Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-13 / 8. szám
Zalai tájkép — 1974. OLAJ! Csőtoldás és iszapeső Ülünk a bázakerettyei kis vendéglőben, kanalazzuk a bablevest. A szomszéd asztalnál 'ülők már a buktánál tartanak. Pénteki ebéd. Körülöttünk csendes beszélgetések foszlányai — olajbányászok, adminisztrátornők ülnek a helyiségben. Zalai emberek, csendesek. A mi asztalunknál jobbára szintén az olajosokról esik a szó, keményizmú, legendateremtő, nagy bányászegyéniségekről, híres-hírhedt füzekről, kitörésekről, verekedésekről. Azután —• szinte észrevétlenül — a föld kincsére terelődik a szó. A kőről beszélünk, amelyben csak a szakértő szem veszi észre a mikroszkopikus olajerecskéket; a kibányászás ezernyi fortélyáról: s a felhasználás nem kevesebb gondjáról. Azon tűnődünk, mi a titka ennek a csodálatos energiateremtő képességnek, hogyan válhatott ez a folyékony, szagos anyag évszázadunk egyik főszereplőjévé. Tanulmányok, tudósok bizonyítják, hogy az évmilliókkal ezelőtti napsütés energiája rejtezett el, tucatnyi átalakulás után, a föld méhébe — ez az energia fűti a kazánokat, hajtja az autókat, szolgál alapul sok sohanemvolt anyag előállításához. Lehet — válaszolom erre —, de ez a sok energia fabatkát sem érne az emberi izmok, a mérnöki találékonyság, a fagyban, forróságban kitartó bányász energiája nélküL ök ennek a teremtésnek vagy újrateremtésnek igazi hősei. Nagyot hallgatunk rá. * — Valaha ez a mező, a zalai, termelte meg a hazai olaj legnagyobb részét — magyarázza Bálint Valér; a Dunántúli Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat műszaki igazgatóhelyettese. —■ Még egy-két évtizede is ez volt a helyzet. Azután változott a kép: máshol mind többet hoztak a kutak, a mi készleteink pedig egyre apadtak. Ma már nem érjük el az ország termelésének egynegyedét sem. Néhány éve még úgy állt a dolog, hogy szép lassan megszűnik a kitermelés. — És mi hozta a mostani változást? — Az, hogy az ország érdeke és a mi akaratunk ugyanaz volt: kihozni a földből a még ottlevő kincset. 1961 óta kutatjuk a megfelelő módszereket — de ma már nyugodtan elmondhatom, még a hatvanas évek végén is nagy bizonytalanság uralkodott nálunk. Az emberek nem látták a jövőjüket. Azután 1971-ben megindult üzemszerűen a „másodlagos művelés”. A már kimerültnek látszó olajmezőkbe széndioxidot jiyomunk be, azután vizet, s a nagy nyomás, meg bonyolult kémiai folyamatok segítségével megindul fölfelé az az olaj is, amely eddig elérhetetlen volt számunkra. — Nem drága ez a módszer? Bálint Valér műszaki igazgatóhelyettes — Valóban költségesebb, mint az eddigiek, de még mindig olcsóbb az így nyert olaj, mint a külföldről behozott. Itt, néhány ezer méterre a talpunk alatt, meglehetősen nagy széndioxid-készlet bújik meg, s ez a közelség jelentősen csökkenti a költségeket. Ma már bátran merünk tervezni: 1980-ig a jelenlegi többszörösére emeljük a termelést. — A bányászok ismerik ezeket a terveket? — Nélkülük semmit sem érne még 3 legmerészebb terv sem. Munkánk egyik legnagyobb sikerének tartom, hogy az emberek bíznak a vállalatban, a zalai olajtermelés jövőjében. S végül is: bányászaink közül nem ment el senki... * Lábunk alatt két, egyenként több száz lóerős motoróriás dübörög, rázza-rengeti a fúrótorony beton talapzatát. Csípős januári szél, hóval vegyes eső vág' a sátor alá. A 4
