Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-08-03 / 16. szám
Makád főtere Kxh'ötmzei kőttt/o séi)/t/'(/ájúk Makád község a Csepelsziget déli csücskében terül el; néhány kilométerre lejjebb a soroksári Duna-ág találkozik az eleven Dunával. A táj — ahogy egy szigethez illik is — lapos, nincsenek kitüremlései, itt a déli részen körös-körül szántóföldek, legelők húzódnak, a települések környékét szelíd erdőségek, ligetek tarkítják. A levegő még verőfényes nyári napokon is opálos színben játszik, pára burkolja a látóhatárt. Néhány kilométernyire innen északon — bőr ugyanarról a szigetről van szó — másfajta látvány fogadja a látogatót. Csepel a magyar munkásság fellegvára. Hatalmas gyárak sorakoznak itt Két nappal makádi látogatásom előtt Budapesten a Hungária Kávéházban találkoztam egy kedves, elegáns hölggyel, Albán (Csillag) Annával. A hölgy életkoráról nem beszélek, mert a színésznők életkoráról valóban nem illik szót ejteni; mindenesetre annyit el kell mondanom, a harmincas évek során és a negyvenes évek elején Albán Anna a Magyar Színház számos nagy sikerű darabjának főszerepét játszotta el. Mielőtt férjével, a most 89 esztendős Klein Lajossal együtt kivándorolt Angliába, részt vett a háború után megújhodó magyar művészeti élet szervezésében; az a női színjátszó csoport, amelyet az idő tájt vezetett, egyik előadásával Budapest nagydíját nyerte el. Sajnos ezt a munkát nem tudta folytatni, mert látása erősen megromlott, később egyik szemére meg is vakult, műtétet hajtottak végre rajta Londonban, jelenleg is ott kezelik; az utóbbi időben két esztendőnként nyáron ellátogat Magyarországra, s ezek a látogatások — az ő szavaival élve — életének legnagyobb örömét jelentik. Számontartja mindazt a jót (legyen bár szó gazdasági, szociális, egészségügyi, művészeti eredményekről), amely társadalmunkban végbemegy, talán büszkébb is rá, mint mi magunk, akik itt élünk. Hűséges olvasója a Magyar Híreknek, ismeri a magyar falvakról szóló írásainkat is. Arra kértem — makádi látogatásom előtt — mondja el nekem, mi érdekelné leginkább ennek a Csepel-szigeti apró településnek az életéből. így felelt: — Keressen meg ott, abban a faluban egy idős parasztaszszonyt, olyan hozzám hasonló korút; kérdezze meg tőle mit olvas, milyen könyvek, színdarabok érdeklik, faggassa ki, mit tud a világról, s kérdezze meg tőle azt is, miért vesz a kezébe könyvet, s milyennek képzelné, milyenné formálná az életét, ha most lenne fiatal. Íme. Egy régi parasztház apró, de nagyon tiszta konyhájában ülünk, velem szemben a fekete kendős parasztasszony, Gulyás Józsefné — kicsit riadt, kicsit tanácstalan. Nem érti, miért fontos az, hogy ő mit olvas, nem érti, miért fontos számunkra az élete. Ám ennek a riadtságnak semmi köze sincs a gyanakváshoz, egyszerű szemérem ez: attól tart, hivalkodásnak hat, ha ő könyekvől beszél, mert tagadhatatlan, nagyon szereti a könyveket. Mikor megkérdezem mennyi idős, így felel: — Ha megérem az októbert, hatvannégy éves leszek. — Miért ne érné meg? — A mai nap adatott, a holnapit nem ígérték — feleli csöppnyit elmosolyodva. — Csak úgy szokásból mond ilyesmit az ember. Gulyás Józsefné hat elemit végzett egykoron a községi iskolában és élete során sohasem töltött egy napnál hosszabb időt távol a falujától. Természetesen járt már a harminc kilométernyire fekvő fővárosban is de estére mindig hazatért, mint madár a fészkére. — Hogy miért csak hat osztályt végeztem? Lelkem, maga még nem élt akkor, így talán meg sem érti. Hiába fogott jól a mifajtánknak az esze, alig léptünk ki az iskolapadból, dolgozni kellett. Ez volt a szokás, ez volt a törvény. Élt itt Makádon egy fiú, papnak készült, olyan esze volt annak, lelkem, hogy a borotva semmi hozzá, mégsem tanulhatott. Szegények voltak a szülei és a szegényember az idő tájt nem jutott messzire. Nem lehet összehasonlítani a mostani időkkel — akkor visszaszorították