Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-13 / 8. szám

Egy kis hely a nap alatt Egy kis hely a nap alatt — eny­­nyi mindenkinek kijár, aki nem fő­­bűnös; sőt esetleg egészen tisztessé­ges ember, ám tisztességét nem zászlóként lobogtatja, hanem úgy hordja, mint a bőrét: hozzátartozik, nem tud kibújni belőle. Egy kié hely a nap alatt, ami ki­jut neked, azon légy tisztességes ... — mondaná T. Gyula, ha lenne kedve és ideje ahhoz, hogy bárkit is erkölcsi oktatásban részesítsen. De nincs kedve hozzá, mert fáradt, és azért fáradt, mert minden ide­jét. .. De ki ez a T. Gyula? Filmhős. Ámbár nem néznénk annak. Előreugró, erős szemöldök­csontjai alatt két apró, összehúzott szem ül, s a két szem között törött boxoló orr. Keveset és nem szíve­sen beszél, mert hiszen körülötte mindenki sokat és gyorsan beszél, mint ahogyan mindenki rohan, min­denki mindent tud és mindent job­ban tud. Abban a forgatagban, amelyben úgy tetszik, se hely, se szerep nem jut neki, pedig volta­képpen az egész forgatagot ő for­gatja. T. Gyula az elmúlt esztendő egyik legsikeresebb magyar filmhőse, de mondhatnánk úgy is, hogy a leg­komolyabb vígjátéki hőse ... T. Gyulát Szász Péter írta és rendezte meg a moziban; az élet­ben T. Gyula egy istenhátamögötti faluban — vagy városban? — funk­cionárius, régi nagy idők testben és tapasztalatban megvastagodott tanúja, aki aztán nem is csinált „karriert”: maradt Pándokon, húsz esztendőn át, tisztességben azon a kis helyen, amely neki kiméretett a nap alatt. De mert „fejlődni” kell, vénülő fejjel levelező egyetemista lesz, s egy szombati napon vizsgázni uta­zik fel a fővárosba, ugyanazon busszal, amellyel a pándoki futball­csapat is megy, hogy megvívjon a Fradival. T. Gyula azonban Pán­­dok fiataljaitól egy sajátos megbí­zatást is kap: szerezzen másnapra, a művelődési házba egy karmestert és zenekart, hogy eljátsszák Beetho­ven harmadik szimfóniáját. A feladat — ilyenformán —, gro­teszk és abszurd; s fokozottan azzá teszi az a tény, hogy a szombat éppen „szabad szombat”, amikor az emberek — még a karmesterek is! — csökkentett munkahétben dolgoz­nak, s a koncertirodától a bank­pénztárig mindenütt csak alkalmi ügyeletesek ülnek — ha éppen nem szaladtak el egy kávéra. T. Gyula ráadásul balszerencsés. Szállodai szobája foglalt, vizsgáztató tanára helyett egy rosszkedvű és gyanak­vó tanársegéd vizsgáztatja s buktat­ja el... Illetve. Illetve T. Gyula ismeretei való­ban némileg hézagosak az élet dol­gainak elméleti megfogalmazásában, de korántsem azok, amikor csele­kedni kell. Eszközei egyszerűek, sőt olykor, mi tagadás gyarlóak, de nem eredménytelenek. Aminek kö­vetkeztében huszonnégy órás haj­szája karmester és zenekar után, valami sajátos, látszatra őrült és zavaros kavalkáddá válik, amelyben könnyűvérű leányzó és banktisztvi­selő, alkalmi szélhámos és egyetemi oktató, elhagyott menyasszony és befutott külkereskedő üldözi egy­mást és az ifjú karmestert, aki ugyan Pándok szülötte és neveltje, de megvadítva egy zenekritikus ál­tal, s fellovalva némely állítólagos T. Gyula — Bencze Ferenc alakításában — telefonok tucatjait bonyolítja le, hogy karmestert szerezhessen a pándoki kul­­túrházba... A válófélben levő egyetemi tanársegéd kislánya (Erdélyi Kati) is T. Gyula nya­kába szakad, — mint látható — a szó szoros értelmében is. A karmester-hajsza egyik főszereplője Berta, a könnyűvérű leányzó (Margittai Ági és Bencze Ferenc) északi szőkék szirénhangjától in­kább Malmőbe repül, semmint szű­­kebb pátriájába menne Beethovent dirigálni. Ez a különös, rohanó, szervező, megvadult és megvadított társaság a hajsza egy pontján már elszakad teremtőjétől. T. Gyula úgy érzi, feladatát nem sikerült teljesítenie, kudarcot vallott és feladja. De már hiába: az emberek, akiket „mozgó­sított” — mozognak nélküle is és Pándokon végül felcsendül az Eroica... Persze, nem ez a fontos, mint ahogyan nem a furcsa idea, hogy az élet annyi hiányzó reális szük­séglete helyett Szász éppen egy kar­mester és zenekar kedvéért gyújtja be hősének rakétáit! Mindez csak ürügy — kissé átlátszó ürügy is — arra, hogy nagyon erőteljesen ki­álthasson egy emberi magatartás­­forma mellett; amellett a magatar­tás mellett, amely minden hasznos társadalom élesztője. Az ember mellett, aki konok kitartással, hi­hetetlen nyugalommal, s nem cse­kély derűvel dolgozik egy fel­adatért, amelyet fontosnak tart, s amely ha éppen nem is fontos, az­által lesz azzá, hogy közben célt és értelmet ad egy csomó kisiklott, vagy éppen kisiklani készülő em­bernek. A kavargásban, amelyben T. Gyula és társai végigszáguldanak Pesten, kézről kézre adva a váló­félben levő tanársegéd gyermekét, a könnyű Berta bodros fekete pa­rókáját, az ifjú karmester ezüst serlegét, amelyet hűségjelként éppen Pándoktól kapott — sokmindenről kerül szó, ami napjaink része, vitá­ja, gondja, értelme és értelmetlen­sége. T. Gyula téved és összeté­vesztik, győz és közben a televízió nyilvánossága előtt összeverekszik — amiért odahaza fegyelmi várja... Majd hétfőn. De egyelőre a pán­doki kultúrházban szól Beethoven, egy gimnázium zenekarának hang­szerein, s egy világhírű karmester intésére — aki negyedszázada el­felejtett visszaadni egy kabátot, s most ráébredt, hogy tartozásai van­nak. T. Gyula — a kolozsvári szín­ház nagyszerű művészének, Bencze Ferencnek testében, lelkében életre­­kelve —, lassan bóbiskolva hallgat­ja a muzsikát. S a néző már érti, hogy a rendező miért írta fel film­je homlokára Benjámin László ver­séből az idézetet: „Szívem szerint földig hajlanék előtte, mégis csak jónapottal köszöntőm a kertészt. Köszönésemre kurtán biccent — nincs rám ideje. Jár-kél, teszi dolgát serényen, gondtalanul könnyű dalocskát fütyörészve.” —bépé— 15

Next

/
Thumbnails
Contents