Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
KÖLTŐK A KÖLTŐRŐL ILLYÉS QYULA: Millió kukorica-dárda, Ügy áll ma is a zöld határ és fent a néma nap, akár akkor, midőn őt halni látta. És néma, csukott szájként lent a bezárt föld, a betelt verem, mely befalta. Elevenen, mint mondja ma is a legenda. — Elek még! — jajdult fel. — Dögölj meg! hangzott (volt erre is tanú) s rémképnek is bár iszonyú, a véres hullák rágörögtek. S most csak a csend, a néma béke. Állong egy felhő, néz a nap. S itt az utca, hol átszaladt, még szétüvöltve: vége! vége! Álltam a hídon, hol előre nézett még, hol még a jövőt látta Bem zászlai fölött, (délben kitörtek a mezőre). Szemem az ő szeme nyomában siklott síkon, hegy peremén. Aztán az a kín állt belém, mint mikor tébolydában jártam. Mit ragyogsz felém nevető had, füvek, fák, van sejtelmetek, mit tűrtetek, mit tettetek s ti emberek s te eszelős nap! Itt hörgött. S itt nézte kacagva meghalni a bárgyú világ, legnagyobb épeszű fiát, ki meggyógyítani akarta. Nem volt kis dolog, amit ottan megértettem, akármikép tudtam rá eddig az igét amíg kocsinkhoz ódalogtam. Mint aki azt hiszi, kilábol félelméből is, hogyha fut: mentem, — mintha volna ki út ebből a jókedvű világból. is tananyaggá lettek? Utólag mit dicsérnek, miért hálásak, vagy miért panaszkodnak? Hogyan mondta Ady Endre? „Ha élet zengi be az iskolát, — Az élet is derűs iskola lesz.” Ha van veszélye ma az irodalomtanításnak, akkor az elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a művet elszakítja az élettől, preparátummá szegényíti a verset, szaharinnal akarja pótolni a cukor és a méz édességét és tápértékét. Egy másik gond is szóbakerült Kanizsán. A televízió barkochba műsorában, a Kicsoda? Micsodá?-ban szerepelt nemrég egy kérdés. A játékosnak, egy fiatal egyetemista lánynak, egy „élőlényt” kellett kitalálnia, a Petőfi versében, A négyökrös szekérben szereplő „harmadik ökröt”. A játékos eljutott Petőfiig, a versig, az ökrökig, de sehogy se talált a helyes válaszra. Kérdezte: — A jobb oldali két ökör közül az egyik? A válasz: — Nem. — A bal oldali két ökör közül az egyik? — Nem. — Az elöl álló két ökör közül az egyik? ' — Nem. — A hátul álló két ökör közül az egyik? — Nem. A játékos tanácstalanul néz maga elé. Majd egy kis bíztatás után elkezdi: — Az első ökör? A második ökör? A harmadik ökör? — Igen, az. Megvan a helyes válasz... S amikor még mindig kicsit hitetlenkedve csóválja a fejét, a zsűri egyik tagja megmagyarázza: . — Nézze, egy négyes fogatban a harmadik ökör bármelyik állat lehet. Az a kérdés, hogy honnan kezdjük a számolást. De megértjük a zavarát. Maga bizonyára bölcsész ... Igen, ekkor értettem meg igazán, mi a különbség a természettudományos szemlélet és a — nevezzük így — humán szemlélet között. Nincs „két kultúra”, de igenis létezik a dolgoknak, a jelenségeknek két különböző, egymástól eltérő szemlélete. Akinek A négyökrös szekér vers, aki maga előtt látja a járomba fogott állatokat, annak a négy ökör közül a harmadik ökör csak a hátul állók közül való lehet. Annak, aki fent ül a szekéren, egy négyes fogatban a harmadik ökör csak hátul állhat. Nem így a természettudományos gondolkodásmód szerint. Ha négy tárgy négyzet alakban helyezkedik