Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-13 / 8. szám
Schnitzler is kutyába veszi, akit utálok. És az igazi nagyság az, hogy ha az ember ezt a hatalmas kérdést össze tudja szorítani egy finom egyfelvonásos darabba, ahol a sorok közt minden megvan. Igen, én fogom megírni az egyfelvonásosok Parasztbecsületjét, a félórás remekművet. A címe ez lesz: Ifjúság. És le fogják fordítani angolra, franciára, németre. Így szólt és hozzátette: — Pénzt fogok keresni. 4 1905. február 26-án ezrt motyogta maga elé az író: — Kétségbe vagyok esve. Ebben a hónapban négy tárcát kell írnom az újságomnak. Hármat már írtam, de ha meg nem írom a negyediket, elfogy az idő, és elsején levonják az árát. És nincs témám! Kiszáradt az agyam, üres a fejem, buta vagyok, mint egy Simplicissimus-alak. Mit csináljak? Eh, mit, megírom azt a rongy egyfelvonásost tárcának.... Azt hiszem: Jegyzetek egy világvárosról jó cím lesz ... Így szólt, s hozzátette: — Legalább nem fogják levonni. 5 1905. március 2-án így beszélt az író: — Mégis igazam volt abban, hogy ez a téma nem tárcának való. Elmés, vidám csevegés kell a tárcában. Ami mondanivalóm Pest életéről, fejlődéséről van, azt megírom egy kemény cikkben. Sokan fognak magukra ismerni, és a cikknek nagy hatása lesz. Így szólt és hozzátette: — Csakhogy van miről írnom. 6 1905. április 17-én éjfél után fél egykor bejött a szerkesztő az író szobájába. — Édesem — mondta neki —, az a buta Zrínyi elfelejtett vicceket ékelni a Különfélék rovatába, és hazament. Maga elmés ember, magából mindig kitelik egy bonmot. Kanyarítson egyet, de hamar, mert itt a szedő. Az író, aki épp távozni készült, rövid habozás után visszaült az íróasztalához, és a következő viccet írtaié: — A főváros. Feljött a vidéki leány, ebbe a szédítően keringő lázas forgatagba, s mikor Pestre jött, szép felkete baja volt. Itt aztán pénz, színház, világvárosi élet úgy megkömyékezte, hogy félrelépett, virágárus leány lett az orfeumban, és haját sárgára festette. Mikor aztán hazament, így kiáltott fel láttára a falu jegyzője. — Ni, hogy meg őszült a Tercsi! És még azt mondják, hogy Pest — feketére fest! — Kolosszális — mondta a szerkesztő, amikor elolvasta —, ön csak úgy az ujjából rázza az elmésséget! Azzal távozott. — Most végre megírtam a témámat — sóhajtott az író, és hozzátette: — Csakhogy már hazamehetek. (1974. Ludas Matyi évkönyvéből) (folyt, a 11. oldalról) (Párizs), vagy az Eve Galérie (La Rochelle), s ismét a Galérie Siau (Amszterdam) nemcsak közönségsikert hoztak, hanem tovább szélesítették a Drégely iránt érdeklődő kritikai közvéleményt, hiszen Michel Phillippe joggal írta róla a franciaországi bemutatkozás után: „Drégely László festészete a félelem, háború és halál ellen, a világosságért, a napfényért, minden emberért. Emberek és tárgyak az idő sodrában, foglyai az időnek, emberek és tárgyak küzdelme, emberek, akik győzedelmeskednek, töprengenek, elcsüggednek és új erőre kapnak.” S amikor Amszterdamban újra bemutatkozhatott, az NRC Handersblatt hasábjain Hans Redeker ilyen elragadtatott szavakkal méltatta művészetét: „Drégely László immáron másodszor állít ki a Siau Galériában, mély benyomást keltve. Drégelyben látjuk a mai magyar képzőművészet egyik legerősebb személyiségét. Ez a találkozás a művekkel a legszívbemarkolóbb és a legdrámaibb. A kiállítást a magyar nagykövet nyitotta meg, Drégely pedig megnyitott előttünk egy világot.” Most, hogy a Helikon Galériában újra találkoztunk vele, ismét megéreztünk valamit ebből a különös festői világból. Ahogy Körner Eva, művészettörténész mondta a megnyitón: aki ennyi megújulásra képes, az meg tudja újítani az iránta megnyilvánuló érdeklődést is ... Illés Jenő Vörös ingaóra (1972) 13
