Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-08-03 / 16. szám

SZÁNTÓ MIKLÓS:

„Hullatja levelét az idő vén fája,

Terítve hatalmas rétegben alája;

Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:

Egy régi levélen ezt írva találtam."

(Arany János: Buda halála)

A Csipkerózsika meséjében az ember régi vágya fogalmazódott meg: átaludni száz évet, hogy fiatalon élje tovább életét és a mesebeli királyfi, a Jövendő karjai közt ébredjen fel, egy magasabbrendű korban.

A tárgyak világa magábazárva őrzi a múltat. A régészek gondos munkája nyomán falak bukkannak elő a föld mélyéből; a csákány felszínre hozza az edényeket, amelyekből valaha éhüket-szomjukat csillapították. És a diaszpóra emlékanyaga?

Az elmúlt száz év során újabb és újabb kivándorló rajok indultak el hazánk földjéről; határokon, óceánokon keltek át, hogy az itthoni mostoha sorson kifogjanak: annyi pénzt keressenek, amiből — visszatérve — földet vehetnek, vagy egy kis műhelyt nyithatnak. Sokan családostul indultak el új hazát keresni. A rokonság, az ismerősök, a barátok feszülten figyelték, merre veti őket a sors, hogyan boldogulnak. Mikor az első világháború előtt vagy a két világháború között túl nagy volt itthon a nyomor, túl nyomasztó a szabadság hiánya, az itthonmaradtak érdeklődése megnövekedett; tudni akarták, hogyan élnek a vakmerő kincskeresők. És jöttek, mentek a levelek, hűségesen beszámoltak ar-Lima, 1922. július 1.

— Szeretem a hazámat, szeretem a honfitársaimat. Azonban a nagyszájú, hangos, pokolgéppel dolgozó vezető embereket, akik a szabadságnak, demokráciának ellenségei, megvetem. Szívvel, minden érzéssel magyar

ról mi van odakünn és mi van itthon. Ezek a levelek: elsüllyedt korszakok fontos dokumentumai. Ezek az írások gyakran keveset jelentenek az utódok számára, családi fiókokban porosodnak; milyen jó lenne megmenteni e leveleket a tudomány számára.

A régi levelek életre kelnek a jelen lehelletétől és szereplői megszólalnak: már nem a címzettnek szólnak, hanem hozzánk a mához. Jó lenne, ha nem veszne el a régi hang, nem mosódna el a régi írás; ha olvasóink segítenének abban, hogy megőrizzük, feltámasszuk a levelekbe dermedt történetet. Ez a történelem a családok, az egyes emberek mindennapjaiba tömörítve él: személyes módon beszél o közös múltról. A kivándorlók sorsa része a befogadó nemzetek történetének, de része saját nemzeti múltunknak is. Mi taszította innen a nagy útra őket és mi vonzotta a távoli országokba? A távolból írt levelek sokszor é’esebben és tisztábban láttatják hazai valóságunkat is.

Egy kedves olvasónk régi írásokat böngészve bukkant rá az alábbiakban ismertetett levelekre. Elküldte nekünk az írásokat és mi örömmel nyújtjuk át az általános érdekű levélrészleteket a sorstársaknak, barátainknak, olvasóinknak. A levelek írója több mint félszázada indult el, a címzett már nem él. Azt sem tudjuk, kivándorolt-e ő is, vagy maradt, de ez nem is érdekes már. A lényeg az, hogy feltámadjon a múlt és meglepődve látjuk majd a diaszpóra történetének állandó és változó elemeit. És most adjuk át a szót a levélírónak :

vagyok én is, az uram is, de a mi magyar eszményképünket Deák Ferenc, Kossuth Lajosnak és nem Budavári-Haller-Gömbös Gyulának hívják.

— Otthonról hozattam 40 könyvet, sajnos nem értek hozzám. Elvesztek a hosszú úton.

A következő levélrészlet az életút leírása, és a saját példával a felelősség felébresztése. Azt sugallja minden sora, hogy csak az vágjon neki a világnak, akinek nincs más lehetősége. A sikerhez rengeteg fáradság tapad. A kockázat óriási. Egyeseknek talán sikerül „feltörni”, ha tehetség, türelem, kitartó munka és a szerencse összetalálkozik és egyesül. E levélhez nem kell különösebb kommentár. Ejtfvid széljegyzetben csak arra hívom fel a figyelmet, hogy a levél írója — mint általában a többség — nem a végleges letelepedés szándékával indult el. Az elhagyott otthon mágneses vonzása egy életen át fogja őket, de visszatérni eredményekkel akarnak és nem vert seregként. És persze úgy, ha megszűntek otthon a kivándorlásra késztető okok.

