jól ismert tömörséget, precizitást hiányolom még ma is a magyar szépirodalomban, kritikában. Ha mindezt így fontolóra veszem, arra a következtetésre kell jutnom, hogy ez a kettős orientáció végeredményben hasznos, éltető dolog. Amikor azonban arra gondolok, hogy bár minden egyes „alapélményem” Magyarországhoz köt, ezekről az élményekről mégis legtöbbször csak angolul tudok beszélni, amikor eszembe jut, hogy annyi év után a baseball-labdajátéknak még jóformán a szabályait sem ismerem, de ugyanakkor nem tudok — bármennyire is szeretnék — a legújabb otthoni sporteredményekkel, színészek nevével, szavakkal sem lépést tartani; amikor nem tudom, milyen versikékre tanítsam gyerekemet: angolra vagy magyarra, amikor elbizonytalanodom és szorongás fog el, akkor rádöbbenek, hogy én tulajdonképpen limbusban élek — két kultúra, két ország, két világ között. Az idén harmadszor nyitotta meg kapuit a Sárospataki Nyári Kollégium, hogy a távoli országokban élő magyarok gyermekeit bevezesse a magyar nyelv és kultúra világába, illetve, hogy bővítse ismereteiket, s megpróbálja élménnyé varázsolni bennük a magyarsághoz is tartozás gondolatát. Ha valamilyen hároméves intézményről, iskoláról szólunk, nemigen szoktunk hagyományról beszélni, hiszen a hagyományt rendszerint évtizedek, évszázadok múlása jelzi Abban azonban, aki az első év próbálkozásától fogva közelről figyelemmel kíséri a Nyári Kollégium tevékenységét, mégis kialakul egy a hagyományokat idéző érzés. Nem a három év, hanem a háromszori visszatérés ennek az érzésnek a forrása. Utazásaink közben, világjárásunk során hányszor találunk olyan helyeket, ahova szívesen visszatérnénk még egyszer: s mégis, milyen ritka e fogadkozásoknak a valóra válása! Ha így tekintjük, talán nem alaptalan az emlékek hagyománnyá élcelődéséről beszélni, különösen nem akkor, ha munkánk valami módon kapcsolódik a sokszáz éves pataki tradíciókhoz. A hagyománynak nemcsak alakulnia kell; az is szükséges, hogy tudatosan kiépítsük, hogy megteremtsük a fennmaradás feltételeit. Ezért kell az idei nyár tapasztalatait az előző évekkel összevetve értékelnünk. Célszerű volt, hogy a tavalyival azonos létszámú résztvevőket nem három, hanem négv csoportba osztottuk. Az így létre'jött kisebb csoportok nemcsak azért jelentettek előnyt, mert az aktív nyelvgyákorlás könnyebb, ha kevesebb diákkal foglalkozunk, hanem azért is. mert így valamivel egységesebb magyar nyelvi ismeretit csoportokkal dolgoztunk. A nyelvismerettel kapcsolatban elmondható, hogy az idén több olyan diák jelentkezeti, aki saját bevallása szerint nem tud. nem beszél, sőt nem is ért magyarul, eredetét csak a neve árulta el. A tapasztalat azonban azt mutatta, hogy nekik is voltak — nem is elhanyagolható — nyelvi ismereteik: ők maguk, elkapva néhány szót, azt gondolták, hogy csak felismerték a magyart sok más nyelv között. A tanítás első órái megmutatták, hogy ez a ködösnek hitt felismerés fontos ismereten alapszik: a gyermekek sokkal szebben tudták a magyar hangokat kiejteni, mint azok, akik csak Magyarországon hallják meg az első magyar szót. A nyelvtanulás szempontjából hasznos tehát a meg nem értett, csak hallott magyar beszéd zenéje is. Jó volt, hogy a tanárok nem először tanították nyelvünket külföldieknek, hanem ilyen jellegű tapasztalatokkal a tarsolyukban fogtak neki a munkának. Ismerték a magyartanulás legfőbb buktatóit, s törekedtek arra hogy minél könnyedebben, néha szinte észrevétlenül segítsék át rajtuk a diákokat. Ezt a célt szolgálták a diákoknak adott segédeszközök — tankönyvek, szótárak, — valamin; az oktatás folyamán közösen felhasznál I szemléltető eszközök is. Mindennek ellenére úgy látszik, hogy ez a könnyedség tovább is fokozható: még kevesebb nyelvtanra, és