Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-01-20 / 2. szám

r SÁNDOR

AZ OPERAHAZBAN A KÖLTŐ SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJÁN

ACZÉL GYÖRGY:

mefiLímnkl^eit! rpet&^it koaeljiik

oly tragikus, ahogy a mélyből úgy-ahogy kijutó tehetségek akként hagyják ott azt a lenti világot, hogy nyomban meg is tagadják, a sorsközösség érzetének egy mozdulata nélkül. Évszázadokat s országrészeket kell a szemnek bejárnia, míg egy-egy kivételt talál. S azt is gyakran a széttépettség halálos dilemmájában.

Petőfi ilyen tündöklő kivétel. Kiemelkedett a népből és — máig világló példaként — vissza akart térni hozzá.

Petőfi azért hitt a magyar nép jövőjében, mert hitt eszméinek holnapjában. Ezek az eszmék pedig az elnyomott társadalmi rétegeknek éppúgy szabadságot ígértek, akár az elnyomott nemzetnek. És ez Petőfi kettős forradalmárságának indítóoka.

„Világszabadság’’ kiáltotta el magyarul versben elsőként a szót, ő, a legnemzetibb költő, s ebben nincs ellentmondás; sőt ami látszólag szemben áll, az voltaképpen szervesen kiegészíti egymást.

Petőfi azért bízik a magyar nép ügyében, mert bízva bízik az egész emberiség ügyének jobb sorsra fordulásában.

Ezért is a reménység költője mind a mai napig, mégpedig a nagy realisták, vagy valóságfaggatók módján, Ezért is nem lehet ünnepelni őt puszta szavakkal, hanem elsősorban önvizsgálattal és helyzetvizsgálattal.

„Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni igazi arcát?" — írta Babits ötven évvel ezelőtt a századik születésnapon.

Farkasszemet kell vele nézni ma is.

Hogy miként tudunk ennek megfelelni?

Először is azzal, hogy letöröljük Petőfi műveiről a port, azt, amely a mi gondatlanságunkból rakódott rájuk. Aminek következtében, ha tudjuk is, sokszor csak fogyatékosán érezzük, hogy milyen nagy költő is 5, hogy mit kaptunk tőle, s mit kaphatunk, magyarok és nem magyarok.

A remekművek attól halhatatlanok, hogy rejtetten bennük van, amivel a jövendő korok is táplálkozhatnak. Ha rájönnek annak a kifogyhatatlan tápláló anyagnak az ízére. A mi korunk mindmáig nem teljességgel élvezi Petőfi ízeit. S ebben mintha magának a költőnek is része volna. Petőfi ugyanis, ellentétben a közfelfogással, nem könnyű költő. Épp

azáltal nehéz, azáltal kíván fokozott figyelmet, mert könnyűnek tetszik.

És ilyen módon egyszerűek — vagyis a látszólagosnál sokkal-sokkal mélyebb értelműek — tettei is; akár magánéletének, akár közéletének cselekedetei. Ott van azokban is a kéznek az a biztos, friss, könnyed lendülete, amely a belső erőre vall. Ezeket a kortársai közül csak kevesen fogadták helyesléssel. Elhamarkodott dolgok, mondták rájuk, vagy szebben kifejezve: elsietett dolgok. De rendre kivilágult, hogy nem elsietést kellett volna mondani, hanem előresietést.

Van hát minek utánanéznünk, van mit kiderítenünk és kiigazítanunk, ha Petőfit méltón akarjuk ünnepelni. Aminek csak egy célja lehet: hogy miután minél világosabbá tettük szavait és magatartását, hiteles valójában visszaadjuk azoknak, akikhez mindig vágyott, a nép tömegeinek, anyanyelvre való tekintet nélkül.

Illyés Gyula végül a nagy alkotóknak a népek közötti hatalmas békítő szerepéről beszélt.

— Ebbe a népeket békítő szóértésbe mi régóta Petőfit delegáltuk, ö változatlanul a mi legilletékesebb tolmácsunk. Nemcsak a magyarság jövőjében hitt ugyanis, hanem éppoly lángolóan, vére hullásáig hitt minden nép ügyében is. Alig huszonhét évesen a segesvári csatatéren nem egy árva nép, nem egy levert nemzet, hanem az egész emberiség kiválasztott fiaként halt mártírhalált, tudatosan előresietve, előfutárként tehát, vagyis nem hasztalanul.

A' nehnzetek és nemzetiségek közti béke — fájdalmasan időszerű ma is, akár akkor, amidőn ő ebbe vetette legfőbb reményét. Legyen bátorságunk változatlanul ebben hinnünk, ezért küzdenünk.