Lima. 1922. szeptember 16.

— „Az uram már hivatalnok volt s megunva mindhalálig a stoppolt harisnyát és szerény, „de művelt” életet, útlevelet szereztünk újságíró sógorom segítségével. Észak-Amerikába. Keserves 20 dolláros vízumot is vettünk s egy akkor itt élő rokon tanácsára mégis ide jöttünk. A rokon négy hónapig eltartott bennünket, ezért én a háztartását cseléd nélkül vezettem, az uram pedig neki dolgozott. Ez az állapot nem gustalt (tetszett — A szerk.) s „önállósítottuk” magunkat. Az uram napi 2 dollár bérért a Scheuch nyomda piszkos raktárát rendezte, én meg tovább cselédeskedtem, de most már magunknak. Napi 5 sóiból (2 dollár) éltünk bizony keservesen. Az uram aztán jobb munkát talált, hivatalnok, segéd, később segédkönyvelő-pénrtáros, végül főkönyvelő lett, s mi a temető melletti kétszobás munkáslakásból a mirafloresi tengerparti hatszobás lakásig jutottunk el. Nem is annyira érdekes, mint fárasztó út volt. Nem bántuk meg. Bár szellemileg, mint ön is tudja, Dél-Amerika kisebb a zérónál.

— Nem szándékunk itt élni végig, egyszer visszamegyünk Európába. De nem Magyarországba. Kevés olyan fanatikus magyar él South Amerikában, mint mi, de a Héjjas Iván Magyarországából mégsem kérünk.

— Ami pedig azt illeti, jól jönne-e még egy magyar család Limában; hát édes jó Istenem, én jó magyar vagyok és szívvel-szeretettel fogadom a honfitársakat, bár eddig nem volt érte köszönet. Az uram pedig mint a Limában legtöbbre vergődött magyar, olyan „mindenes”. ö szaladgál a magyarok ügyében a hatóságoknál, magánosoknál munkát szerez nekik, kérvényeket ír, stb.

A következő levél azért is érdekes, mert benne a gyarmati sors, mint nyelvi probléma jelenik meg. Jó önportrét adnak e sorok; önjellemzése egy világpolgárnak, aki nem vert gyökeret a befogadó országban, de a hála már köti.

Lima, 1922. október 1.

— Ha ön a német nyelvet bírja, a spanyolt meg; mivel a világ legszebb és legkönnyebb nyelve hamar megtanulja, könnyen és gyorsan helyezkedhet el. A német nyelvre szüksége van, mert a jól fizető nagy czégek részben németek, részben angolok. Természetesen angol cégnél angolul is kell tudni. Csak spanyollal nehéz előretörni'.

— Peru jó föld, és mi az urammal együtt hálás és jó fiai vagyunk. Van pénz, könnyen, gondok nélkül lehet élni, ha szellemileg zéróbbak is vagyunk Önöknél. De még ez sem: Tagore, Lagerlöf, France velünk van és ez pótolja sokszor Magyarországot is. Arról is írtam, hogy Limában az uram a legelöl álló magyar, szeretik, megbecsülik, előkelő összeköttetésekkel. Egyszer, ha Önök valóban ide érnek, lesz alkalma erről meggyőződni. Sajnos az uram által elhelyezett, pártfogolt magyarok nem mindig álltak helyt, de ez nem zárja ki azt, hogy Önökön segítsen, és ön is munkájával, szorgalmával rámutasson a magyar becsületre, a magyar életrevalóságra és a magyar őserőre.

Az utolsó levélrészlet különösen izgalmas.

Rámutat arra, hogy a háború felbolygatta, megsebezte az embereket: könnyebben indulnak a vándorútra és nehezen találnak otthont. És a belső nyugtalansághoz a külső természet szokatlan megpróbáltatásai, egy chilei tengerrengés tragédiája kapcsolódik:

Lima, 1923. február 14.

