Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
Anyóka, hogy kilépett a hajóból, f\ összehúzta a kabátját, s hunyorgott az édes napfényben. A cekkert letette egy padra, hogy kifújja magát, csámcsogott, aztán maga is leült néhány percre. Előtte a korzó rácsa, lent a szikrázó Duna, az Eskü téri híd, túl a vár — bal kézről a Vigadó. De milyen furcsa bolondságok motoszkálnak a fejemben — korholta magát anyóka. — Hát nem is gyerekség, az igaz — harminc éve nem voltam Pesten —, az embernek eszébe jut. Ni, milyen szép házak: csak képeken láttam, ez biztosan a Vigadó itten. Jaj, Istenem, Istenem, mi lett énbelőlem! Ha nem tudnám, hogy itt vagyok, azt hinném, rossz helyre vitt a gőzös. De mit is vettem ebbe a vén fejembe, hogy nekem itt ki kell szállani, mikor a Málcsi Óbudán vár.. Hát igen, meg akartam nézni, hogy tudok-e még emlékezni rá. Mer’ itt volt, itt bizony — a német színház, a rondella —, arra odébb a cirkusz, amibe a heccet néztük vagy hatvan évvel ezelőtt. No, de, mi az, talán, a naptól kábul úgy a fejem, mint mikor a bor pezseg. Mer’ úgy vagyok vele, tudja Istenkém, hogy nem tudok emlékezni arra, ami tegnap volt — de ezek a hatvanéves dolgok mind eszembe jutnak, sorba, mióta a hajón ülök. Hát már csak azért is, hogy a doktor unokámnak elmondjam, hadd kacagjon a selyma — no, Grossmama, hogy állunk szerelem dolgában? Eriggy má’ gonosz csont. Eriggy má’! Hát csak nevetne, ha elmondanám, hogy éppen itt — btzony Isten, éppen itt, hatvan évvel ezelőtt — és hogy ez nekem ma eszembe jutott —, azóta se, éppen ma! Ha elmondom neki, bolond vénasszony — elfúlna a kacagástól —, hallod mama? szerelemről álmodozik a grószi! No, el is mondom, hadd nevessen a komisz, piros képe a doktor unokámnak — aztán ha nevet, majd megharagszom —, eriggy, szégyelld magad — aztán majd ölbe kap, összecsókol, hogy kibékítsen. Hát, igen, igen, de hogy is mondjam csak? ha rákerül a sor... hiszen igaz, lehet, hogy csak álmodtam. De ha álmodtam is, anynyi szent, hogy hatvan évvel ezelőtt álmodtam legalább — és bizony, és hogy itt volt ezen a szent helyen, arra is esküszök. Nem szoptam az ujjamból — sok minden volt akkor, amiről má’ nem tudok —, az se jut eszembe, szegény öregemmel hogy kerültünk össze, mikor csókolt meg először — pedig nyolc gyerekünk volt, így van ez —, ez a bolondság pedig megmaradt, pedig hát semmi se lett volna belőle. Megmaradt, és tudom, hogy itt volt. Itt volt hát. Száz lépés se lehet az egész. De mintha tegnap esett volna meg. A német színházból jöttem, onnan hát — no látod, rossz csont, még azt is tudom, mit adtak: Ármány és Szerelem, azt hát. Azt adták bizony, és én Márival voltamaz öreg sváb lánnyal — aztán elkeveredett valahogy, mikor kijöttünk, én pedig csak magamra maradtam, éjszaka volt. No, de, most már folyékonyan emlékszem. Hát nem csuda ez, mintha tegnap... Rózsaszín krinolin volt rajtam meg zöld selyemkendö. Ej, be takaros voltam, édes szentem! Hát csak megijedtem nagyon, még ríttam is. „Mári, Mári” — kiáltom, mert hogy kerülök most haza? Pénzem se volt kocsira — szép história! No, nekilódulok a Duna-partnak, lent a rondellán, hogy talán odament a bolond, a hajóhíd felé — de ríttam nagyon. Hát, így volt. Akkor odalépett egy keszeg kis ember — nemigen láttam a sötétben, de olyan suszterféle képe