Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
lentett be mindenfajta szimplifikálás ellen, mely Petőfi belső kételyeit, szorongásait elfedi... A lélektani vizsgálatoknak az eddiginél komolyabb teret kell biztosítani az életrajzban”. Föltették a kérdést az Irodalomtörténet nyilatkozóinak: hogyan él Petőfi a mai fiatalok tudatában? A legilletékesebbnek egy fiatal költő, Ágh István látszik a válaszolók közül. „A mi Petőfi-szeretetünket az iskola tette tönkre egy ideig... Mindenben lehet különbözni tőle, csak az erkölcsben nem, ez a legnagyobb törvény, amit adott nekünk.” Béres Attila, a huszonéves költő is úgy látja, Petőfi nem él elevenen az ifjú szívekben, ö is a rossz, merev tanítási módszereket hibáztatja, s ebben számos idősebb költő is megerősíti véleményét. A „Petőfi a nagyvilágban” témát még futólag sem érinthetem; nincs terem a sok száz illetékes külföldi nyilatkozó — műfordító és irodalomtörténész — idézésére. Csupán Sulyok Vince, a norvégiai műfordító tanulságos szavait idézem a Tiszatájban megjelent írásából: „1960-ig bezárólag Petőfinek 770 versét fordították le — éspedig a világ 50 különböző nyelvére, s legalábbis 20 000 változatban! Ezek a számok minden bizonnyal tovább növekedtek az elmúlt tizenkét év során.” Ez örömteli tények ismertetése után így folytatja: „Ki kell mondanunk, bármennyire fájjon is mindannyiunknak: viszonylag akármilyen messzire is jutott Petőfi híre a nagyvilágban, anynyira messze sajnos nem, hogy őt a világirodalom elevenen és folyamatosan ható költőjének mondhatnánk”. Javasolja, hogy a Corvina, az idegen nyelvű kiadó ne a magyar értékítélet és ízlés szerint állítsa össze válogatásait, hanem tekintsen a világirodalom általánosabb szempontjaira. Ügy gondolom, Petőfivel is csak úgy hódíthatnánk a nagyvilágban, ha először tisztázzuk a magunk Petőfiképét. Alföldy Jenő KÖLTŐK A KÖLTŐRŐL BENJÁMIN LÁSZLÓ : cÁ k alkata fia n ő k „Váljon voltak-e szívesek azon magasztaló urak kissé figyelmesen átolvasni e —szamárdaltAlig hihető, hogy Igen; különben megfoghatatlan volna, mikép lehet Petőfi silány darabjainak ezen legsilányabbját jelesnek, genialisnak mondani!... Boldog Isten, mire jutánk! Ha a magyar már illy sületlenségekben látna jelességet, iUyekben venne észre genialitást: le kellene mondanunk végképpen azon reményről, hogy valaha Európa művelt nemzetei sorában helyet foglalhassunk.” Császár Ferenc, „Irodalmi Or” 1845. aug. 16. „Hiador munkái a divatos Petőfié fölött — csekély véleményünk szerint — annyival fönnebb állanak, mennyivel egy európai műveltségű költér fönnebb áll oly költőnél, ki saját hona szellemkörén túl mit sem ismer.” Szerk. jegyzet, „Honderű” 1847. február 9. „Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod... íme most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának, — te katona voltál, gyermeked nincs, — s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyit csörömpöltél, még is hüvelyében rozsdásodik.” Vahot Imre, „Nemzetőr” 1848, szept. 10. Múzsája vad, mezítlábas cigánylány. Betyár, eltorzult, aljas ö maga, káromkodó kocsis, trágár paraszt, faluházak, csapszékek és fonók műveletlen lelkü-szívű bohóca, felforgató és összeférhetetlen, végül: szájhős is, gyáva is. Róla szólván önfeledten letette a sótalan, fennkölt német nyavalygást, s már-már emberi nyelven — úgy kocsismód — gyalázta, gyűlölte, sürgette halálba a halhatatlan Mucsa-Európa. Az írástudatlai, részeg kozáknak, aki negyvenkilencben a segesvári völgyben ledöfte a feggyvertelen civilt, Krisztus is megbocsát: nem tudta, mit cselekszik. A vérszomjas esztéta-banda, a gyűlölettől fuldokló szalon, a honfitársak, a megfontolt gyilkosok, az élő éveibe gázolok bűne nem évül el, nem hagyja elcsitulni a százhúsz esztendős dühöt. Napról-napra és betűr öl-betűre, mintha közöttük élnék — Az idétlen Nagy Ignác, a lakáj Petrichevich, a megvadult Greguss, A bérgyilkos Zerffi, a fűzfasipú irigy Császár, a szatócs Vahot személyes ismerőseim, s a többi mind, a halhatatlanok, a sohse ritkuló koldus sereg, Európa örök szegény-rokonai. Nincs itt egy árva-zúg, nincsen idő és nincs forradalom, ahol feladná támaszpontjait a förtelmes magyar provincia. Oly mindegy mit kiált; hogy „Európa" vagy „Extra, Hungáriám" — o jelszó egyremegy, a cégér mögött mindig ugyanaz a küldetés, a történelmi tett: gyalázni, marni, följelenteni, gyűlölni és megölni a különbet, aki magyarul európai. Jellachich még túl a határon, de már Petőfit kergetik: Dögölj meg! Haza, Szabadság! — jó kis alkalom megszabadulni tőle. Ezek között élt, ő, aki szívét homlokán hordta; hét esztendeig naponta látni ezeket, köszönni... Velük élni békében? — verekedni, vállalni a magányt, meghalni inkább, semhogy hozzájuk hasonlítani, törvényeiket elfogadni. Aki elesni látta, maga is elveszett. — Potomság! — mondta, látván a dzsidások rohamát, a közelítő halált. Aztán még futni látták — S belül? Bizony, belül is háború, ő nem köthetett békét a halállal. A legendákról nincs szavam, Ki volt itt hozzá mérhető? Gondoljátok csak meg: huszonhat évet élt. A Mucsán-túli Európa is találhat emberségre példát, nagyságra kedvet benne, aki már legenda nélkül állja az időket, halálig üldözötten, egyedül, szétszórt hajával, véres homlokával. 12 \
