Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-13 / 8. szám

A homokra épült falu Misiét Attila im É r m m m falu: Mogyoród , et^kiUes igényesek, nem ismerik a le­mondást ... — Sajnálatos ez? — Ha a hitélet szempontjá­ból nézem, bizonyos mértékig sajnálatos. Ha az élet teljessé­gében nézem, azt kell monda­nom, nem sajnálatos. — Rosszabbak ezek a fiata­lok, mint az őket megelőző nemzedék? — Nem hiszem. És itt nem csupán a szexuális erkölcsre gondolok. — A verekedés valaha divat volt Mogyoródon? — Igen. — A bicskázás is? — Igen. — És most? — Most ilyesmiről nem hal­lani. A falu életében a legna­gyobb probléma az ital. Ez bortermő vidék. De régebben is az volt... — Mi az, amit ön, túl az em­lített dolgokon, elítélendőnek érez? — Nem szokásom a bűn os­torozása, de bánt az, hogy az anyagi különbségek eltűnésé­nek ellenére nem szűntek meg a múltban fogant neheztelé­sek. A hajdani nagygazda és a hajdani zsellér itt még nem békült meg egészen. Ügy vé­lem, ennek a neheztelésnek el kell múlnia. A következő nem­zedék már nem fogja érezni, ez az egyik pozitív tényezője a változásnak. — ön a gyerekek hitoktatá­sával is foglalkozik. Emlék­szik-e a múltból olyan esetre, amikor sajnálkozást érzett, mert egy-egy tehetséges tanít­ványa nem tanulhatott to­vább? — Nagyon sok ilyen esetre emlékszem. — És a mostani időkben? — Több olyan diplomás em­ber él a faluban, akit valami-Az esperesplébános kor én is tanítottam. Közöttük sok olyan van, aki a múltban semmiképpen sem tanulhatott volna tovább. Ez is a változás­hoz tartozik. A lehetőségek kö­re kitágult. Jobb az élet, em­ber és ember között általában nem tesznek úgy különbséget, mint azelőtt. Az egyház, a val­lás szempontjából az a problé­ma, hogy az életforma-válto­zás miatt az emberek — külö­nösen a fiatalok — távolabb kerülnek tőlünk. De tudom, az életet ebben a formájában kell elfogadni, helyeselni elő­nyeit, s a lelkipásztornak az új körülmények között kell ke­resnie a lehetőséget, hogy hí­veihez közelebb kerüljön. Va­laha a falu legtekintélyesebb embere a pap volt. Ma a mű­veltség növekedése, a szakmák specializálódása miatt ez az abszolút tekintély megszűnt. De a lelkipásztornak nem is a tekintély a célja, hanem a szolgálat, az emberek vallási, erkölcsi életének szolgálata. — Ezt a viszonyváltozást kedvezőtlennek érzi? — Nem. Inkább természetes­nek. rpam dlciML­A hivatalos, naptári ta­vasz harmadnapján érke­zünk Mogyoródra. Forró szél fúj, az örvénylő leve­gőben a kvarchomok csil­lámló szemcséi kavarog­nak, hasonlóképpen a téli jégkristályokhoz, ez a szemkápráztató pilingélés azonban korántsem a kará­csonyig érő idill hangulatá­val hinti be a tájat. A rendhagyó időjárás, a már­ciusi kánikula itt a ho­mokdombok öblében vala­miképpen riasztó, a ferdén zuhogó reggeli fénysuga­rak hasábokra bontják a lusta légáramlások hátán úszó homokot. És ezek a dombok . . . Megannyi lágy, nőies idom, mintha körös-körül a látóhatáron gigantikus mé­retű szobrok töredékei he­vernének, kitéve az örökös szél, a mozgékony levegő­ben surrogó homok súrló­dásának, koptató és mál­­lasztó hatásának. Minde­nütt ez a vöröses árnyalatú, sárga szín, amelyen eről­ködve és küszködve ipar­kodik átütni a tavaszi zsenge zöld. Vízmosások hálózzák be a dombokat, mint a márványt a termé­szetes erezet, a mélyebben rejtőző, mállékony kőzetig