Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-03-03 / 5. szám

I

Detőfi Sándor születésének 150.

évfordulóját ünnepük ide‘ haza és szerte a világon mindazok, akik ismerik és becsülik költészetét. A megemlékezésből iparkodik részét kivenni a Magyar Hírek is, hiszen olvasóközönsége előtt nemcsak ismert, hanem szeretett is a költő. S hogy mennyire így van, azt ékesen bizonyította a „Miért szép?” címmel meghirdetett pályázatunk.

Majdnem egy esztendőn át, számról-számra találkoztak olvasóink lapunk hasábjain egy-egy Petőfi verssel, s hozzá a felhívással: írják meg nekünk, miért találják szépnek a közölt verset, mi jut róla eszükbe, akár a vers közvetlen tartalmától függetlenül is. Bizonyosak voltunk benne, hogy felhívásunk nem marad visszhang nélkül, de azért felkészültünk arra is, hogy a távolság, a múló idő, s ,az élet ezer baja-gondja halványuló, ha ugyan nem egészen megfakult iskolai emlékké sápasztja sók honfifársúnk fejében-lel'kében Petőfit. Már a pályázat félidejében adott beszámolónkban utalhattunk azonban arra, hogy aggodalmunk megalapozatlan volt.

Ha csak a számokat tekintjük is: a viliág 25 országából kaptunk sok száz pályaművet, jóval többet, mint amennyi például az előző esztendei sporttárgyú fejtörőre érkezett, jóllehet mindenki úgy véli, s magunk is azt hittük eddig, hogy a sport iránti érdeklődést nehéz túlszárnyalni, irodalmi tárgyban pedig lehetetlen. S a távolság? A legtöbb írás tengerentúlról érkezett, az Amerikai Egyesült Államokból, majd Kanada következik és a Német Szövetségi Köztársaság. A lista közepén áll az ugyancsak meszszi Ausztrália és Brazília, de kaptunk levelet Marokkóból, Mallorca szigetéről. Jamaicából, Venezuelából is époen úgy, mint a legközelebbi szomszédságból: Jugoszláviából, Romániából és Csehszlovákiából...

Az idő, az életkor szintúgy nem bizonyult akadálynak, mint a távolság. Ellenkezőleg: a pályázók többsége a korosabbak közül került ki, akadt közöttük nyolcvan, sőt nyolcvankét, hyolcvanhat s egy kilencven (!) esztendős is. (Az életkorokat természetesen nem mi kérdeztük, pályázóink maguk írták meg nekünk.) A gondok pedig? A tapasztalat szerint, nem hogy távolítottak volna a költészettől, ellenkezőleg: Petőfi sokszor éppen általuk nvert gazdagabb, valóságosabb értelmet szemükben!

Miért történt mindez így? Mit jelent tehát Petőfi a szülőföldtől távolszakadtak számára? A válasz mindazoknak, akik csak valamelyest is ismerik a költő pályafutását és életművét, kézenfekvő, noha bizonyítékot e pályázat sok-sok vastag dossziét betöltő levéltömege szolgáltat rá igazán: Petőfi költő volt, a legnagyobbak közül való; hazafi-költő volt, aki talán legteljesebben fejezte ki a szülőföldhöz való ragaszkodást, aki megfogalmazta e föld szeretetének értelmét, célját, szépségét; s forradalmár költő volt, áki tollát, életét adta a népforradalomnak. Nos, aki Magyarország bármely táján született, lehetetlen, hogy az időnek és térnek bármely távolából is, rá ne ismerjen e tájra, ha Petőfit olvassa. Aki gyermekkorában csak a legegyszerűbb Petőfi verset is megtanulta — az Anyám tyúkját, a Megy a juhász szamáron-t, a Füstbe ment tervet — annak e versek újra idéztével szükségszerűen eszébe jut gyermekkora, s a föld, amelyet egykor elhagyott, mint ahogyan eszébe jutott Helene Haukam honfitársunknak is az ausztriai Judenburgban az orosházi búzatábla, mégpedig a költő Kerényi Frigyesnek írt levele egyetlen soráról: „Nem győztem kibámulni magamat.”