Ezzel a gondolattal hívjuk a világ népeit is — a világszabadság várományosait —, hogy osztozzanak ünneplésünkben.

Sokan mondták már magukról, hogy ők Petőfi méltó örökösei, hogy koszorúikat ők helyezik joggal szobrai talapzatára. S nem kevesekről derült ki a múló időben, hogy méltatlanok voltak, hogy népellenes, nemzetrontó céljaik leplezésére vállaltak hangoskodó szerepet a Petőfi-ünnepségeken. Ám a leplezés a történelemben mindig lelepleződik.

A „folyvást küszködni kell” forradalmi radikalizmusának költőjét 1867 után a királyi Magyarország megalkuvó, „hamis prófétái”, a szabadságharc hóhérai azzal ünnepelték, hogy önelégülten hirdették: „Már megállhatunk, mert itten az ígéretnek földe van.” Még

Aczél György szól a költőről

az öregedő Jókait is rávették később, hogy az „akasszátok fel a királyokat” költőjének ünnepén azt írja Ferenc Józsefről, a szabadságharc, az aradi tizenhárom hóhéráról: „Van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király — és ez Magyarországé, Petőfi elégedetten látná ezt.”

Ismeretes a jegyzőkönyvi dokumentuma annak az 1922-es parlamenti ülésnek, amelyen a Bethlen-kormányzat akarta Petőfi örökségét törvénybe iktatni, de egyetlen baloldali képviselő (megérdemli, hogy nevét feljegyezzük — Cserti József) közbekiáltására — „Éljen Petőfi szelleme! Éljen a Magyar Népköztársaság!” — zűrzavar és botrány tört ki: 1918 és 1919 szellemével együtt kiutasították Petőfit is az úri törvényhozás házából. A Horthykorszak hivatalos politikája megpróbálta saját nacionalizmusa, nemzeti gyűlölködése képére hamisítani azt a Petőfit, aki a „Világszabadság!” jelszavát írta a magyar költészetben szimbólumként elsőnek felemelt piros zászlóra, amely alatt minden rabszolga nép szabadságáért síkra lép.

1931-ben írta Móricz Zsigmond Ha Petőfi élne című cikkében: „A Petőfi Társaságnak van egy valóságos Petőfije, akihez ragaszkodik, mint egy bibliához. Csak nem tud az egészhez ragaszkodni, mert a valóságos Petőfi ma is él. bátor és ifjú lángjai ma is perzselnek ... A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak a Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi Házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint az Apostol gondolataival kiállani a tömeg elé.”

És újra meg újra az igazi Petőfiért emelték fel szavukat nagy költőink. Az ő tüzét tartotta ébren Arany és Vajda János. A „Petőfi nem alkuszik!” elvi könyörtelenségével ostorozta korát Ady; Babits Mihály, aki pedig nem közvetlenül Petőfi útját folytatta, az 1923-as centenárium reakciós kisajátítási kísérletén felháborodva tépázta meg az ellenforradalmi Magyarország méltatlan koszorúit. És „örömtelen 18 évének” lobogóját hajtotta meg előtte József Attila, hirdetve: „Az Eszme ég "az elnyomottak / büszke szívében örök dalodra.”

A hamis, merev szoboralak koturnusát levetette és a nép forradalmárát a nép közé vezette vissza Illyés Gyula. S a magyar irodalom forradalmi erői. legjobbjai azóta is méltán tekintik sajátjuknak Petőfi örökségét.

1945, a felszabadulás, meghozta annak a lehetőségét. hogy beteljesítsük és folytassuk az 1848-as forradalom céljait, s egyben elvégezzük Petőfi hiteles értékelését. A felszabadulás után valóban sok történt ennek érdekében, de az elismerés sem gyengítheti a tárgyilagosságot ! Az ötvenes években is volt olyan időszak, amelyben a politikai torzulásokkal együtt torzult a Petőfi-kép is. A szűkítő „Lobogónk Petőfi!” jelszó átvetítette a kulturális életre a politikai élet akkori viszszásságait; s ürügyként szolgált nagy értékek kirekesztésére.

1956-ban pedig a forradalmár Petőfi neve történelmi ellenségeinek, az ellenforradalmároknak a zászlajára kerülhetett, azoknak, akik elégették Petőfi vörös zászlóját, és ledöntötték ügye igaz folytatójának, József Attilának szárszói szobrát.

Petőfi neve természetesen rajta van és rajta marad a mi lobogónkon, de nem szűkítő, kirekesztő értelemben, hanem — igenis Ady és József Attila nevével együtt, és természetesen Bartók nevével, Kodályéval, Derkovitséval és más nagy alkotókéval együtt — Petőfi szellemének egyetemességéhez híven: forradalmi örökségünk és haladó, értékes, humánus hagyományaink teljességének vállalását hirdetve.

