Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-13 / 8. szám

ni, ami tengeri halból nem az igazi.

— A káposztás kocka se maradt meg bennem, pedig azt nem tengeri halból csináltad.

— De a meggyes rétes ízlett.

— Egyszer viszont, amiért ki fogsz nevetni, fiam, barátfülét kértem, mert amikor kicsi voltál, az volt a kedvenced.

— Még lencsefőzeléket is megkívánt az anyu.

— Füstölt oldalassal.

— Hát az itt nincs. De az Üjházi-tyúklevest meg tudtam csinálni.

— Meg a mazsolás túrós palacsintát.

— Ami az itteni túróval nem jól sikerült.

— Mindegy, Mari. Én rá se tudtam nézni.

— Még a tejfölös bablevesre sem, pedig átpaszíroztam ...

— Hadd ezt, Mari. És a mamát is arra kérem, ne emlegessük többé az evést, mert nem a zaba a fontos, hanem az, hogy a vizelete teljesen normális. És most mondja el, mit üzen a fiának.

— Mit mondjak?

— Ami eszébe jut.

— Én, ami eszembe jutott, már elmondtam.

— De hiszen még nem is üzent neki semmit.

— Nehéz így üzenni, gyerekek.

— Ha tetszik, kimehetünk a szobából.

— Nekem nincs titkom előttetek.

—• Akkor meg mondjon valamit a fiának.

— Mit mondjak így, bele a meszszeségbe?

— Legalább boldog karácsonyi ünnepeket kívánjon neki.

— Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, fiam.

Pillerék — jobban mondva Pillér Gézáék, mert a nevüket rosszul értettem a hangszalagon —• karácsony előtt nyolc nappal érkeztek Budapestre. Este, egy óbudai kisvendéglőben elmesélték a szöcskeevést. A szalonnasütésre kizárólag magyar vendégek voltak hivatalosak. Ö, Pillér, miközben a parázs fölött sercegő szalonnadarabot tartotta szemmel, nem vette észre, hogy a bal kezében tartott kenyérre fölpattant egy szöcske. Rányomta a zsírját csöppentő szalonnát, aztán szöcskéstül bekapta és megette a kenyeret.

Anyám hogylétéről — minthogy a magnószalag fölvételének másnapján útnak indultak — semmi újat se tudtak mondani.

Garai Gábor

A mai magyar irodalom helyzetéről

Az alábbiakban részletet közlünk a Kossuth-díjas költő Szombathelyen, a II. Anyanyelvi Konferencián tartott felszólalásából.

A mai magyar irodalomról összefoglaló képet adni rendkívül nehéz. Itt egy rendkívül sokszínű irodalomról van szó. Nagyon sokféle stílus és nagyon sokféle megközelítési mód, többféle világszemlélet él egymás mellett, egymást kiegészítve. A többség azonban úgy érzi, hogy ez az általános kulturális politika egyrészt neki, mint alkotónak lehetőségeket, tág és széles lehetőségeket ad az alkotásra, senki sem kényszeríti arra, hogy olyannak mutassa magát, amilyen nem, szóval semmiféle elvárás érdekében nem kell önmagát eltorzítania, vagy szebbnek mutatnia, mint amilyen.

Azt hiszem, hogy ez a fajta nagyon tágan értelmezett politikai egység, vagy igenlés, vagy helyeslés, ami politikánk iránt megnyilvánul, döntően abból ered, hogy úgy érezzük mi magyar írók, hogy ez a politika ennek a népnek jó és a mi nemzeti érdekünknek is kedvez.

Mindebből következik, hogy itt ma Magyarországon az írók teljessége, a legszélesebb mezőny, jelenleg alkot, megjelenik, működik. Különböző korosztályok, különböző nemzedékek, különböző műfajok, különböző stílusök és megközelítési módok vannak. Mégis, hadd beszéljek itt valamit ennek az irodalomnak arról az ágáról, amelyet mi szocialista módon elkötelezett irodalomnak nevezünk.

