Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-31 / 7. szám
Házak a tetőn I A Mátyás király úton áll a legszebb svábhegyi villa: a Libasinszky-ház. Kutatni kezdtem, ki volt, ki lehetett e lengyel, e főúri hangzású név tulajdonosa? Egy szabómester özvegye építtette valamikor, de nem akárkivel, egyenesen Hild Józseffel. Rigófüttyben és kutyacsaholásban beszélgetünk. Bent vagyunk a városban és kint vagyunk a természetben. — Es mai házaink? Amit ez a kor épített? — ötvenhét óta lakom a Vércse utcában. A házak száma megtízszereződött. S a hegyvidéket, mint a világon mindenütt, teleszórták toronyházakkal. Mint a világ bármely részén, bármely városában. S hogy milyenek ezek a házak? Mint bármely, erdővel ölelkező világváros toronyházai. Nem szépek és nem csúnyák, hanem egyformák. — S az a ház, ez a ház, amelyben beszélgetünk? — Irodalmi épület. Irodalomból épült, irodalomból vettem. A képlet mégsem egyszerű. A múlt században felépíttette Gottermayern Nándor, akinek nevét ott találod bármely Pallas lexikon kötetben, vagy a százkötetes Jókai valamelyikén. Díszkötésekből szerzett vagyont, lóversenyistállója volt, házát háromholdas kert ölelte körül, az a helyiség, ahol beszélgetünk, lovainak egyik istállója volt. A házat ötvenhétben vettem meg könyveim írói honoráriumából. Ennek a hegyvidéknek, ennek a tündérvilágnak legkedvesebb alkotása a Libegő. Néhány éve építette a XII. kerületi tanács. Benedek István volt a névadója. — Ez hogyan történt? — Elhatározták, hogy megépítik az ország első és egyetlen hegyi drótkötélpályáját, amely fölviszi az utast a János-hegyre s olyan látványt teremt, amely egyedülálló. Pályázatot hirdettünk a kötélpálya elnevezésére. Több tízezer pályamű futott be. Arra gondoltam, hogy a libegni, vagy a lebegni igéből kellene kiindulni. Aki azon ül, lebeg, libeg a város felett. A lebegő a levegőhöz hasonlított. A libegőt választottam. Harmincöt pályázó ajánlotta a libegő szót. Ók nyertek. Én pedig igazolva éreztem magam. Házigazdám a balladagyűjtő, a népmesegyűjtő, a mesemondó Benedek Elek unokája. Nem búcsúzhatnánk el valamely kedves, játékos, igaz történettel? — Nézd, ez a kerület becsüli, szereti, már-már azt mondtam, imádja íróit, költőit, művészeit, festőit. Valamikor itt dolgozott Jókai, Eötvös József, Barabás Miklós, később itt élt a nagy zenetörténész Tóth Aladár, a XII. kerületben lakott a nagy cimbalomművész Rácz Aladár, ma itt lakik Honthy Hanna, Páger Antal, itt lakott szegény Devecseri, felesége családjának Tündérhegyi úti kastélyában sok időt töltött itt Radnóti Miklós. Ez a kerület félti, védi, oltalmazza művészeit, megbecsüli, külön emléktáblákkal jelöli meg a szülőházakat, a híres otthonokat. De e kerületnek humora is van. A villamos zugligeti végállomásánál kis, magányos ház áll. Rajta egy márványtábla. Vajon ki élt itt, kit szült itt az édesanyja? Ki alkotott e csöppnyi házban? A márványtáblára az van írva, hogy ebben a házban nem járt Petőfi Sándor. Ruffy Péter A honfoglalásnak, a pesti ember lázas és türelmetlen területhódításának több, immár történelmi szakasza van. Ma már a várostörténészek bogozzák a Rákos-mezőtől az egykori Szemere-birtokig húzódó homoksivatag meghódításának histórikumát, abban az időben, amikor egyes rákosi települések már eltűnőben vannak a főváros térképéről, mert a terjeszkedő Budapest kiszorítja a földszintes, kertes családi házak szövevényét, hogy a helyükön magasházak és sorházak telepítésével nagy befogadóképességű lakótömböket hozzon létre. Egy alig néhány évtizedre visszatekintő településszerkezet és életforma változik meg ezekben az években a pesti oldalon, míg a budai hegyvidéken később bontakozott ki az új honfoglalás. A város