Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-31 / 7. szám
Nagy utazás Az alábbiakban egy huszonkét esztendős lányról lesz szó és egy majdnem százesztendős nagyüzemről. A lányt Dobos Anikónak hívják, az üzemet Magyar Optikai Műveknek. Történetünk tulajdonképpen 1876. július 1-én kezdődik, amikor is a „nagyméltóságú Vallás és Közoktatásügyi Miniszter Süss Nándor marburgi egyetemi mechanikust a kolozsvári egyetemhez — hasonló minőségben — kinevezni méltóztatott”. Nyolc évvel később Süss Nándor már Budapesten az Államilag Segélyezett Mechanikai Tanműhely vezetője. ö honosította meg Magyarországon a precíziós íinommechanikát, iskolájából kerültek ki az első magyar műszerész szakemberek. Nevéhez fűződik — történeti összefüggésben — a mai vállalat, a MOM megalapítása. Dobos Anikó a budapesti Táncsics Mihály Szakközépiskolában érettségizett. Ugyanott sajátította el a mechanikai műszerész szakmát. Az oktatási reform — az élethez közelítés szellemében — lehetővé, sőt szükségessé tette oz iskola és a nagyüzem, együttműködését; a műszerésznek készülő gyerekek tizennégy éves koruktól kezdve a MOM tanműhelyében, majd különböző osztályain ismerték meg a mesterség fogásait, tanulmányaik befejezése után pedig sokan közülük — a megismerés-megszeretés harmóniájában — itt is maradtak. Nem vállalkozhatunk arra, hogy a Magyar Optikai Művek hatalmas és bonyolult rendszerét akár részleteiben is megkíséreljük bemutatni. Csupán eligazítás végett annyit említünk meg: Budán, a XII. kerületben, a Sashegy lábánál több mint ötvenezer négyzetméter nagyságú területet foglal el a MOM törzsgyára, a nagyüzemben majd tízezer ember dolgozik. A vállalat finommechanikai és optikai műszereket, készülékeket állít elő, termékeit a világ számos országába exportálja. A szemüveglencsétől a teodolitig, a látcsőtől a tévéalkatrészig terjed a MOM gyártmányskálája, s aligha szükséges bizonygatni: az előbb említett exportképesség korszerűséget is jelent. Most pedig térjünk vissza Anikóhoz, ehhez a törékeny, kedves kék szemű lányhoz, aki 1968 augusztusában hat forint tíz filléres — magasnak éppen nem nevezhető — órabérrel kezdett el dolgozni itt, egy nagy ablakú, napfényes teremben, amely sokkal inkább laboratóriumhoz, mint műhelyhez hasonlít. — Az az órabér havi 1200—1300 forintos jövedelmet jelentett, de ma már az emlegetése is furcsa nekem: most 11 forint 80 fillér az órabérem. A nők nemrégiben kaptak 12 százalék béremelést, a férfiak pedig nyolc százalékot. Igazán nincs okom panaszra, ebből a szempontból sem bántam meg, hogy annak idején tizennégy éves fejjel ezt a szakmát választottam. — A választásban szerepet játszott-e a szülői példa? — Édesapám szakmája fényképész, nyomdász-gépmester, édesanyám pedig könyvkötőként dolgozik az Akadémiai Kiadónál. Saját ötletem volt, hogy műszerész legyek. Nekem valahogy erről a munkáról mindig az jut eszembe, amit József Attila írt: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. Ez pontos és szép munka. Éppen ez a lényege. — Hol rejtőzik a szépség? — Mondjuk a teodolit szerelése, amit most végzek, más szót nem találok rá: élvezetes. A műszert a kezdettől a befejezésig én csinálom, nem tűnik el előlem a munkám terméke, nem csupán a részleteit ismerem, hanem az egészet. Talán ez a jóérzés alapja: látni, miből mi áll össze a kezem nyomán. Nem tudom, érthető-e a kívülálló számára ez az érzés. — Azt hiszem, érthető. — Mert a munkatársaim is így vannak vele. Akik itt kezdtek el dolgozni, általában itt is maradnak. Tiszta, kellemes munka ez. Figyelmet követel, mégsem nyűvi el az embert, szerelés közben jólesik gondolkodni. Én sokszor érzem, ezek a csapongó, el-elszárnyaló gondolatok hasonlítanak az utazáshoz. Nincs ebben a munkában semmi gépiesség, így hát sem fizikailag, sem szellemileg nem