A legutóbbi másfél évtizednyi időben a magyar szellemi élet erői vitákban és elmélyült kutatómunkában megtisztították a Petőíi-képet a torzításoktól.

De van adósságunk is: a már helyesen felismert, új, mind teljesebb Petőfit még nem tudtuk eléggé eljuttatni a milliókhoz, elég élővé és általánossá tenni az iskolákban, a közművelődésben, mindenütt. Még mindig nem olvassák elegen Petőfi verseit és remek prózáját, még érvényesül Petőfivel szemben is ,a sznob fanyajgás, még tartják magukat a Petőfi-értelmezés konzervatív hadállásai; még az ifjúság sem találja meg mindig az igazi Petőfit, aki méltán lehetne eszményképe.

Á hatalomra jutott nép úgy ünnepli méltóképpen nagy fia emlékét, hogy igyekszik valósággá változtatni a költő álmáit, mert Petőfi szelleme azt követeli, hogy minden elért cél új lépcsőfokká váljék egy új, magasabb cél felé.

S így Babits Mihály egykori kérdésére (amely itt már elhangzott Illyés Gyulától): „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát” — szerény büszkeséggel válaszolhatjuk: nincs okunk lesütni a szemünket.

Babits kérdésére az igazi választ népünk negyedszázados történelme adja meg: — a felszabadulás, az ezeréves per lezárulása, a földreform, a kiegyenesedett gerincű nép; — az a tény, hogy a nép uralkodik „a politikában és a költészetben egyaránt”.

Távoli tőlünk az önelégültség. Nem állítjuk, hogy „itt van már a Kánaán”, de ha alkotó elégedetlenséggel arra törekszünk, hogy má, holnap és holnapután minden dolgozó ember békésebb, szebb, jobb életet élhessen, akkor erőfeszítéseinkben Petőfi szellemében cselekszünk.

Petőfi szellemét követjük, amikor saját hazánk szeretetét összekapcsoljuk a népek testvériségével, amikor azt valljuk, hogy az internacionalista politika az egyetlen igaz, helyes nemzeti politika. Petőfi még azt panaszolta: „Nagy a világ és testvérünk nincs benne, / nincsen, aki bajainkban részt venne.”

Petőfit követte a Duna és Olt egyazon hangjának zúgását meghalló Ady, majd a „török, tatár, tót, román kavarog e szívben” vallomását tevő József Attila. Ezt az örökséget ápolva tettük programmá a népek közötti testvéri megértést, a szép, szelíd jövőt.

Petőfit követjük akkor is, ha azt hangsúlyozzuk, hogy az elvi szilárdság nem lehet valóságtól elszakadó, életidegen vakság, öt követjük. ha megtanuljuk — saját kudarcainkon, szabadszállásainkon okulva! —, hogy nem elég a népért élnünk, de sikerrel a népért csakis a néppel együtt küzdhetünk — „tűzön, vízen át”.

Petőfit követjük, amikor elkötelezettséget kívánunk. Volt-e nála elkötelezettebb ember? És volt-e nála szabadabb? Cáfolta-e valaki meggyőzőbben — életével és művével —, hogy egy ügy iránti odaadás elszegényítené a lelket? Volt-e nála gazdagabb? Nem könyvből ismerte a magyar valóságot, „megélte a megélnivalók tömérdekét — Ady szavaival —, azért kellett úgy nyargalnia, hogy 27 esztendejével ő legyen a legtöbbet élt magyar a XIX, század közepének magyar, tanyai lehetőségei között”.

Mi nem azért becsüljük nagyra Petőfit, mert „prófétaként”, „apostolként”, valamiféle misztikus „jósként” mindent előre tudott volna arról, ami a mi korunk gondja és öröme.

Petőfi nagysága azt jelenti, hogy ő a maga korának viszonyai között teljesítette a legmagasabb követelményeket. Azért lehet példa, mert megértette a történelmet, és vállalta a harcot. Ha így tekintünk Petőfire, jobban látjuk önmagunkat is; és a forradalmi mozgalom helyes önismeretére tanít Petőfi példája.

Petőfi költő volt, nem ideológus. Versben küldte üzeneteit korának és az utókornak. Az ö aktualitása: a halhatatlan költészet időszerűsége. Mint költőt kell értelmeznünk, különben félreértjük üzeneteit. Szólhat népről, hazáról, emberiségről, a munkáról, vasútról, bányáról vagy tájról, szülőkről, szerelemről, barátságról; hallanunk kell a megfogalmazás költői tartalmát.

