Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-07-06 / 14. szám
KOPE17J BELA: VITA A NEMZETRŐL MAGYARORSZÁGON kísm um II. rész szellemi Áramlatok ÉS MARADVÁNYAIK Miért foglalkoztat oly sok embert ez a vita és nem csupán a történészeket? Ennek okát részben abban is kell keresni, hogy a nemzeti kérdés körüli probléma beletorkollik egy általánosabb problémába, amely évtizedek óta változó erősséggel foglalkoztatja a magyar szellemi életet, s amelyet népi-urbánus ellentétnek szoktak nevezni. Mi is ez? A harmincas években Magyarországon az írók egy része és különösen azok, akik a parasztságból származtak, vagy azzal tartottak kapcsolatot, nagy érdeklődéssel fordultak a társadalmi kérdések felé, s a magyar társadalom fő baját abban látták, hogy nem került sor a földreformra, Ez a társadalmi elkötelezettség párosult azzal a meggyőződéssel, hogy a parasztság sorsának megjavítása jelenti a nemzet felemelkedését is. A népiek közül többen odáig mentek, hogy az igazi magyarságot a parasztsággal azonosították s a misztikus-irracionális nemzeti ideológiát tették magukévá. Az urbánusok — a név is erre utal — városlakók voltak, akik különösen érzékenyen reagáltak a fasizmus előretörésére. A polgárság köréből jöttek s ha a társadalmi kérdések iránt érdeklődtek, inkább a munkásosztály felé fordultak. Nagy részük azonban távol akarta tartani magát a politikától s a kultúrába menekült a barbárság elől. Vajon mi magyarázza, hogy ez a régi ellentét — ha változott formában —, de ma is feltámadhat? Magyarországon lényegesen megváltozott a parasztság súlya a társadalomban, a termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban korszerűbb módon gazdálkodik, életszínvonala emelkedett, műveltsége gyarapodott. A szó régi értelmében tehát nincs parasztprobléma. Sók értelmiségben azonban élénken él a paraszti származásának emléke, amelyhez csatlakozik a közösségért vállalt kötelesség gondolata, a nemzet szolgálata. Ezt a magatartást irritálja az a fajta cinizmus vagy közömbösség. amely bizonyos rétegekben jelentkezik s amelyet kapcsolatban hozhatunk a kispolgári gondolkodásmóddal és életformával. Ez ma a szabadabb légkörben sokkal jobban mutogatja magát és feltűnőbb módon jelentkezik, mint az ötvenes években. Az irodalomban és a művészetben a kispolgárság megfelelőjét látják sokan nemcsak a „fogyasztói kultúra” termékeiben, de a „privatizálásban”, sőt a hermetikus művészeti törekvésekben is. A magyar kulturális életben ma a legkülönbözőbb irányzatok képviselői vannak jelen s köztük olyanok is, akik hajdanában az „urbánusokhoz” számítottak. Közülük sokan 1945 után — a nagy változások idején is — kerülték a politikai elkötelezettséget, a szocializmus építésének mai stabilizált korszakában a befelé fordulást még természetesebbnek tartják, még ha a politika céljaival egyet is értenek. A fiatalabbak között akadnak olyanok is, akiket az egyén és a társadalom viszonyának felfogásában, közömbösség, a hagyományok tekintetében cinizmus vagy érdektelenség, a kultúra arisztokratikus felfogása, vagy éppen a „fogyasztói ideálok” elfogadása jellemez. Mindez elvezet ahhoz a problémához, amelyet sokan tesznek fel: vajon nem kell-e tartani attól, hogy a nemzet kohéziós ereje meggyengül? NACIONALIZMUS ÉS SZUPRANACIONALIZMUS Ezzel eljutunk Király István második kérdéséhez, amely már általános: vajon a nacionalizmus vagy a szupranacionalizmus veszélyesebb-e Magyarországon? Király idézi Hans Kohn amerikai történész tételeit a nacionalizmusról, amely két fajta lehet, nyitott és zárt, individuális-racionális és