nyomasztó. Tizennégyen dolgozunk együtt, egy szocialista brigádban, tizennégy nő. Igaz, négyen most gyermekgondozási segéllyel otthon vannak, de azért a brigádhoz tartoznak ők is. — A közös munkán túl jelent-e valamit ez a brigádhoz tartozás? — Például azt, hogy a szülés után otthon maradókat gyakran meglátogatjuk, együtt vagy külön-külön, barátnők vagyunk, vagy azt, hogy a vállalati nyelvtanfolyamon jó néhányan részt veszünk ... — Mi a lényege ennek a vállalati nyelvtanfolyamnak? — A MOM biztosít helyiséget és nyelvtaA lány a gyárból nárt, egyszóval lehetőséget teremt a tanulásra. Én németül tanulok. — Miért? — Nagyon szeretek utazni. Jártam a Szovjetunióban, Bulgáriában, Csehszlovákiában, a Német Demokratikus Köztársaságban, az idén nyáron Ausztriába és Olaszországba készülök. Németül majdnem mindenhol értenek. Nyelvtudás nélkül kisebb értékű az utazás, engem nemcsak a tájak, városok érdekelnek, hanem az emberek is. A Zója szocialista brigád legfiatalabb tagja tizenkilenc, a legidősebb harmincöt éves. Dobos Anikót két hónappal ezelőtt brigádvezetőnek választották meg. Vajon ez a választás valamifajta tekintély létezésére utal? — Tekintély? — kérdez vissza. — Mitől lenne nekem tekintélyem? Valóban, lehet-e tekintélyes egy törékeny, karcsú lány, akinek a szemében örökös mosoly bújkál, s munka közben a gondolatai kikiröppennek az ablakon, belevegyülve a kora tavaszi fény záporába. Talán a vidámság, a szinte játékos munkakedv, a kiegyensúlyozottság hozza a tekintélyt? Míg beszélgetünk, lassan megértem, többről van szó: a szüntelen, friss érdeklődésről, amelynek része a tanulniváeyás, a csapongó gondolat, az utazás, idegen tájak és emberek megismerése. Ez a legjellemzőbb Anikóra: az érdeklődés a világ dolgai iránt, legyen bár könyvről, színházról, zenéről, tájakról vagy emberi kapcsolatokról szó, a befogadás és kitárulkozás képessége, nyílt, félelem nélküli állapota. Innen származik a tekintély is, jobban mondva az a szeretet, amellyel munkatársnői körülveszik. Budapest egyik legszebb részén, a Zugligetben van az otthona, ott, ahol a Szabadsághegy déli nyúlványai már enyhe dombhajlatokká szelídülnek, vén fák, gyönyörű kertek között. Így, a szinte érintetlen természetből lép ki reggelenként, amikor munkába indul, ezt a természetet cseréli fel a legmodernebb technikával, s talán pontosan e kettősség miatt egyensúlyra lel. — A szüleimnél lakom, a férjhezmenés még nem fordult meg a fejemben. De azért készülődöm rá, a megtakarított pénzem jó részét utazásra költöttem ugyan, de azért, régies szóval élve, kelengyére mégis sikerült összegyűjtenem húszezer forintot. Nem akarom a jövendő férjemre hárítani a családalapítás teljes anyagi terhét. Hiszen akkor majd lakás kell, a gyerekeknek otthont kell teremteni. — Milyen otthont és hány gyermeket képzel el? — Szeretnék abban a környezetben maradni, ahol most élek. Nagyon szívemhez nőtt ez a táj. Ha eljön az ideje, jó volna, ha ott épülne fel a lakásunk... — Ábránd ez vagy elképzelés? — Elérhető ábránd, ha távoli is. Komolyan; egyelőre nem akarok férjhez menni. Utazni szeretnék még, s annak, akinek kisgyermekei vannak, ilyesmire nincs lehetősége. És nekem legalább három gyerek kell, nélkülük, úgy érzem, nincs sok értelme a házasságnak. — A gyermekeket gondnak vagy örömnek képzeli? — Tudom, a család több gondot jelent, de teljesebb életet. A mostani helyzetemet talán készülődésnek nevezhetném, afféle öntudatlan erőgyűjtésnek. De az, hogy szeretem a munkámat, jól keresek, elégedett vagyok, gondolom, a jövőmre is kihat. Eddig nem ért keserűség, csalódás, s aligha mindegy, hogy huszonkét éves korában erős és derülátó, vagy csalódott, óvatos az ember. Ha már most fáradt, közönyös lennék, ki bízhatna meg bennem? És megbízhatnék-e önmagámban? Csöppet sem félek attól, ami előttem