belterületén, a legsűrűbb negyedekben élő emberek tömeges kitörésével állunk szemben, olyan nagyméretű és ellenállhatatlan folyamattal, amely voltaképpen egy fejlődő világváros természetes szükségletét elégíti ki, a szabad természet közelségének és birtoklásának heves vágyait, amelyek a legtöbb világvárosban azonos hőfokkal jelentkeznek. A budai honfoglalás abban az időben kezdődött, amikor Budán lakni még bizonyos társadalmi rangot, elkülönülést jelentett, beleértve a belső Budát is, az ugyancsak sűrűn lakott és az urbanizáció minden kényelmét és ártalmát jelentő negyedekben, majd folytatódott a Gellérthegy, Sashegy, Naphegy, Rózsadomb szórványos beépítésével. Ez a folyamat alig negyven-ötven esztendős múltra tekint vissza. Napjainkban a hegyvidéki s mégis a történelmi városmaggal szervesen összekapcsolt, már-már fenyegető sűrűséggel beépült Rózsadombon az idősebb domblakók pontosan meg tudják mutatni azokat a házakat, amelyek a harmincas évek elején, egymástól puskalövés távolságra felépültek, otthont adva a vakmerő és fáradságot nem ismerő honfoglalóknak, akik gyalogosan jártak haza, mert az első autóbuszvonal csak a harmincas évek derekán épült ki. A belső Budát a külső hegykoszorúval összekapcsoló Gellérthegy, Sashegy és Naphegy megnyitása sokáig váratott magára, mert ez a pesti panoráma csodálatos körképét feltáró hegyvidék úgyszólván légmentesen el volt zárva a „polgári honfoglalók” elől. E területre bejutni — akár egyszerű lakóként is — nehezebb volt, mint a bibliai tevének átjutni a tű fokán. Kesernyés anekdotaként jegyezték fel annak az akkoriban már jó nevű pesti újságírónak a történetét, aki megpályázta egy újonnan épült Naphegy utcai bérház egyik lakását, de a háztulajdonos kurtán-furcsán elutasította, nem találván elég előkelőnek a szerkesztő urat. A lakást néhány nap múlva elfoglalta egy „udvarképes” úriember, foglalkozására nézve Horthy Miklós tyúkszemeinek hűséges gondozója. Nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk tehát, hogy az igazi budai hegyvidék, a Széchenyi- és Szabadsághegy meghódítása, e szűrt hegyi levegőben gazdag s talán éppen ezért zárt terület elfoglalása napjainkban kezdődött meg, amikor személyi és családi kiváltságokról már nem lehet beszélni, amikor a telekrendelet megnyitotta a kisparcellák kialakításának korszakát, s amikor — végre — megkezdődött a „közrendű” pesti ember kiáramlása a budai hegyekben vásárolt hétvégi telkekre. A száz éve egyesített Budapest gazdáinak legnagyobb gondja és legnehezebb feladata a budai hegyvidék beépítésének oly módon történő szabályozása, hogy a főváros tüdeje épségben maradjon, az összefüggő lakótelepek és elszórt hétvégi házak arányosan helyezkedjenek el völgyekben és hegytetőkön, megtartva a zöldövezet jelleget, amelyre Budapest szellőzése érdekében óhatatlanul szükség van. A Széchenyi-hegy és a Szabadsághegy állandó lakói szerint a vidám színekben pompázó „vityillók” feltünedezése a Normafa környékén korántsem jelent szentségtörést, nem háborítja a táj összhangját és hangulatát, mert a telekvásárlásra kijelölt területekről korábban kipusztították az erdőket, a szorgalmas honfoglalókra vár tehát a kopár foltok beültetése, a természet egyensúlyának helyreállítása. Egy koratavaszi vasárnap gyalogos bolyongása, a honfoglalókkal folytatott párbeszédek arról győzik meg a látogatót, hogy a külső hegyvonulat új - időszakos lakói megfontolt sietséggel iparkodnak eleget tenni az íratlan szabályokba foglalt kötelezettségeknek. A faiskolákat ápoló Buda környéki tertermelőszövetkezetek közül egyedül a Sasad 1972- ben két és fél millió forintért értékesített gyümölcsfákat és díszcserjéket, ebből több mint egymillió értékű