Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-03-03 / 5. szám

A történész vasesztergályos

Mikor a tizedik kerület tanácsa Kőbánya felszabadulásának huszonötödik évfordulója alkalmából egy tudományos munka, a Kőbánya története gondolatát fölvetette, valaki megkérdezte:

— És ki fogja megírni Kőbánya geológiáját és történeti múltját?

— Egy vasesztergályos — felelték neki.

— Kötve hiszem, hogy egy vasesztergályos tudományos színvonalon értene a történelemhez és a geológiához.

Mikor a mű, benne Steer János „Az ősóceántól a rákosmezei országgyűlésig” című, megtámadhatatlanul tudományos szintű tanulmánya megjelent, Knoll István filmrendező éppen „Pest—Butia szerelmesei” című filmjét forgatta, amely olyan embereket mutatott be, akik nagyon értenek Budapesthez, pedig sem a történelem^ sem a geológia, sem a városépítés, sem a városrendezés nem „szakmájuk”.

Knoll elolvasta Steer tanulmányát is, s mielőtt a „történészt” és „geológust” meghívta volna filmje egyik szerepére, kiment hozzá a kőbányai Ó-hegy utcába, a földszintes családi házba, és azt mondta neki:

— Én nem hiszem el, hogy vasesztergályos.

Steer bátyánk hiába bizonygatta.

— Esztergáljon — kérte Knoll.

A történész esztergályos családi háza kertjén keresztül, ahol tizenegy különféle fenyőfajtát honosított meg, átkísérte vendégét a műhelyig, a műhelyben megállt esztergapadja mellett és egy tengerjáró hajóhoz való szívó-kipufogó szelepet kezdett esztergálni.

— Hihetetlen — mondta Knoll.

— Az, hogy esztergálni tudok? ...

— Az, hogy ennyire értsen a geológiához.

Mikor a magyar televízióban a „ki tud többet Budapestről?” verseny során a budapesti kerületek vetélkedtek egymással, a versenyben hihetetlen tárgyi tudásával, széles körű és alapos ismereteivel kitűnt Steer János kőbányai vasesztergályos.

— Ki ez a férfi? — kérdezték.

— Kőbányán vasesztergályos.

— De mi volt azelőtt?

— Vasesztergályos. Tizennégy éves inas korától, már negyvenkét esztendeje vasesztergályos. Évtizedekig gyári munkás volt, később lábsérülése miatt kiváltotta

az ipart, s most mint kisiparos vasesztergályos mester dolgozik.

A hihetetlen vasesztergályos ezzel fogad:

— Nézzen meg jól. Itt áll ön előtt egy önálló „kapitalista”. Én vagyok a gyár, az igazgató, az alkalmazott, a szakmunkásgárda és a takarítószemélyzet. Egy személyben.

Mióta kisiparos lett, azóta is csak az államnak dolgozik, a pamutfonóipari vállalat importgépeihez pótalkatrészeket, készülő tengerjáró hajóinkhoz szelepeket esztergál.

— De az adóval nagyon vigyázok — jegyzi meg.

— S azzal miért?

— Mert a feleségem az adóhivatalban dolgozik, a kerületi tanács pénzügyi osztályán. Mondom is neki: ő abból az adóból kap prémiumot, amit én befizetek.

Nem magas, lábsérülése miatt kissé nehézkesen mozgó, nagyon nyílt tekintetű, őszülő ember; telve az élet ízeivel, játékos fordulatokkal, bő humorral.

— És a család elnézi azt, hogy éjjel-nappal kutat, fényképez, diafilmeket csinál, iskolákban ismeretterjesztő előadásokat tart, fölkutatja a kőbányai munkásmozgalom minden emlékét?

— A család azt mondja, hogy én vagyok a legvehemensebb kőbányai helytörténész. Beletörődtek. Van egy honvédtiszt fiam, egy aszszony lányom^ asszony lányomnak két fia, fiamnak két lánya van, ez összesen négy unoka.

Tágas kerti családi házban ülünk, s az asztalon művészi gonddal és ízléssel beköttetett fényképalbumok, nylontáskákba gyűjtött gépelt leírások, több ezer fénykép és könyv, minden tudnivaló Kőbányáról.