a népet. Emlékszem, az én gyermekkoromban nagyon kevés könyv volt a faluban. Könyvtárnak meg még hírét sem hallottuk. Ha valaki hozzájutott egy-egy regényhez, annak híre ment, cserélgettük a könyveket egymással, vágytunk rá, mert akkor is hosszú volt ám a tél. (Hirtelen Albán Anna szavai jutnák az eszembe: „Emlékszem, amikor fiatal koromban vidéken nyaraltunk, a háziak a nyaralás végén elkérték tőlünk az újságokat, hogy legyen mit olvasni. A nyári napilapokat olvasták télen.”) Bizony, éhes az írott szóra az ember. A Biblia az egyetlen könyv, amely a legtöbb falusi háznál a múltban is megtalálható volt és talán nem csupán a hitbéli buzgósággal magyarázhatjuk, hogy az idős parasztasszonyok oly gyakran vették kezükbe a Szentírást. — Mindig, de mindig nagyon szerettem olvasni — mondja Gulyás néni. — De igazán csak most jutottam hozzá. 1929- ben mentem férjhez, hét holdon gazdálkodtunk, hajaj, de másfajta élet volt az. Aratás idején hajnali kettőkor keltünk, virradatig hánytuk a kötelet, aztán sötétedésig arattunk .. — Mit jelent az, hogy „hánytuk a kötelet”? — Elmagyarázni nem tudom, de megmutatni tudnám, hiszen még most is benne van a mozdulat a kezemben. Kötélhányásnak mondták azt, ahogy a kévéket szalmafonattal öszszefogtuk. — Most már értem. Albán Anna és férje a Margitszigeten A kedves kerek arcon mosoly fut át. — Akkor értené igazán, ha csinálta volna. Szóval nem volt könnyű az életünk, szakadásig dolgoznunk kellett, hogy jussunk valamire. Lovat, tehenet, ökröt tartottunk, árpát, kukoricát, kendert, búzát termeltünk, nem henyéltünk mi, — de hát ilyen a világ —, most kevesebb munkával mindenből több terem, így jut ideje az embernek arra, hogy éljen.'Ha most lennék fiatal... Elhallgat, maga elé néz — Mindegy — feleli. — Nem változtathatunk az időn. — Mi lenne? — kérdem. — Azt hiszem — néz rám szelíden elmosolyodva —, tanulnék. Nem hagynám abba a nyolc osztálynál sem... — És talán bejárná a világot? — Azt így is bejárom. Bejárnám ám akkor is, ha ki sem mozdulnék Makádról. A könyvek messzire elvisznek. — Mit szeret olvasni? — Mindegy, csak jó legyen. Szépirodalom, krimi, útleírás, érdekel valamennyi, ha jó, és szépnek, igaznak érzem. — Van kedvenc írója? — Majdnem az összes Jókait olvastam, sok Móricz Zsigmondot, Mikszáth Kálmánt, rengeteg útleírást. Olvasom az újságokat és néhány folyóiratot. Most már van tévénk is. — A tévé nem vonja el az olvasástól? — Nem. A könyv más. Ugyanannyit olvasok, mint azelőtt. A tévét csak akkor nézem, ha érdekes darabot vagy jó filmet adnak. — Milyen külföldi írók jutnak most így hirtelen az eszébe? — Az eszemből sok minden kiesik már. De mondhatom Tolsztojt, Hemingwayt, Dickenst. Elég ez? (Ismét az Angliában élő magyar színésznőre gondolok: élete egyik legnagyobb sikerét a Copperfield Dávid színpadi változatában aratta.) — Hány gyermeke van? — Egy lányom és egy fiam. És három unokám, de van már dédunokám is. — Mennyi nyugdíjat kapnak a termelőszövetkezettől? — Ezer forintot és egy hold háztáji földet. Azt a szövetkezet műveli. A ház körül aprójószágot tartunk. Vagyonunk nincsen, de most már van otthon néhány szép könyvem. — Hány könyvet olvas el egy héten? — Hát azt így nem tudom. Van úgy, hogy többet, van úgy, hogy egyet sem. De az biztos, a makádi könyvtárat ki kellene már cserélni, hiszen mindig olyan könyv akad a kezembe, amit már olvastam. A könyvtárostól kérdezem: — Hány könyvük van? — Úgy háromezer körül — feleli. Gulyás néni hat elemit végzett. És íme eljött az az idő, amikor egy háromezer kötetes könyvtár számára már kicsi. Lefényképezni azonban nem hagyja magát. „Minek mutogassam az én csúnya, öreg arcomat.” Szép, kedves, gyöngéd arca van. Hát ennyit tudtam meg arról az idős makádi parasztaszszonyról, akire Albán Anna kíváncsi volt. Soraimat ő már Angliában olvassa el: azt hiszem üzenetként értelmezheti. egymás mellett, a vas és a fém világa