el, akkor közülük bármelyik lehet a harmadik. Attól függ, hol kezdjük a számlálást... Miért ez a kis kitérő? Mert úgy érzem, nemcsak azt szemlélteti jól, hogy mi a különbség a kétféle látásmód között, hanem azt is, hogy a magyartanárnak tudomásul kell vennie a humán szemlélettől eltérő látásmód jelenlétét. Az irodalom és aki az irodalommal foglalkozik, antropomorf szemléletre nevel. A művészet az emberi méretekhez viszonyít, emberi helyzeteket ábrázol. A versben — ha megszólit — önmagamat élem újra. Az irodalom személyiséget formál, a koordináta rendszeren nem ábrázolható érzelmeket vált ki. Mennyiben lenne tehát más az irodalomtanár feladata, mint — mondjuk — a fizikatanáré? Hogy talán jobban figyelmeztet az emberi értékekre. Hogy a humánum teljességét őrzi. Hogy emberi mértékkel — a szekér ülésdeszkájáról! — figyeli a világot. Hogy megérteni, elfogadni, megszelídíteni próbálja a másik világot, amely csak mennyiségeket lát az ökrösfogatban. Kanizsán az asztal körül abban is hamar megegyeztünk, hogy melyek az iskolai irodalomtanítás legfontosabb összetevői. Azt, hogy mi-mindentől függ a siker, hosszan lehetne sorolni. De ha rangsorolni is kellene a pedagógiai „motívumokat”, akkor bizonyára ezek kerülnének az élre: a diák, a tanár és a tankönyv. A diák és a tanár, mint az iskolában létrejövő munkaviszony két alkotója, egymásnak munkatársa, és a legfontosabb iskolai munkaeszköz: a tankönyv. Ismeri-e a magyartanár tanítványai érdeklődését, olvasmányait, otthoni körülményeit? Azt például, hogy vannak-e a lakásban könyvek? S ha igen, milyenek? És ha még a Petőfi-összes is hiányzik, mi ennek az oka ? Könnyű legyinteni: „Hátrányos helyzetű gyerek ..És napirendre térni a dolog fölött: a legdivatosabb ruhadarabot megveszik a gyereknek a szülők, de a könyvre sajnálják a pénzt... Az irodalmi tankönyveket sokan szidják, de senki sem mondja, hogy nincs rájuk szükség. Igaz, hogy gyakran bikkfanyelven fogalmazzák őket. Igaz, hogy túlméretezettek, terjedelmesek. Persze a legjobb tankönyvekből is lehet rosszul tanítani az irodalmat, s a legrosszabb irodalmi tankönyvek mellett is lehet jól tanítani. Mivelhogy mégis csak az a legfontosabb, hogy ki és hogyan közvetíti a költő szavait. De aki nem ég, gyújtani se tud. Aki nem olvas, mást se nevelhet olvasóvá. A tanárnak alá kell rendelnie személyiségét a költő akaratának, de nem válhat maga személytelenné. Alázattal kell szolgálnia a hajdani író igazát, de egy pillanatig se feledheti, hogy szavait mai embereknek közvetíti. Egy érettségi elnök szavai jutnak eszembe. Amikor a méltányosság kedvéért (hogy friss aggyal feleljenek a tanulók) az egyik kolléga azt javasolta, hogy matematikával kezdődjön az érettségin a tantárgyak sorrendje, azt mondta: — Ahogy tőlünk északra vagy délre, keletre vagy nyugatra mindenütt az a természetes, hogy az anyanyelv az első tantárgy az iskolában, itt se maradjon hátrább ... Tudom, ezzel még nincs megoldva a dolog, ez így csak formaság, s nagy baj lenne, ha csak a sorrend adná meg egv tantárgy, egy tanár rangját. De az sem mellőzhető „szempont”, hogy az irodalom és a nyelv tanítása mindenütt a világon nemcsak egy tantárgy, hanem az anyanyelvi műveltség és a kultúra része. TÜSKÉS TIBOR 15