— A mi első időnk Peruban keserves, kínos kétségbeejtő volt, sírtam sokat, s bár soha életemben nem végeztem nehéz munkát, itt magam mostam a fehérneműket, néha gyalog mentem öt kilométert, hogy a villamospénz megmaradjon gyümölcsre, ismerős segítő nem akadt, és az uram a mostani jómódhoz a saját emberségéből jutott el. Peru jó talaj, még az is marad még vagy 50 évig, de a szó teljes értelmében. „Tierra de la paciencia”, vagyis a „Türelem földje”. Nagyon gondolja meg a kivándorlást, mert egészen bizonyos, hogy sok-sok álmatlan, gondterhes éjjele lesz, míg eredményt elér. Az arany szalad, gurul, és ember legyen, aki beéri, megfogja. Sokan be sem érik, elfáradnak, összetörnek. Dél-Amerika nagyon kemény föld, és a mai agyonháborúzott, idegfáradt embereknek az is marad.

— Üjra végigcsinálni a kezdést, újra főzni, takarítani, mosni, és mindig, mindig számolni, újra gondokkal aludni, ébredni. Nem bírnám, és ma olyan ideges vagyok, hogy szinte fizikai fájdalommal jár.

— A chilei föld- és tengerrengés sajnos igaz. Több mint 2600 ember életét vesztette, százezer hajléktalan lett, városok eltűntek, bányák beomlottak, és ahol virágzó városok, élet, mozgás volt, ott ma a tenger az úr. Peru is kapott kóstolót, szerencsére keveset. Bár, itt a földrengés gyakori, minden nap jelentenek az ország valamelyik részéből ilyenről.. A tenger furcsa, zúg, bömböl, az emberek évtizedes munkáját, a mólót apró darabkákra töri és állandóan emelkedik. Még tényleg elsüllyed egyszer ez a komisz világ.

— Nyár van, irtózatos forróságú nyár, árnyékban is állandóan 36—38 fok a hő, és sehol szellő.

V 'tony tyy

h'koypfistbwto' wn*/ f/ A4 bt fi-44

' jftAtAy bd

Anitortitvt íiir 14 yir a/ <tfiiU -*

A/nMVytJ*/ jof/dy 'Mtwi/ tyu^ u#

»%*ä;*!*

■J^fiÚtuvy

,mtíí k JjfytoJhvLVtf n/ MMlylowVy wwyMtj'to hwAjfy fjrf*Haj if« toil

■fiMxié’i/yyávíy dUyyydtAf 4/i, 'WÚW tfitUyyyv _

toy U ~~id aM/ id

ii át*i/ üsMt>wv id dl <y *W

kfyfQ^ M/dy í MWlSA/ y^444il/i

MAQYAR KERAMIKUSNÖ A TORONTÓI IPARMŰVÉSZETI VILAQKlALLÍTASON

A torontói nemzetközi iparművészeti kiállításon egyedül Benkő Ilona képviseli a nagyszámú és sokféle irányzatot felölelő magyar kerámiaművészetet. Keramikusaink ma a nemzetközi mezőnyben igen előkelő helyet foglalnak el, mind tartalmi, mind formai vonatkozásban: az évente ismétlődő faenzai nemzetközi kerámia kiállításokon már többeket tüntettek ki különböző díjakkal. A magyar kortárs kerámikusok között éppúgy megtaláljuk a népi kerámia szellemétől ihletett művészeket, mint a legmodernebb törekvésekhez kötődőket.

Benkő Ilona kétségtelenül a magyar kerámiaművészet egyik legerőteljesebb egyénisége. Szemléletében mai, de nem szélsőséges, és a funkcionális feladatoktól nem szakad el. Eddigi pályafutását — a középgenerációhoz tartozik — a főiskola elvégzése óta, a teljes önállóság jellemzi. Kiváló, biztos kezű, forma alakító, és a lépték, a tárgy nagysága sosem jelent nehézséget számára. Belső arányérzéke

páratlan. Sok kortársával ellentétben nem veti el a mázak használatát, sőt mesterien alkalmazza azokat.

Benkő Ilona nemcsak kiváló edényformáló. Több nagyméretű murális kerámiája bizonyítja, hogy a síkban megoldandó feladatoknál, a nagy felületek kompozíciós elrendezésénél is biztos a látása, erőteljes a megoldása.

A mai magyar kerámiát

tehetséges művész képviseli a torontói kiállításon. De az igazság kedvéért tegyük hozzá: vannak még jó néhányan, akik szintén

megállnák a helyüket egy ilyen nemzetközi seregszemlén.

Domanovszky György

Benkő Ilona keramikus

Két korsó Benkő Ilona munkáiból

Kónya Kálmán és Milos József felvételei