volt, gondoltam is mindjárt, hogy suszter lehet. — No, mi baj kislány? — mondja. En nagyon megijedtem, szaporáztam a lépést. — Eltévedt, kislány? — En meg csak elbőgtem magam, hogy a Mári... De hogy olyan kedves, rekedtes hangja volt, meg a szeme szép volt, azért szóba álltam. Hogy ő majd elkísér, aszongya, megkeressük együtt a Márit. Jaj, Istenem, én csak szepegtem, de azért mentünk együtt az úton. Az volt a furcsa, hogy olyan szemérmes volt, de azért nyers is egyben, hát ő kérdezte előbb: — Hogy hívják, kislány? — Zsófinak. — Engem meg Sándornak — aszongya. Hát így kerestük a Márit mindenfelé, de azért beszélt — még ilyet se hallottam, két perc alatt úgy beszélt velem, mintha tíz éve ösmerne. Hogy ő is eltévedt, aszongya — hát akkor összevalók vagyunk. Meg hogy tetszett-e a darab? Mondtam, igen. Hogy még soha ilyen kedves, takaros kislányt nem látott, mint én. És hogy milyen gyönyörű dolog, hogy mi összekerültünk — mint két rím, aszongya, úgy kerültünk össze: csillog meg villog — mert csillagos a szemem, mintha száz csillag volna. Hogy szoktam-e verset olvasni? Mondtam, hogy én csak egy regényt olvastam, a Kuthy Lajostól, mert abba szerelmes voltam, a képe után. Hát erre megkomolyodott, darabig nem is szólt egy szót se, csak ment mellettem — végül még én szólítottam meg, mondom: — Hát miért nem szól? Erre megállt. Úgy látom, mintha tegnap lett volna. Aztán nagyon melegen, de remegett is a hangja, ahogy ott áll, aszongya. — Zsófikám, adjon egy csókot! — Bolond maga, nem szégyellt magát? — Nem én — aszongya —, mert ha valaki van a világon, akit meg kell csókolnia, én vagyok. — No, jöjjön, izé..., Sándor úr... ne álljon ott, mert én fázom. — En pedig innen addig el nem mozdulok — mondta erre —, amíg meg nem csókol engem, mert én vagyok az egész szomorú rabságba esett világ — és a maga csókja, Zsófika, a megváltás, amitől felszabadul. — No, jöjjön már — ne bomoljon —, nem adok. — Hát nem csókol meg? — Hogyne, egy ilyen keszeg kis legényt! Erre fölemelte a kezét, ég felé emelte, úgy esküdött: — Én pedig innen nem mozdulok addig, esküszöm a szerelem istenére, míg meg nem csókol. — Akkor itt marad száz évig. — Akkor itt maradok száz évig. — Akkor kővé válhat. — Akkor kővé válók. — No, isten áldja meg, Sándor — majd hatvan év múlva visszajövök, itt találom-e? — Itt talál. Hát nagyon megharagudtam rá, a makacssága miatt, elszaladtam, otthagytam. Egyszer visszafordultam, hát még ott állt a bolond, égre emelt kézzel, mereven. Mintha tegnap lett volna, úgy látom — égett a fekete szeme ... mögötte a hajóhíd.... oldalt a német színház... De hol is volt? Tudom, pontosan — itt állt... jobbra, vagy száz lépésnyire, mikor megfordultam ... meg tudnám mutatni pontosan a helyet, ahol állt, ha így megfordulnék ... Jézus, Atyaúristen, Szüzmáriám, el ne hagyj! Anyóka szívéhez kap, és majd lefordul a pádról. — Szűzmária ... álmodom, ott áll... Száz lépésnyire, a tér közepén, esküre emelt kézzel ott áll az alak. Előtte fekete ruhás urak — egy küldöttség, éppen koszorút helyeznek el a szobor talpazatára. Az egyik előlép, felemeli a fejét és szavalni kezd: „Eljöttünk Hozzád, Petőfi Sándor ...” A szobor ésküre emelt kézzel, mereven áll: szembenéz anyókával. 72.2812 4 — Zrínyi Nyomda, Budapest F. v.: Bolgár Imre vezérigazgató 16