még több nyelvgyakorlásra, beszélgetésre volna szükség. A diák nyáron elsősorban pihenni szeretne, s olyan foglalatosságokat keres, amelyek szórakoztatják, amelyekben bebizonyíthatja erejét, ügyességét. A délutáni játék, sport, népi tánc adott erre lehetőséget. A rendszere:-., szervezett magyar népi táncoktatás új szín volt az idei tanfolyamon, s nagy örömmel fogadták szinte valamennyien: rátermett vagy kevésbé rátermett, gyakorlott népi táncos vagy az első lépéseket próbálgató kezdő egyforma lelkesedéssel vett részt a tanulásban, amelynek legjobb számait a tanfolyam záró ünnepélyén mutatták be. A tanfolyam módot adott arra, hog.v sze mélyes barátságok alakuljanak ki, s nagyon hamar igen jó, összetartó közösséggé vált. amelynek minden tagja készséggel segítette a többieket játékban, tanulásban egyarán! Ez a jó kapcsolat a diákok között lehetőve tette a magyar nyelv bátrabb, ösztönösebb használatát: a gyermekek örömmel tapasztalták, hogy van egy ország, amelyben szil leik otthon alig ismert, alig értett szavai mindenkinek természetesek, s ez megnyitotta az ő szájukat is a magyar szóra, a magyar dalra. A tanfolyam végén tapasztalhatták a tanárok, hogy az első napok félénk diákjai határozottan, biztosan használták azt, amit magyarul megtanultak, mertek beszélni. Egy nagyvárosban negyven gyermek úgy eltűnik, mint negyven tű a szalmakazalban: nem így Sárospatakon, ahol a várban, az iskolakertben, no meg a cukrászdában délutánonként mindig lehetett találkozni a Nyári Kollégium néhány hallgatójával. Az utcán sétálva is egyre-másra lehetett őket üdvözölni, különösen, ha valaki a Kazinczy Ferenc utca felé vette útját: ott lakik ugyanis a Nagykönyvtár tudós igazgatója, dr. Üjszászy Kálmán. Többen felkeresték őt a gyermekek közül, s az ő háza, családi köre pótolta részükre a sokezer kilométerre levő otthon melegét, kedves szava a szülők szavát. Egyetlen tanfolyamtól persze nem lehet csodákat várni: a magyarul alig tudó — legyen bármilyen lelkes és tehetséges diák is — nem lesz négy hét alatt magyar szónok, a magyar irodalom és történelem kitűnő ismerője. Az eredményt befolyásolta az is, hog.v nemcsak a tanfolyam tanárai vitték a Kollégiumba magyarságukat, hanem a diákok is annak a kultúrának, civilizációnak az elemeit, amelyből Magyarországra érkeztek: a magyarul nem ismert fogalmak, dolgok neveit országuk iskolájának nyelvén nevezték meg. szórakoztató tánczenéjük országuk tánczenéje, étkezési szokásaik sok tekintetben azonosak országuk általános szokásaival, így sokszor eltérnek a mieinktől. Mindez természe tes is. És mi nem a gyermekben élő kultúra helyettesítésére, hanem szerves kiegészítésére törekszünk, hogy a magyar mint a másikkal egyenrangú nyelv és kultúra gazdagítsa a személyiséget. Szeretnénk remélni, hogy a Sárospataki Nyári Kollégium jó szolgálatot tesz ennek az érdekében. Erősíti reményünket, hogy vannak néhányan, akik az idén már másodszor vettek részt a tanfolyamon, s véleményük szerint érdemes volt. A harmadik év munkája azt mutatja, hog.v a Kollégium lassanként sajátos arculatú, jellegzetes intézménnyé válik. Az előadások tárgykörei nem alapvető változtatásokra, hanem csak kisebb módosításokra szorulnak. Kirajzolódik előttünk a nyelvoktatás módszertani fejlesztésének az iránya. Egyre több. változatosabb lehetőség nyílik a szabad idő minél kellemesebb s ugyanakkor a nyelvtanulás szempontjából is hasznos felhasználására. Erőfeszítéseink arra irányulnak, hogy a/, eddigieket még tovább fejlesztve olyan szintre emeljük a Kollégiumot, hogy munkája a> adott keretek között a legjobban szolgálhassa közös ügyünket, a magyar nyelv és kultúra megőrzését, terjesztését. Ginter Károly Vámos László felvétele A sárospataki vár és Kastély