— Ez a fénykép kiket ábrázol? — kérdezem.

„Országos Munkás Dalosverseny, 1934, Miskolc.”

— Ez a kisfiú itt balról később műszerész lett, itt dolgozott. kőbányai gyárakban.

— És minden kőbányai kisfiút összegyűjt Steer bátyám?

— No, nem mindenkit. De ez a kisfiú lett később Magyarország miniszterelnöke, Fock Jenőnek hívják.

— Steer bátyámat — pedig egy évvel fiatalabb, inkább öcsémnek kellene neveznem — mi terelte a munkásmozgalóm felé?

— Nézze, nem mondok többet. Egyet mondok. Egyvalamit. Mi olyan szegények voltunk, hogy egyik testvérem éhezésben halt meg. Ez a gverek annyira le volt romolva a háború, a forradalmak után, a húszas évek elején, hogy a belga emberSteer János, a vasesztergályos .,,

baráti könyörület próbált, de már nem tudott segíteni rajta. A sokáig éhezőt már ők sem tudták megmenteni. Ott van eltemetve, Antwerpenben.

ö azután bosszút állt a szegényekért, a nincstelenekért, az éhezőkért?

A hihetetlen vasesztergályos sajátos módon vett elégtételt. Fölemelő módon.

— Mint munkáskádert már közvetlenül a felszabadulás után „kiemeltek”, a kerületi lakáshivatal és népjóléti hivatal vezetője lettem, az voltam négy évig, abba is betegedtem bele. De bontani kezdtük az Augustatelepet, amely az első világháborúban kórház, később a délvidéki és erdélyi menekültek tábora, majd nyomortelep volt. A felszabadulás pillanatában 1660 család élt itt, 1949-ben már csak 700, s az utolsó házat öt éve bontották le.

— És mi volt a „bosszú”?

— Talán az, hogy ha egy családot onnan ki tudtam hozni, lakáshoz juttatva őket, azt a házrészt, ahol laktak, egyszerűen leborotváltam. Lebontattam, csak azért, hogy oda többé élő ember ne költözzék, Mert szégyen.

Szép bosszú. Emberhez méltó. Fölemelő.

— És mi lett azokkal, akik az idők nagy fordulatát végrehajtották ? A kőbányai munkásokkal? Vagy a szürketaxisokkal, mert, úgy tudom, Steer bátyám ott kezdett inaskodni?

— Sokszor összejöttünk, a legutóbb négy éve a hűvösvölgyi Balázs-vendéglőben. Csak néztem, ki lett, mi lett az egykori kisinasokból, olajos kezű munkásokból. Jött az egyik, igazgató. A másik, minisztériumi osztályvezető. Bejön arany váll-lapokkal egy egyenruhás férfi. Katonai attasé. Egy Kossuth-díjas operaénekes: Simándy József. Valahogy így lett.

Ez az ember egy személyben történelemkönyv, múzeum, népkönyvtár és ismeretterjesztő társulat.

Már a hátsó, kerti kis épületben beszélgetünk. Ilyen tiszta esztergaműhelyt én rhég életemben nem láttam.

— Ennek a kis épületnek is története van. Akié ez volt, arról én mindent kikutattam. Az iratcsomónak ez a címe:

Aranyszájú pap —

Kőbánya, 1912.

383. számú rab —

Kőbánya, Gyűjtőfogház, 1936.

— Ki volt ez az ember?

— Valaha Kőbánya aranyszájú plébánosa. Azután, az 1918-as Nemzeti Tanács elnöke. Azután száműzött. Azután hazatért emigráns. Azután bíróság elé állított.

— Hock?

— Az. Hock János egykori pálmaházában állunk.

Mindent megtudni, feltárni, megismertetni, közkincscsé tenni: a hihetetlen vasesztergályos ars poeticája. Már évek óta harcol azért, hogy a Népliget újra a budapesti nép nagy játszótere legyen. Hozzák rendbe. Rendezzék. Már évek óta küzd azért, hogy az egykori országgyűlések színhelyén, Rákosmezőn, emléktáblát vagy szoborcsoportot állítsanak fel.