Nem azoknak volt igazuk, akik megpróbálták elválasztani Petőfiben a szerelmi lírikust, a népdal- és a tájköltőt a politikai költőtől, hanem Ady Endrének, aki a népből jött zseninek látta Petőfit akkor is, amikor az a közboldogságért küzd, s akkor is, amikor Júliájáért harcol. Az ilyen költészet soha nem a világtól elvonuló idill, hanem a közügy és személyes boldogulás gazdag, egymást erősítő kiteljesedése. Ezt a költői világot csak úgy lehet megérteni, ha a pusztáért, a szülőföldért rajongó költőben együtt látjuk teljes emberként a „jó öreget”, a legszeretőbb anyát, István öccsét versbe emelő Petőfit, a világ szabadságáért, a népjogokért küzdő Petőfivel. A Bolond Istók családi melegségét felidéző poéta reszketteti meg az uralkodókat az Akasszátok fel a királyokat! strófáival.

A Tiszát és a forradalmat, Dózsa Györgyöt és Megyerit, a vándorszínészt, a magyar trikolórt és a pusztai betyárt, a vörös zászlót és a dőlt kéményű csárdát csakis az tudta egy szívvel szeretni, egy lendülettel költői programmá emelni, aki emberileg és költőileg képes volt meglátni, átélni és megtartani mindazokat a szálakat, amelyek összekötötték a bölcsőhelyet és a hazát; Magyarországot és Európát, a népet és az emberiséget.

Egységet teremtett Petőfi a napi aktualitások, a személyi sors és az emberiség nagy történelmi — vagy éppenséggel „örök”-nek mondott — kérdéseiben. S ez az egységteremtés is példaadó; ha a költészet elfordul a való világ dolgaitól és csakis az úgynevezett „örök emberi”, „végső” kérdésekre tekint, kettőt biztosan elveszít, az emberit és vele az örököt, mert elveszti teremtő erejét, cselekvésre késztető hatását. Ha pedig a politika tekint el az egyedi embertől, akkor az „elvont nép” fennen hirdetett érdekei nevében a ma élő, valóságos népet sértheti meg.

Az igazi, a teljes Petőfi eszményi egységet teremtett elvei és tettei között. Mikor ezt mondjuk, nemcsak arra gondolunk, hogy elveiért az életét is feláldozta. Az eszmét megpecsételő halálnál nem kevésbé csodálatos, ahogyan békében és hétköznapjaiban is követte a „ha férfi vagy, légy férfi!” önmaga fogalmazta erkölcsi parancsát.

Petőfi nem volt megszállott, csodálatos egyénisége — emberi jellemben lakott. Emberi volt bizakodásában és kételyeiben is. „Ki ismer engem csüggedőnek? / Kislelkűséggel engemet ki vádol? / De aggodalmak néha rám is jönnek” — írta Vesztett csaták című versében. A lét értelmetlensége, a nihil őt is meglegyintette, mint majd József Attilát „az ólálkodó semmi". De a világfájdalmas pózolókkal, a szalonpesszimistákkal szemben csak megvetést érzett.

Nekünk nincs okunk elhallgatni születése ünnepén a kínlódó-vívódó, a tépelődő Petőfit. Ellenkezőleg, a teljes Petőfi-kép csak akkor hiteles, ha tudjuk, hogy hitéért meg kellett küzdenie önmagával is. Mert nem az a bátor, aki sohasem fél, hanem az, aki legyőzi félelmét. Nem az a bizakodó, akit soha nem kísért meg a kétség. Petőfi éppen ezért a forradalmárok példaképe, mert a forradalom, a haladás ügyétől nem tudták eltántorítani sem a saját leikéből „rájövő” aggodalmak, sem a „csalódás” a félrevezetett népben, sem a tábornokok rendelkezései.

Petőfi a nép fiaként élte versbe a valóságot, forradalmi demokrata módján gondolkodott a nép felemelkedéséről, s népforradalmárként cselekedett a haza, az emberiség szabadságáért.

fgy lehetett a mi rendünk előfutára.

A különböző korokban megnyilatkozó forradalmi törekvések között akkor is létezik történelmi rokonság, ha ezeket a korokat 50, 100 vagy 150 év választja el egymástól. Akkor is érezhető ennek a rokonságnak a mély tartalma, ha ma mások a megoidandó történelmi feladatok, mint 100 vagy 150 évvel ezelőtt.

Népi-nemzeti összefogás lebegett célként Petőfi előtt, s a változott kor változott viszonyai között ilyen szövetséget kovácsolt ki, ilyen egységet teremt a magyar dolgozó nép, a munkásosztály és pártja.

Petőfi műve a népi Magyarország, a kommunisták és szövetségeseik mellett érvel a történelem távolából. Mellettünk áll ő, életének, költészetének halhatatlan példájával.

5