Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-13 / 8. szám

Karinthy Ferenc két elbeszélése

KORONA

A világ legdrágább üzletei New Yorkban, az Ötödik Avenue-n vannak. Valahol társaságban levertem egy magas whiskys poharat, fogadkoztam, hogy másnap küldetek helyette egy tucattal. Sakshoz estem be, a polcról gyanútlan kiválasztottam a legszimplább fajtát, s csak amikor fizetni kellett volna, rémültem-iszkoltam el: száznegyven dollár a tizenkét pohár. Néhány utcával odébb, az áruházban öt dollárért ugyanazt — legalábbis szemre ugyanazt — gyönyörűen dobozba is csomagolták, a megadott címre szállították.

Saksszal szemben, az ékszerbolt kirakatában egyetlen tárgy: sötétkék bársonyon arany királyi korona. Talán nem olyan súlyos és régi mint a mi szent koronánk, de azért ez is csinos darab, alsó abroncsán diónyi gránátok, rubinok, zafírok, a levelek nehéz, veretes, vörösarany ötvösmunka, s igazgyönggyel ékesítve, apróbb drágakövekkel telis-tele a pántok is, melyeket fönt óriási, csiszolt gyémánt fog össze, százfelé verve a forgó fényforrásokból ravaszul rávetülő, különböző színű sugarakat.

Be is nyitok az üzletbe, további részletekért.

— A korona érdekelne.

A kereskedő magas, ősz-szőke úriember, jellegzetesen angolszász vonásokkal: oly halk és kimért és fenséges, ősei bizonyára a Mayflower hajón érkeztek Amerikába.

— A korona?

— Az ott, a kirakatban. A súlya, a méretei.

Az árát meg se kérdem, mint akinek ez mellékes, elhanyagolható, csupán a minőségre háklis. Tűnődő, pici szünet.

— Bocsánat, kinek lenne?

— Nekem — válaszolom természetes hangon.

— És milyen célra?

— Hordani. Mi másra való egy korona? Föltenni a fejemre, és hordani.

— Hol, ha megengedi?

— Nálunk, odahaza.

— Önöknél?

— Magyarországon.

Hunyorogva mér végig a pult mögül: orkánkabátban vagyok, kezemben nyűtt légitáska, dugig rakva könyvekkel, újságokkal, lábamon kissé már viseltes, elbarnult teniszcipő.

— Magyarország, ugyebár, a vasfüggönyön túl fekszik, a keleti blokkban?

— Pontosan, uram.

— És ott akarja hordani?

— Ott, uram. Felpróbálhatnám?

Ismét megnéz: úgy látszik, még

most sem bízik igazán az adásvétel létrejöttében.

— Attól tartok, uram, nem lehet felpróbálni.

— Nem lehet?

— Sajnálom. Sorry.

— Én is sajnálom, akkor nem kell. Sorry.

KUTYABŐR

A kaposvári vendéglőben hosszan, töprengve méreget egy öreg pincér, majd oda is lép az asztalomhoz.

— Bocsánatot kérek... Tessék mondani, nem K. úr?

— Hol találkoztunk?

— Még sehol, de annyira tetszik hasonlítani a kedves édesapjához...

— Ismerte?

— Ó, hogyne, gyakran szolgáltam ki Pesten.

— Hadik? Japán? New York? Bucsinszky?

— Nem kérem, a Vörösmarty téren volt egy kis kávéház, a Parisette. Mindig délelőtt járt oda a szerkesztő úr, ott dolgozott a sarokasztalnál.

— Mit szokott fogyasztani?

— öt-hat kávét is megivott, aztán ringlit, sóskiflit, imbiszeket, a hideg karajt is nagyon szerette, ecetes paprikával ... Mikor meghalt, bizony meg is sirattam szegényt, pedig egy tízessel adósom is maradt, nem azért mondom ...

— Lehet esetleg törleszteni?

— Ó, hová tetszik gondolni! Az a tízes, az nekem emlék, az már irodalomtörténet...

Szerte az országban, számos vendéglőben, kávéházban vannak még ilyen öreg pincérek, ki-ki a maga ötösével, tízesével, húszasával. Többnyire megszólítanak, de még egy se fogadta el a családi adósság rendezését: ez az ő erkölcsi tőkéjük. Nekem meg a honosságom, ez a sok tartozás, ez az én kutyabőröm.

74.4021/4 — Zrínyi Nyomda, Budapest. Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató.

14