van, olyan érzés ez, mintha egy nagy utazásra készülődnék, egy minden eddiginél nagyobbra. Érti mire gondolok? Azt hiszem, értem. Kristóf Attila A hegyvidék polihisztora — Mindenki itt volt beteg, vagy itt halt meg. Ezt játékos túlzással mondja. A tizenkettedik kerületben volt nagybeteg Ady. A Kútvölgyi úti kórházban halt meg Tamási Aron. A sort folytathatnánk. Alacsony, ősz, ötvennyolc éves; a mozgékony, mindig tudásra szomjas, minden ismeretet kivetítő emberfajtából való. Olyan, akinek személyes ügye a tudás, szenvedélye az ismeretanyag; akinek akkor fogyna el az élete, ha egy új felfedezést, a világ új látomását már nem tudná befogadni. Benedek István két skót juhászkutyája és több ezernyi könyve szomszédságában fogad, egy írógép mellett, amely több mint ötvenéves. Az öreg gép mindig fiatalos, friss ismereteket örökít meg. — Mindenki itt volt beteg, vagy itt halt meg, mondtam az imént: a János kórháztól a budakeszi tüdő szanatóriumig tizenegy kórházunk és szanatóriumunk van. Megtetézi a kerület jellemzését: — A múlt században a város a Krisztinánál véget ért, a hegyvidék pedig, mint lakott terület, életveszélyben keletkezett. A virágzó Sas-hegy, a Márton-hegy, a volt Sváb-hegy, az Isten-hegy, a Széchenyi-hegy, a János-hegy az életveszély gyermeke? S a félelem miatt népesült be? — A múlt század harmincas éveiig lakatlan. Csak egy Sváb-hegy nevű falu állt a tetején. A rettentő kolerajárvány után fedezte fel Pest és Buda. A városban élni veszedelem, hegyen élni, erdőben lakni talán védelmet jelent. Ez az oltalomkeresés íratta meg a XII. kerület alapítólevelét. A nagy kolera után néhány család kezdett építkezni. Negyvennyolc után ide költözött Jókai, Eötvös József, Trefort Ágoston. „A város tüdejében" oltalmat és védelmet, kényelmet, kilátást és természeti pompát keresve, itt építkeztek a gyárosok, nagykereskedők, kialakult „A kacsalábon forgó vár” világa, ahogyan keserű költeménye címében Illyés nevezte. — Mi történt A kacsalábon forgó vár világával? — Eltűnt. Aki régen a hegyen élt, már nem él a hegyen. De itt élnek, itt maradtak, s roppant sok emléket tudnának elbeszélni a nagyurak egykori kiszolgálói, a régi kertész, a cseléd, a tejhordó, az, aki a rózsafákat ültette, a fákat metszette, a volt inas, a vincellér, az, aki a golfpályánál segédkezett. Egyszer szóra kellene bírni őket. Akit a vadszőlővel befuttatott Vércse utcai házában meglátogattam, orvos, ideggyógyász, pszichológus, Szondi Lipót, a ma Svájcban élő világhírű analitikus valamikori kedves tanítványa. Főorvosa volt az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetnek, orvosa volt egykor a csepeli gyári kórháznak és vezető tanár a kolozsvári egyetem lélektani tanszékén. Nem a lélekbúvár Benedekhez, hanem a „szülőfalum, Budapest” búvárához jöttem. Olyan emberhez, akinek az ismeretszomjúság az életeleme. A „furcsa” Benedekhez jöttem? A hegyvidék „különcéhez”? Inkább a minden tudást elsajátító és kivetítő Benedekhez, a kitartóhoz, a vasszorgalmú emberhez. Egyszer, orvosi gyakorlatát feladva, négy esztendeig foglalkozott a XII. kerületi hegyvidék településtörténetével, műemlékeivel. Azt hiszem, e tündérhegyen személyes ismerőse minden vadrózsabokor. Minden klasszikus, timpanonos régi villa. — Bent lakni és kint lenni, ez ennek a negyednek a jelmondata. Mert a XII. kerület bent van a városban, de kint van a természetben, s ezt a bent-et és kint-et egyszerre, egy időben, egyetlen színhelyen meglelni, ez ennek a titka, a szépsége, az értelme, a varázsa. Itt minden harmadik, negyedik villa műemlék lehetne. — Említsek egyet? Városmajor utca 39/b. Timpanonos, görög oszlopos homlokzata azonban nem az utcára, hanem — az épületet „megfordították" — a kertre néz. A nagy nevet is említsem hozzá? Pogány Móric műépítész építette. A polihisztor 12
