Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-13 / 8. szám
Evekkel ezelőtt több vitacikk jelent meg a lapok, folyóiratok hasábjain: vajon nálunk van-e nemzedéki probléma. Főképpen az irodalmi közvéleményben csaptak össze a nézetek. Azóta a kérdést maga az élet vette le a napirendről, hiszen nálunk nincs tragikus szakadék „apák és fiúk” között, a fejlődés „jogfolytonossága” valójában soha nem szakítható meg. A nemzedékek közös munkálkodását legszebben éppen irodalmi életünk példázza. A magyar líra mindig is érzékenyen és feszült vibrálással, csodálatos szeizmográfként érzékelte és jelezte a társadalom bensejében érlelődő vagy éppen lezajló folyamatokat, egymásnak feszüléseket, pihenőket és előrelendítő nemes szándékokat. Az „apák és fiúk” nemzedéke között, a lírikusok körében egyre jobban felelevenedik a megkapóan baráti és szívetmelengetően okos hagyomány: az idősebb, neves költők kézenfogják pályakezdő társaikat és bemutatják őket a nagy- nyilvánosságnak. Az Élet és Irodalomban Kormos István így jellemzi ezt az új és mégis régi szokást: „Keresték, s mindig megtalálták a fiatalok, akiktől várni lehetett: Bajzát vagy Kiss Józsefet; Osvátot, Schöpflint, Babitsot, s az én nemzedékem Sárközi Mártát, messzibbre menve az angol Graves például a íalujabeli kéményseprőt, aki első verseit kinyomtatta; Juhász Ferenc már biai kamaszéveiben Hantai Simont, a festőbarátot, József Attila a Bucsinszkyban Kaczér bácsit, aki előre tudta, hogyha Attila úr verset ir, »biztosan gyönyörű lesz«.” Kormos István mindezt Nagy Gáspár névjegye mellé adja útravalóul és emlékeztetőül. A 24 éves fiatal költőt képgazdag látomásai, gondolattömbjei nemcsak névrokonának Nagy Lászlónak a versvilágával rokonítják, hanem Juhász Ferenc univerzumméretű, felelősségérzését és erkölcsi elkötelezettségét is felidézik. Mércéjük: tisztaság, Májusi-karácsonyban Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal. Anyámat derékon vágta a szózat, hogy szárnysuhogást hallott: esnie kellett a hónak. Hát repedt a vánkos, kitoporzékolt a gyerek „az angyal énekel”, gerendák közt verdes. Fehérre fürdettek, mint másnapi holtat, kit jeltelen csillag is fényesre ragyoghat. Orgona-árulásban, odakünt a betlehemi angyal jászolkarikák kötelét vágja — nyiszálja karddal. Felfedező Nemrégiben baráti körben, Drégely László elmesélte egy ifjúkori kalandját. Diák volt még, ifjú és merész, amikor Pécsett, szülővárosában szüleitől kerékpárt kapott ajándékba. Gondosan tanulmányozta a szerkezetét, megtanulta, hogyan kell megjavítani, ha elromlik. Ezután már természetes volt, hogy egy napon eldöntötte, felfedezi a világot. Legalábbis a diákszemmel belátható kis világot. Azt tudta, hol élnek a rokonai, melyik út vezet Budára, Pesterzsébetre, hol kell a Balaton felé fordulni — így aztán, hogy önmagát vizsgáztassa, egyedül, nagymerészen nekivágott a nagy utazásnak ... Félelmetes merész kaland volt ez, de élvezte az utazás izgalmát, a váratlanságok, az idegen világok ízeit, a tájakat szinte felszívta magába, a rokonok, barátok, jólelkű emberek eligazították, segítették, végig is járta az utat szerencsésen és azzal a boldog-büszke tudattal, hogy egyedül a saját erejéből, a saját kerékpárján fedezte fel magának az országot. Jellemzőnek, jelképesnek éreztem ezt az ifjonti nagy kalandot, hiszen Drégely László azóta sem tesz mást, mint bátran, új és új utazásokat tesz; felfedező utakra kényszeríti önmagát. Tudom, minden művész ezt teszi. De Drégelynek a felfedezés az életformája. Aki látja őt a hétköznapokban, ahogyan ás, fúr, farag, formálja otthonát, kertjét, sőt műtermét, Hogy semmi ne kötözzön, s ne is védjen páncél! Legyen nagy gyalázat, ha szárnyaimmal járnék! Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban születni készülök, anyám hívja az angyalt. A külvilág és lelkünk mélyének bölcs ismerete, az igazság kimondásának feladata és elkötelezettsége költőink művészetében belső elhivatottság, fontos tartalmi jegy: mondanivaló. A külső és belső világ „látója” akar lenni Szepesi József is, a salgótarjáni cigányköltő. Verseit a Forrás mutatta be. Arc poeticának utakon annak önkéntelenül eszébe jut, hogy Drégely Lászlónak minden gesztusa alkotás. Még a műterme is állandóan változó, formáló műremek. Mondhatná valaki, könnyen teheti, mert hisz díszlettervező, a televízió sikeres, Balázs Béla díjas vezető művésze, tehát van téralkotó fantáziája, de az a különös, hogy Drégely nemcsak a teret idomítja önmagához, nemcsak a lépcsők, emelvények szolgálnak neki, hanem a tárgyakat is mintegy életének részévé teszi. Nemcsak az a fontos, hogy milyen tárgyakkal veszi magát körül —, bár ez is érdekes, hiszen képeit ihleti ez a tárgyi világ —, de képi kompozíciói is újfajta jelentőséget adnak a tárgyaknak. Érdekes, szép, színes üvegek, lámpák, órák élnek körülötte szigorú rendetlenségben, mintha nemcsak jelen lennének a polcokon, emelvényeken, falakon, hanem egymással is lelki közösségben élnének, kapcsolatuk van egymással. De Drégely nemcsak szerkezetet teremt, hanem a maga viszszafogott szemérmes, tiszta líráját is megszólaltatja. Üvegek, házak, ablakok, órák, szobabelsők, városképek jelképi töltést kapnak a festő kezenyomán — Drégely mindent képes szimbólummá emelni, így építi be a világot a maga sajátos festői látásmódjába, neki minden tárgy megsúgja titkait, ő értelmezni tudja a világból, a tárgyakból sugárzó rejtjeles üzeneteket. Immáron majdnem két évtizede követhetjük festői, díszlettervezői 10