fiatal fa és bokor az új településre költözött. Pontos társadalmi keresztmetszetet rajzolni az új honfoglalókról éppoly hiábavaló kísérlet lenne, mint ugyanezt a folyamatot elvégezni egy több száz lakást magába foglaló tömbön belül. E márciusi vasárnapon, amikor még nem rajzott ki minden honfoglaló a városból, a csípős idővel csak az új tulajdonosok egy kis töredéke dacolt, mégsem volt nehéz egyféle társadalmi katasztert készíteni a Normafa mögött s még távolabb nyújtózó területen két-három éve megtelepedett, a város sűrűjéből már korábban kitört hódítókról. Az elektroműszerész takaros, alpesi faháza mellett egy mezőgazdasági szakíró vörösfalú bungalója húzódik a zsengén rügyező gyümölcsfák között, azután egy gépkocsivezető meredek tetőzetű hegyvidéki háza következik. A Konkoly-Thege út egyik oldalán az Üttörőváros kék vaskerítése kapaszkodik, a budapesti televízió-adótorony felé enyhén lejtő fennsíkon viszont a parcellák négyszögei alkotnak olyan füzért, amely évről évre változtatja arculatát. 1973 tavaszán mintegy 1000—1200 parcellatulajdonos lát munkához, részben csinosítva a már meglévő otthont, részben a megtelepedés gondjaival birkózva. Az Üttörőváros és a János-hegyi kilátó között elterülő, romlatlan erdőben a „mini-metropolis” épül, egy gyermekléptékhez szabott mesterséges város, amely a világ leghíresebb épületeinek kicsinyített változatából áll össze mesebeli várossá. Megépül itt az Empire State Building néhány méteres mása, az Eiffel-torony, a moszkvai Kteml és a gizehi piramis, szemléltető módon ábrázolva, s egy középhegység barátságos erdejébe zárva a világ leghíresebb épületeit. Mi azonban maradjunk a honfoglalóknál. Jó szerencsénk olyan embert vezérelt az útunkba, mint Pataki Mihály nyugdíjas, aki évtizedeket töltött a hegyvidéken, csak az ötvenes években lett hűtlen a hegyhez, de nem a XII. kerülethez. Az „őslakó” a szeles márciusi vasárnapon azzal volt elfoglalva, hogy szemrevételezte régi birodalmát, az új letelepedők szorgalmát és leleményét, mert tapasztalata szerint ezen a tájon sem az építkezés, sem a természet visszahonosítása nem könnyű. Látogatásunk befejezéseként adjuk át a szót Pataki Mihálynak. — Első emlékeim a Golf-klubhoz és pályához fűződnek, ahol labdaszedő gyerek voltam. Magyarországon nagyon kevesen hódoltak ennek az angol sportnak, a színházi és társasági lapok riporterei azonban hetenként felhoztak ide egy-egy színésznőt, vagy társaságbeli hölgyet, akit lefényképeztek golfozás közben, a golf azonban nem terjedt el Magyarországon. Ezt a nagy csillebérci parlagot is annak idején azért irtották ki, hogy nagyobb teret szentelhessenek a golfnak, de hiába... Én itt most legalább kétszáz családot ismerek. Mindenfajta ember akad közöttük, egyben azonban valamennyien megegyeznek: szenvedélyesen szeretik azt a darab földet, amelyet megvásároltak, nehéz takarékosság árán, s még nehezebb munkával építgetve a házikóikat, és feltörve, beültetve a kopárrá változott földet. Ez a terület, amely most több mint ezer családot tesz boldoggá, nincs több mint kétszáz hold. 1938-ban a Golf-klubban egy fiatal dunántúli arisztokrata egy délután ezer holdat kártyázott el. Annyi pénze sem maradt, hogy taxival menjen le a városba. Én adtam neki a borravalóból annyit, amennyi elég volt a fogaskerekűre ... Baróti Géza A város és a hegy (Lévai András felvételei) totMÜiSir a.ÄMÜüiife • ' *uw » * W J V..Í & • . £5 ; k 1 in JjraN. ‘ í. 4 ntiimiuwrtwti W..----------------------.' > t t > t i i . > hl t . Ml rfif aM >iiMtl -«fr mi ■ 1 r " 11 li I 11 UIU 1 m , .['íj W WS8T1 > > ii»unu.iuui 1* M----------—--------i — , - ,/r«rri ~ -. 1 . 1 üli ll u 1. ll I' Uku. UHU US Hr».' new* * ~ % MM X H»’ 59 BEg