„Nem győztem kibámulni magamat ... Testvéremmel, aki Orosházára ment férjhez, az árendáshoz mentünk ki a tanyára, hogy egy pár csúkét, tojást, miegymást hozzunk. Én látogatóban voltam náluk Pestről. Gyönyörű napsütéses kora reggel vo't. Minden a legszebb zöldben pompázott, a szántóföldeken érett az élet. Jobbról, balról kukoricás, majd nagy búzatáblák következtek. Nekem olyan nagyon tetszett az a búzatenger, a nagy mozdulatlanságában, hogy megálltam. Néztem, néztem és nem tudtam tovább menni. Nővérem viszszafordutt: ,.Mi van veled, talán elfáradtál ? Öh. hát ezt a gyönyörűséget nézed?” „Ezt bizony, testvérem. Ez oly szép ebben a nagy csendben, hogy az ember szeméből a könny kicsordul.” „És mennyi finom kenyér, kalács lesz belőle” — mondta ő, és mindjárt hozzátette: „Hallottad-e már a búzát muzsikálni? Most szép nagy kalászban van, de még nem egészen érett, és harmatos is egy kicsit. A nap melege szárítja, érleli és ilyenkor muzsikálni is tud ám, csak el kell találni az időt, amikor éppen zenélő kedvében van.” Mondja, mondia testvérem, én meg csak néztem, és nem mentem tovább, hallani akartam. Egy akácfa árnyékában leültünk, vártunk, míg a nap melegebben sütött. Én azt a szép finom pattogást, zizzenést, lágy csengést, soha, soha el nem felejtem. Azóta sem hallottam még a búzát muzsikálni, de ha egy búzatáblát látok, akár képen is, mindig eszembe jut az a szép alföldi reggel, és a szemem könnyes lesz.’’

it jelent tehát a távolban élőnek Petőfi? Olvasóink ígv feleltek: a szülőföldet, a falut, a mezőt, a bérházat, a csőszt, a szomszédot, a tanítót, a földesurat, az első szerelmet és az utolsó csókot.

t)e ez így még egyszerű lenne. Mert az iskolai emlékekből felbukkanó Petőfi tovább kísér: a vándorlásokban, a hányattatásokban, amelyek végén — szerencsére —

többnyire a révbe érkezés nyugalma van, de olykor a csalódás is. Sőt, nemegyszer a kettő együtt, hiszen egzisztencia és lelkdnyugalom csupán kiegészítői, de nem feltétlen-feltételezői egymásnak. Hogy a sok közül, csak egyet mondjunk: a nyelvi elszigeteltség szorongató érzete jelentkezhet olyankor is, amikor a levélíró kifogástalanul beszéli új hona s környezete nyelvét. De beszéli anyanyelvét is, vagy szeretné beszélni, csakhogy nincs kivel. Legfeljebb Petőfivel.

K aptunk néhány szép, gondos verselemzést is; látszott, hogy íróik nemcsak értékelik, hanem értik is a költészet s különösen Petőfi gondolatgazdagságát, formai változatosságát, nyelvi leleményeit. Hiszen a vers nem csupán illő „költemény”, hanem gondosan és sok belső küzdelemmel megépített bonyolult szerkezet, örültünk ezeknek az értő leveleknek, de nem csodálkoztunk és nem' is sopánkodtunk azon, hogy kevesebben vannak azoknál, amelyek Petőfit s versét csak ürügyül, alkalomul használják fel arra, hogy íróik önmagukról beszéljenek. Mfert bármily fontos is egy vers önnönértéke, valóságos becsét hatása erősíti meg, s Petőfi hat. Országokon, óceánokon, rendszereken és évtizedeken át is. Ezt olvastuk ki például egy volt kőszegi diák, Soproni Ferenc (USA) leveléből:

„A következő kis leírás nem mese, nem légből kapott, de valóság.

1930 szeptemberében a kőszegi Széchenyi István polgári fiúiskola igazgatóságát a Petőfi Társaság értesítette, hogy az Ifjú Polgárok Lapja által kiírt Ki tud több Petőfi verset pályázaton az iskola egyik tanulója, Szaufnauer Ferenc IV. polg. isk. tanuló a Petőfi Társaság erre a célra adományozott aranyérmét nyerte el. Az érem ünnepélyes átadása szept. 28-án (lehet, hogy 29-én) a Magyar Tudományos Akadémián, a Petőfi Társaság első őszi ünnepélyes közgyűlésén lesz.

4