felmarva ezt a sovány ta­lajt. Ez egy kőhátságon púposodó homoktenger, amelynek hullámai minden oldalról körülveszik a völgyben épített falut, mintha bármely pillanat­ban ráomlanának és el­nyelnék. A veszélyérzet azonban csak az idegent fogja el, a helybeliek egy­kedvű nyugalommal te­szik a dolgukat: szőlőt metszenek, építkeznek, li­bákat legeltetnek a gyér vi­zű patak partján. A patak­ban is agyagsárga víz csor­dogál, a libák tollazata is vörhenyes, sárgászöld a papsajt húsos levele, ame­lyet a libák előszeretettel csipegetnek. Homokvilág? Mi terem itt? Válaszul egy történetet hallok. „Jó néhány évvel ezelőtt, amikor a konzervipar még nem szoktatta le a háziasz­­szonyokat a befőzésről, a budapesti asszonyok a pia­cokat járva a parasztszeke­rek névtábláit figyelték, amelyeken nemcsak a ter­melő gazda nevét, hanem az illetőségi helyét is fel kellett tüntetni. A lovasko­­csi'knak ez volt és ma is ez a „rendszáma”, erről le le­het olvasni a falu nevét. Akinek a kocsi tábláján ez állt, hogy Mogyoród, az mindig magasabb árat ka­pott ’ a paradicsomért. A mogyoródi paradicsom olyan fogalom volt, mint a kecskeméti barack, a nagy­kőrösi uborka, a makói hagyma és a szegedi papri­ka. Néha ötven, hatvan de­kát nyomott egy szem pa­radicsom, a színe vérpiros volt, édes volt, mint a leg­finomabb alma és ontotta a dús levet. Egy időben a mogyoródi gazdák azt vet­ték észre, hogyha vásár után betértek valahová, távollétükben eltűnt a ko­csijukról a névtábla. Más faluból való élelmes embe­rek lopkodták a mogyoródi táblát, hogy aztán paradi­csomvásár alkalmával a sa­ját kocsijukra fölszerelve, megtévesszék a háziasszo­nyokat. Hát ilyen volt a híres mogyoródi paradi­csom, amelyről még a zöld­ségtermesztés tudományos irodalma is megemlékezik s nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a mogyoró­dihoz hasonló minőségű paradicsom Európában csak Szicília földjén te­rem .,.” Mivé lett a mogyoródi paradicsom? Kurucz János, az „Arany János Termelőszövetkezet” mezőgazdasági technikusa: „Az én gyerekkoromban még öt-hatszáz holdon ter­meltek Mogyoródon para­dicsomot. Abban az időben a friss zöldárunak még na­gyobb keletje volt, mint napjainkban, amikor a konzerv olcsóbb és kényel­mesebb. A konzervgyárak­nak teljesen mindegy, mi­lyen színe, íze van a para­dicsomnak, a gyártás fo­lyamán egységes áru ké­szül belőle. Így aztán a pa­radicsom kezdett visszaszo­rulni. Amikor a termelő­­szövetkezet megalakult, még két-háromszáz holdon termeltek a mogyoródiak paradicsomot. Azt a fajtát termelték, amelyet Fóti gerezdesnek hívtak, mert Fóton kísérletezték ki, de az igazi nagy eredménye­ket .Mogyoród érte el. A mi termőtalajunk rossz, ez a sívó homok a gabonafélé­ből nagyon rosszul fizet, ráadásul a gabonák és a kapásnövények ki vannak téve az időjárás mindenfé­le viszontagságának. Meg­értem én itt már olyan ta­vaszt, amikor a mostanihoz hasonló forróság köszön­tött be márciusban, azután jött egy májusi fagy és mindent elvitt, csak a pa­radicsom -állt meg a lábán s ki is húzott bennünket a csávából. Aszály és kései fagy akadályozta a mező­­gazdasági termelést. Öntö­zésről itt szó sem lehet, a mi paradicsomunk jósze­rivel egyszer kap öntöző­vizet, amikor a palántát ki­ültetik, de talán éppen a talaj alkata okozza, hogy a paradiosomnövény gyö­kere kénytelen nagy mély­ségben keresni