közösségi jellegű-irracionális. Kohn úgy véli, hogy a közép- és kelet-európai, valamint az ázsiai országok a jakobinusokra jellemző második nacionalizmust teszik magukévá. Ezzel szemben különösen az Amerikai Egyesült Államokban az első az uralkodó, de ez egyúttal a felsőbbrendű, sőt a példamutató is. Kohn és más polgári ideológusok fejtegetéseiből Király azt a megállapítást vonja le hogy a polgári ideológia ma mindenekelőtt a szuprahacionalizmust hirdeti s ezt állítja ideálnak a közép-kelet-európai országok elé is. Ennek a szemléletnek a hatását véli felfedni a magyar történetírásban is, amely a nemzeti nihilizmust hirdető áramlatokkal szemben kevésbé érzékeny, mint a nacionalizmussal szemben. Pach Zsigmond Pál ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy Nyugat-Európában és Amerikában különböző polgári történeti irányzatok jelentkeznek párhuzamosan s időtől és körülményektől függ, hogy melyik áll előtérben. így az 50-es években nemcsak Hans Kohn, de például az osztrák Hugo Hantsch is a szupranacionalizmus jegyében az Osztrák-Magyar Monarchiát minta-államként propagálta. A 60-as években ez az irányzat háttérbe szorult s ma már a polgári történetírás inkább az 1918 után kialakult közép-kelet-európai országok „saját nemzeti egyediségét” hangsúlyozza, s a srocialsta országokban is jelentkező nacionalista tendenciákat festi alá. Mérei Gyula akadémikus egyik érdekes könyvére hivatkozva, amely a német szövetségi köztársaságbeli történeti irányzatokról szól, arra hívja fel a figyelmet, hogy ott a legkonzervatívabb történészek, nacionalisták és a haladóbbak „szupranacionalisták". Felteszi a kérdést, milyen legyen a marxista történészek álláspontja: az előbbieket vagy az utóbbiakat bírálja-e erőteljesebben. Pach maga mondja, hogy ez a kérdésfeltevés nem jó, mert nem arról van szó, hogy mit kell erősebben bírálni, hanem arról, hogy a nemzeti közömbösség és a nacionalizmus nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak. A nacionalizmus vagy a szupranacionalizmus különböző jelenségei nem tiszta formában jelentkeznek: a valóság mozgástörvényei befolyásolják megnyilvánulási formáikat, hatókörüket, jelentőségüket. S ez áll nemcsak a hazai valóságra, hanem a külső világgal való kapcsolatokra is. Azok, akik a nacionalista veszélyre teszik a hangsúlyt, elsősorban azt látják, hogy a nemzeti érdek eltérő felfogása nemcsak egy adott társadalom tudati állapotát befolyásolja, hanem egyes szocialista országok közötti kapcsolatokat is. Ez kétségtelenül komoly veszély, de vajon a közvélemény egy részének mentalitását nem fertőzte-e meg az 'az individualizmus, amelynek régi ismert jelszava: „ubi bene, ibi patria”, s amely főleg a „fogyasztói” életmódot bálványozva a fejlett kapitalista országok divatjelenségeit akarja utánozni? És vajon e látszólag szembenálló irányzatok nem keverednek-e egymással? A TÖRTÉNELEM AZ ÉLET TANÍTÓMESTERE. DE TÜKÖR IS Látnunk kell, hogy a viták mögött egy új társadalom általános tudati fejlődésének eredményei és ellentmondásai állnak. A szocializmus nem szüntette meg a nemzetet, átalakította. Egyrészt úgy, hogy az alapvető gazdasági, társadalmi; kulturális különbségeket felszámolta, másrészt úgy is, hogy a nemzetközi munkásmozgalom és a szocialista világrendszer nagy közösségéhez vitte közel. A munkásság és parasztság felemelkedése olyan vívmány, amely új helyzetet teremtett a nemzeti egység szempontjából. A szocialista közösséggel való együttműködés új lehetőségeket nyújtott, elsősorban a szomszéd országokkal való kapcsolatok szorosabbra fűzése szempontjából, ami