Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
AZ IRODALOM ÉS AZ ISKOLA Diákéveim városában jártam a közelmúltban. Magyar szakos tanárok hívtak meg, hogy közös gondjainkról, az iskoláról, az irodalomtanításról, Petőfiről beszélgessünk. Szorongva jártam Nagykanizsa utcáit, tereit. Huszonöt éve itt érettségiztem. S ha azóta nem szakadtam is el a várostól egészen — anyám, rokonaim élnek ott ma is —, ha elég gyakran térek is vissza Kanizsára, eddig jobbára csak átutazó vendég, az állomásról csomagokkal jövőmenő utas voltam. Most tanárok, kollégák elé kellett állnom. Ha nem lesznek is ott hajdani tanáraim, az alkalom velük fog szembesíteni. Kik voltak azok, akik negyedszázada kedvet ébresztettek bennem a könyv, az olvasás, az irodalom, az írás iránt? Miféle emberek és miféle tanárok voltak azok, akik arra tanítottak, hogy érdemes az iskolában, az irodalomtanításban hinnem? Negyedszázad alatt persze nagyot változott a világ, az iskola, a pedagógiai gondolkodás, változtak a módszerek, a tankönyvek, de ma is pontosan látom, ki volt az, akinél éppen csak eltelt a magyaróra, és ki volt az, akit vártunk, hogy az osztályterembe lépjen. Mert a magyartanárok között akkor is voltak ilyenek is, meg olyanok is. Volt, akinek csak fekete kobakkalapjára emlékszem, amin kampósbcutjával doboltunk a háta mögött, amíg föladtuk a tanár úrra a kabátot. De olyan is akadt, akinek nemcsak a csúfnevére emlékszem, hanem a valóságosra is: Szomolányi tanár úrra például, akinek kedvéért könyvtárakba vettük be magunkat; aki olyan dolgozatcímeket adott, amelyekre a húszoldalas házi feladatot is érdemes volt megírni. De nemcsak emlékekkel szembesített ez az utazás, hanem a jelennel is. S erről talán még érdemesebb beszélni. Arról a közösségről, amelynek vendége voltam. A megye magyarszakos középiskolai tanárainak felügyelője találta ki a formát, hogy alkalmat adjon kollégáinak, az önművelődésre, az önképzésre. Szakfelügyelő, továbbképzés, tanfolyam... — nem éppen szívesen hallott szavak a pedagógusfüleknek. Minden hónapban, két esztendőn át, rendszeres, egésznapos elfoglaltságot jelentett nekik a tanfolyam. Ha vizsgázni nem'is, de év végén kis tanulmányt kellett készíteniük. A tanfolyamnak — nevezzük így — voltak, hallgatói Zalaegerszegről, Nagykanizsáról, de Pacsáról, Lentiből is. Akár Egerszegen, akár Kanizsán találkoztak, volt utazni valójuk. És a kis közösség — húsz ember a megye különböző középiskolájából — viszont most, amikor a kétéves tanfolyam ideje tulajdonképpen már lejárt, nem akar szétszéledni, KÖLTŐK A KÖLTŐRŐL JUHÁSZ QYULA: rßetß p-e eilten útiu m Nevét idézik, de a szellemét nem, Az él és gyújt szívekben, észrevétlen, Mint a futó tűz korhadó avarban, Terjed titokban és nő láthatatlan, Míg égbe nem csap, éjbe nem világol És pirkad tőle közel és a távol, Hús csillagok sápadnak rőt hevétől és bíbor pernyék hullanak az égből. És futva futnak dúimdak riadtan: Petőfi lángol a világviharban, Élég babona, máglya, bamba gazság És napod virrad, szent Világszabadság' 14 azt mondja: maradjunk egyútt, találkozzunk továbbra is. Aki túlzottan optimista az iskola és az irodalomtanítás tekintetében, gondolom, azt is meglepte volna ezeknek a tanároknak a tájékozottsága, érdeklődése, érzékenysége és felelőssége dolgaik iránt. Ha valamikor csüggedten arra gondolnék, hogy örüljön a diák, ha középiskolai tanulmányai során legalább egyetlen olyan tanárral találkozik, aki megőrizte benne az iskola, a pedagógia, az irodalom iránt a hitet, akkor majd fölidézem magamban a Kanizsán látott arcokat, az itt megismert kis közösséget. Mert tudom, hogy ők azok a tanárok, akik ismerik, mi a dolguk ma, s akikben igény él a folytonos növekedésre is. Az irodalomtanítás helyzetéről, sorsáról elmélkedve nem lehet megkerülni Petőfi ügyét. S viszont: nem lehet Petőfit az iskolában ünnepelni anélkül, hogy ne gondolnánk irodalomtanításunk egészére. A kanizsai beszélgetés is úgy kezdődött, hogy „csak” Petőfi volt a téma. De a gondolatok továbbgyűrűztek, hullámot vetettek. Az egyik gondot az okozza a tanításban — érzékeltük —, hogy az irodalom eleven, élő anyag, amit a tankönyv, a szöveggyűjtemény, a tanári magyarázat gyakran csak számbavesz, összeszed, gombostűre tűz, növénygyűjtőbe présel. Hogyan lehetne megőrizni és megéreztetni a régi századok alkotásaiban is a tápláló erőt, a vérkeringést? S hogyan kellene megmutatni a mai irodalomban is azt az értéket, amelyet majd holnap vagy holnapután szűr klasszikus kinccsé az idő? Az író nem azért élt, hogy pályájának első, második és harmadik korszaka legyen. A mű nem azért született, hogy csak tanítson, neveljen és szórakoztasson. A diák idegenkedésének is ez az egyik oka. Nem olajnyomatot akar látni, bearanyozott hősöket, pózokba merevített példaképeket. De a sztereotip jelzők, a sablonos méltatások minduntalan erre figyelmeztetik. S ahelyett, hogy a maga világával egy másik — költői — világót szembesítene, csak kötelező olvasmányokat, a társadalom ellentmondásait leleplező írókat, a jövőt világosan előrelátó költőket talál. Pedig a leckeként „feladott” író is ember volt valaha: félt, szeretett, vágyai voltak, becsapták, sikerei voltak, boldog akart lenni, csalódott... Furcsa módon, ha maguk az írók visszaemlékeznek hajdani iskolájukra, irodalomtanáraikra, majdnem mindig erről beszélnek. Egyszer érdemes lenne összegyűjteni azokat a — keserűséggel vagy boldogsággal — írt emlékezéseket, amelyekben írók vallanak irodalomtanáraikról. Mit mondanak az iskoláról azok, akik maguk JÓZSEF ATTILA: ^Petőfi Falvát megőrült népe lerombold, házunk az nincs, fél fal. ha mi megmaradt, gonosz Tél van s e kis családnak tüze, Petőfi — az Eszme: hol van? Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel a jajgató nép s a süket Elnyomás, de nagy lelked tüzét, az Eszmét, cifra, hideg lobogás takarja. Ö, ünnepelvén, mélyre temetnek el! Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj: Az Eszme ég az elnyomottak büszke szivében örök dalodra. És égni fog, mert nagy hitem ójja meg: Világszabadság! — így köszönök, Vezér, s örömtelen tizennyolc évem szent lobogója elődbe hajlik.