ez. Az ellentét észak és dél között meghökkentő; középütt Ráckeve jelenti az átmenetet, városias jellegével, kisebb-nagyobb üzemeivel, a nyári időszakban megduzzadó turistaforgalmával, de csendes utcáival, régi házaival az ősi görögkeleti templom csodálatos falfestményeivel is. Ráckevét elhagyva egycsapásra vidékies, mondhatnám elhagyott lesz a táj. A keskeny úton olykorolykor szekerek tűnnek fel, néha vontatók, traktorok és dömperek. Amikor a látogató beér Makádra, úgy érzi, nem harminc kilométernyire van a fővárostól, hanem sokkal messzebbre távolodott el térben és időben. A csend burája ereszkedik rá, lassú nyugalom veszi körül. Emberek jönnek velem szemben, akiknek öltözete múlt időkből őriz formákat és színeket; az idős asszonyok színe a sötétkék és fekete, lágyan fénylő, tompa, alázatos fekete keretezi az arcukat, a jellegzetesen megkötött kendő redőivel, és ez a lágyság mintha beleköltözne a szemükbe, a mozdulataikba is. A férfiak fekete, keskeny karimájú kalapot és a nyakon szorosan záródó fehér inget viselnek, s mindenki, aki szembejön, köszönti az idegent. A házak többsége régi; a paraszti életforma igényei szerint épült hosszúkás, alacsony, eszterágas épület. Az apró templom tornya alig emelkedik a házak fölé. Ezerháromszáz ember él itt, közülük nagyon sokan az Űj Élet Termelőszövetkezetben dolgoznak — lényegében azt a munkát végzik, mint őseik, kukoricát, burgonyát, gabonái termelnek, állatot nevelnek, de az életforma, — nagyon sokszor kell ezt elmondani, ha a magyar falvakról beszélünk — egyre jobban különbözik az elődök életétől. A termelőszövetkezet most egyesül a ráckevei téesszel, ily módon hatalmas földterületen gazdálkodó mezőgazdaságinagyüzem jön létre, méginkább megváltoztatva az élet- és munkakörülményeket. Változásról beszélünk. Miben nyilvánul meg ez a változás? Elsősorban az asszonyok sorsában. Makádon régebben a nők számára semmiféle munkalehetőség nem volt, a ház körül és a háztartásban dolgoztak, egyhangú, kemény örlödésben. Néhány budapesti gyár fiókvállalatot hozott lét-Nádöböl — csónakkal Baráti Qéza -SZÜMI re itt, többek között üvegtisztító és futballabda-gyártó üzemet. Ezzel megoldódott a nők egy részének foglalkoztatása a téli időszakban is. Hogy úgy mondjam, nem túlságosan jelentős vállalkozó- • sok ezek, ám a falu életét alapvetően befolyásolják. A férfiak bizonyos hányada szakított a paraszti létformával. Sokan Csepelre járnak be dolgozni autóbusszal, motorkerékpárral, Ráckevétól pedig a helyiérdekű vasúttal. A Csepel Vas- és Fémművekben, a Csepel Autógyárban tanulták ki a szakmát, lakatosok, gépszerelők, öntők, forgácsolók; havi jövedelmük általában háromezer forint körül mozog. Odahaza kertjük is van, ahol zöldséget, gyümölcsöt termelnek, feleségük baromfit és disznót nevel. Ennek az „ingázó” életnek vannak hátrányai és vannak áldásai. Az otthon nyugalmas természetközeli környezetét áldásnak nevezhetjük. Anyagi előnyökkel jár mindaz, ami a kertben megterem; a bejáró munkások élelemre jóval kevesebbet költenek, mint a nagyvárosban élő társaik. így gyorsabban gyűlik a pénz, előbb épül fel a három-négy szobás családi ház. Egy-egy fiatalember, aki szakmát tanult és valamelyik budapesti nagyüzemben dolgozik, de falun él, általában öt-hat év alatt megteremti a számára ideálisnak érzett életkörülményeket. Mit jelent ez? Felépíti kényelmes házát, be bútorozza és gépesíti. Viszont ennek a létformának nagy hátránya a napi két, két és félórás utazás. Ügy vélem, Makádon ugyanúgy, mint a többi hasonló fekvésű és adottságú magyar településen, a fejlődés következő lépcsőfoka az lesz, hogy a bejáró munkások gépkocsit vásárolnak, s reggelenként azzal utaznak majd munkahelyükre. így a pihenésből körbeveszett idő minimálisra csökken. Jelenleg a gépkocsi ebből a szempontból még tabu. Lehet, hogy ott áll már a garázsban, de megszerzése és fenntartása nagyobb erőfeszí-12