Magyarország számára létfontosságú. A végrehajtott gazdasági, társadalmi, politikai változások persze nem módosították egyik napról a másikra az emberek tudatát. A szocializmus fejlődésében — nemzeti és nemzetközi vonatkozásban — fellépő ellentmondások és a kapitalista világ hatása felerősíthet régi közösség-ellenes tudati elemeket és újakat teremthet. Vajon közömbösek lehetünk-e ezzel szemben? Szerintem nem. Nem lehetünk közömbösek sem a nacionalizmussal, sem a nemzeti közömbösséggel szemben, mert mindkettő eltorzítja az emberi közösséget, az emberek, a családok, a nemzetek együttélését. A történész-vitára visszatérve úgy véljük, reális történetszemléletre van szükség, amely egyaránt szembeszáll a nacionalista és a szupranacionalista torzításokkal. A függetlenségi és az osztályharcok a magyar történelemben szorosan öszszefüggnek, ezek értékelésének alapkritériuma a kor fejlődési követelményeit és az ország lehetőségeit tekintetbe vevő társadalmi haladás. A függetlenségi harcokban nemzeti és osztályharcos elemek keverednek, sok bennük az ellentmondás, de az elnyomott tömegek patriotizmusát nem lehet kiiktatni belőlük. Azt szokták mondani, hogy a „történelem az élet tanítómestere” és ez igaz is, hiszen a múlt példái hatnak a jelenre. De mondhatjuk azt is, hogy a történetírás a „kor tüköré”, visszatükrözi azokat a problémákat, amelyek a jelen társadalmát foglalkoztatják. A magyar történészek vitája egy új társadalom tudati problémáit jelzik. Ügy érzem, azonban, hogy a Magyarországon folyó nemzetvita nem pusztán magyar ügy, érinti a XX század második felének általánosabb eszmei problémáit: a nemzet és a nemzetköziség összefüggéseit a szocializmusban. Minden azzal kezdődött, hogy a plébános festetni akart. Nincs ebben semmi meglepő: a rendkívüli dolgok gyakran kezdődnek fölöttébb prózaian. Ráadásul a plébános úrnak tökéletesen igaza volt, hiszen immár hetven esztendeje annak, hogy a templom restaurálása befejeződött, s az épület azóta szolgálta a várost; a falfestés elsötétedett, elpiszkolódott, felújításra szorult. Csakhogy... Csakhogy a templom műemlék, amelyen bármilyen javítást, változtatást csak az Országos Műemléki Felügyelőség engedélyével és közreműködésével szabad végezni. A neogót stílusban történt hetvenesztendős felújítás pedig hovatovább már maga is műemléknek tekintendő, védendő alkotás — lehet-e, szabad-e megbolygatni? Csakhogy.., Csakhogy a keszthelyi plébániatemplom úgyszólván unikum ebben a hazában, ahol a török uralom előtti ép műemlék alig akad. E templomot viszont a XIV. században építették, s azóta falai épen állanak, se meg nem égtek, se össze nem dőltek. S akkor pedig, lehet-e, szabad-e felfrissíteni egy mindössze hetvenesztendős falfestést anélkül, hogy előbb megvallatnák az alatta levő, hatszázesztendős falakat? A szükség, az ésszerűség, a tudásvágy bősége és a pénztárca soványsága végül is egyezséget kötött, s ahogyan Anda Judit, a Műemléki Felügyelőség munkatársa, a Veszprém megyei műemlékek gazdája javasolta, a szentély falának egy részén hozzáláttak a vakolat leveréséhez. Mígnem az egyik kőműves lekiáltott az állványról: — Tessék már jönni... Itt valami képek vannak! Nem szeretném túldramatizálni ezt a meglepetésekben és titkokban egyelőre amúgy is bőséges történetet, s ezért máris megmondom: kiderült, hogy a mai (tehát hetvenesztendős) felület alatt az egész szentélyt nagyszerű freskók borítják, lényegében ép állapotban. S méghozzá Világi személyek egyénített portréi a keszthelyi plébániatemplom ablakai körül most felfedezett középkori freskókon