a nedves­séget, azért ilyen szívós, ilyen életrevaló, azért te­rem úgyszólván gondozás nélkül olyan nagyszerű példányokat. Manapság azonban a paradicsom nem cikk. Gépi művelése még megoldatlan, a kézierő pe­dig hiányzik, mert elfogy­tak, kiöregedtek azok az asszonyok, akik nagy mes­terei voltak a paradicsom termesztésének, a fiatalok pedig másutt jobb megél­hetést találnak. Így aztán mostanában jó ha ötven­hatvan holdon termeszte­nek Mogyoródon paradi­csomot.” És a homok? Ha nagyon tudományo­sak akarnánk lenni, azt kellene mondanunk, hogy Mogyoród ezekben az években a korszerű mező­­gazdaság termésszerkezeti változásának időszakát éli. Tegyük hozzá, hogy küz­delmes időszakét, mert a komisz homokos talaj meg­marad, úgyannyi hold ho­mokhát keríti be a völgyben kuporgó Mogyoródot, mint annak előtte, viszont sok­kal kevesebb az ember. S ezek a mogyoródiak megle­hetősen keményfejű embe­rek, bár nem lehet róluk azt mondani, hogy maradi­ak. Inkább az a helyes ki­fejezés, hogy ragaszkodók. Ragaszkodnak a faluhoz és a megszokáshoz, a viseleti hagyományokhoz s egyfaj­ta tempós nyugalomhoz. Nem hagyják sürgetni ma­gukat, kivárják mindennek a maga idejét. Arra tesz­nek föl mindent, hogyha valamibe belevágnak, ak­kor abból sikeres vállalko­zás kerekedjen ki, mert a mogyoródiak sem a fölös kockázatot, sem az elha­markodott léDéseket nem szívelik. Mintha csupa sak­kozó elme élne ebben a fa­luban, aki jól meggondol­ja, hová lépjen a huszárral. A látható a ravasz-bölcs hunyorgások, csípős mel­lékmondatok szálaival át­szőtt mogyoródi beszélge­tések után még mindig az érdekli, hogy a „váltás” gyötrő nehézségek árán végbement folyamata, a második mogyoródi csata hozott-e valami érdemleges eredményt. Terem-e vala­milyen nevezetes, sajátos mogyoródi termék e ho­mokjárta völgyben, ahol az ember száraz időben vá­lyogot köp? Albert Károly, a terme­lőszövetkezet elnöke vála­szul a szövetkezet pincéjé­be hív, amely a főutcáról nyílik, nincs eldugva a .4 termelőszövetkezeti elnök Gábor Viktor felvételei A templom dombok közé. Hatalmas pincesor ez kemény ho­mokkőbe vájva, tiszta mint egy gyógyszertár és kelle­mesen hűvös. Kurucz Já­nos, aki a pincészetnek is gazdája egyben, lopóval mászik föl egy százhektós hordónak támasztott létrán és poharunkba csurrjmt egy kis homokszínű bort. Ritka pillanat ... A látogató, aki keresz­­tül-kasul járva Magyaror­szágot, minden jeles bor­termő vidék sajátos ízeit, zamatát, tüzét, illatát isme­ri s jószerivel meg tudja ítélni, melyik tájon termett a nedű, amelyet poharába csorgattak, olyan bor első kortyait morzsolja el, amelyhez foghatóval még nem találkozott. Parányi keserűség lappang a bor­ban s valamiféle hűvös il­lat. amely nem hasonlít a muskotályok nehéz aromá­jára, a hárslevelűek derűs könnyedségére, a furmin­tok jellegzetes fanyarságá­ra. Ebből a borból vajmi kevés kerül még kereske­delmi forgalomba, majd ha termőre fordul az új telepítés, ha az egész szőlő­­terület eléri az ezer holdat, vagyis meghaladja azt a termőterületet, amelyet a két jeles termelőszövetke­zeti vezető gyerekkorában még paradicsommal ültet­tek be a mogyoródiak. A történet kerek, igazi sztori. Van Magyarországon egy történelmi falu, ahol az országos hírű paradi­csomból országos hírt ígérő bor lett. Ez sem történik meg úton-útfélen. 13

Next

/
Thumbnails
Contents