Mi legyein a forradalmár szocialista költő társadalmi megbízatása azután, hogy a munkásosztály kezébe veszi az országban a hatalmat és megszervezi a szocialista rendet? A formális logika látszólag azt diktálná, hogy a költőből, ha eszméihez hű marad, ebben az időszakban szükségszerűen komformista, netán a politika illusztrátora, vagy apologétája váljék. Láttunk is jónéhány példát arra, hogy írók nálunk, a század ötvenes éveiben szubjektíve, jóhiszeműen valahogy így értelmezték társadalmi megbízatásukat és ezzel a közösségnek éppoly kevéssé használtak, mint tulajdon költészetüknek.

De valóban szükségszerű-e, hogy az elkötelezett szocialista költő e megvalósult eszméi hatalmi sáncain belül állva ilyen komformista legyen? Meggyőződésem szerint és a mai magyar líra eredményei is ezt mutatják, egyáltalán nem szükségszerű. Dehát akkor lehetséges-e, hogy a komformizmus és a nyilvánvalóan retrográd ellenzékiség magatartását egyaránt elutasítva vállalja a forradalmi költői küldetését? Az én tapasztalatom szerint lehetséges, sőt az adott körülmények között egyedül így vállalhatja ezt a semmiképp sem könnyű küldetést.

A formális és vulgáris logikával itt nem megyünk semmire, mégpedig éppen azért, mert napjainkban a szocializmus sem a világban, sem a mi országunkban nem befejezett, statikus társadalmi képződmény. Ekként a költő lehetőségei a cselekvő forradalmi részvételre, ha szocialista országban él, nem csökkennek, hanem megnövekednek.

Miért? Először is, mert a költő — ha saját országában végbement is a döntő társadalmi fordulat, és rend és viszonylagos jólét uralkodik

— nem feledheti, hogy ebben a mai „világbékében” még bombák hullanak, hogy évente kisgyermekek milliói halnak éhen és életveszély fenyegeti az erdők fáit, az óceánok vizeit. Igaz, hogy költő bombák és maffiák, mérgek és járványok ellen csak gyenge szavát emelheti fel, de hát régen megtagadta volna hivatását, ha — megannyi kudarc és csalódás után is — nem hinne abban, hogy segít a szó.

Másodszor: a költő tulajdon hazájában megszilárdultak ugyan a szocialista gazdaság alapjai mind az iparban, mind a mezőgazdaságban, de a kultúra, és hadd mondjam így, az ember forradalma még korántsem fejeződött be. A feltétlen egymásra utaltság tudata még nem határozza meg alapvetően magatartásunkat, és a hanácsolás, a haszonlesés, a hatalmaskodás, a brutalitás embertelen kórságait sem temettük el a múlttal. Az embertelenség minden fajtája — bárhol a világon

— felháborító, a szocializmusban ennél is több, mert kollektív merénylet, mert a rendszer lényegétől idegen. S a forradalmár költő küldetéséhez híven — felmutatva a tisztesség példáit — felemeli szavát az emberségért. És ha kell, kiált az embertelenség ellen, szükség esetén bármilyen tekintéllyel szembeszállva. Itt is, ott is.

Végül, de nem utolsósorban a költő ma is, mint minden korban a lét teljességét igyekszik magába fogadni és önmagában megmutatni. Ha igazán költő, és ha igazán forradalmár, nyilvánvaló, hogy időszerű társadalmi küldetését is csak úgy töltheti be, ha nem csupán „politizál”, ha a sajátjává lényegíti a szerelmet és az elmúlást, a természetet és az ember teremtette tárgyakat, a lélek ünnepeit és örvénylő rettenetéit, az álmokat és a látomásokat. Mindezt magába fogadva és megmutatva — ha szabatosan fogalmaz és mindent az örökösen változó ember lényegével összefüggésben tud megragadni — szükségképpen újat, forradalmian újat mond majd a világról.

3