Hetvenötezer ember, hetvenötezer kőbányai krónikása. küzdőtársa, barátja, testvére, írója, geológusa és hihetetlen esztergályosa.

— Steer bátyám, ha írok, ha írnék, minek nevevem?

Kis indulattal, mert minden küzdelmét még nem koronázhatta siker, azt feleli:

— Szélmalomharcosnak.

Ügy értette, hogy az Augusta-telepet is a szél vitte el?!

Ruffy Péter

... és a helytörténész

i főzte az első kőbányai sert?

A Kőbányai Sörgyár termelési főmérnöke, Báli Lajos a telefonhoz nyúl és utasítja titkárnőjét, hívják le egy kis beszélgetésre Lukács János osztályvezető-helyettest, majd a várakozási időt kitöltendő, az újságíróhoz fordul:

— Lukács János akár doktorálhatna a serfőzés történetéből. Főszerkesztőként jegyzi a Söripar című szakmai folyóiratot, szenvedélyes kutatója a serfőzés történetének, különös tekintettel Kőbányára, amelyet a közvélemény a magyar serfőzés ősi fészkének tart — tévesen. Erről azonban majd Lukács János.

Belép a serfőzés történetének elhivatott kutatója, egy magas homlokú, szerény, szemüveges fiatalember, akinek hobbyja is a „sertörténelem”, de hivatása is, és e kettőt — tekintettel a különös körülményekre — vajmi nehéz lenne szétválasztani. Minden kérdésre fejből válaszol.

— Az első kőbányai serfőző tulajdonképpen Schmidt Péter volt — mondja —, aki Münchenben tanulta ki a serfőzés titkos tudományát, de mégsem volt tősgyökeres kőbányai serfőző, mert Schmidt uram csak azt az ötletet vallhatja a magáénak, hogy az 1844-től az Üllői út közelében működő serfőző házának termékeit a kőbányai híres sziklapincékben tárolta, elsőként ismerve fel, hogy ezek az optimális hőmérsékletet és egyenletes páratartalmat biztosító pincék módfelett alkalmasak a serek tárolására. Az első igazi serfőző csak tíz évvel később, 1854-ben telepedett meg Kőbányán. A Barber—Kluzemann serföző házban született az első igazán kőbányai illetőségű magyar serital s ez alakult át 1867-ben Első Magyar Részvény Serfőzde néven részvénytársasággá.

A főmérnök és a serhistórikus szavaiból az újságíró azt véli kihallani, hogy a magyar serfőzés nem ekkor és nem Kőbányán született, csak az utóbbi évszázadban vált a nagymúltú munkáskerület a magyar serfőzés fellegvárává, tehát indokoltnak tartja a kérdést: mióta isszuk mi magyarok a jeles árpalevet?

— Már az őshazában is ittuk a sert — mondja Lukács János —, a honfoglalás utáni időkből azonban már írásos bizonyítékaink vannak a hazai serfőzésről. Azt a tényt, hogy eleink már az őshazában főztek valamiféle sert, igazolni lehet a serfőzés kilenc évezredre terjedő. bizonyítható történetével s azzal, hogy a komlótermesztés és a serfőzés őst fészkének a történészek Közép-Ázsiát tartják. Hogy melyik nép főzött először sert, azt ma már nagyon nehéz megállapítani, de az időszámítás előtt hétezer évvel már ismerték. Babilon nagy királyának, Hammurabinak kőtáblákra vésett törvényei között. mint az étkezésre vonatkozó ősi „jogszabály", már szerepel a serital.

Az aranyszínű árpalé histórikuma egyre színesebben patakzik elő Lukács János szavaiból, ilymódon kiderül, hogy a kínaiak Tarafun elnevezésű sere ma is az ősi eljárással: búzából és komlóból készül. Ismerték a ser áldásait az egyébként borivó görögök, akik Zythos és Dizythos néven emlegették könnyebb és erősebb sereiket, míg a rómaiak Cerevisiáját a germánok honosították meg Rómában. Érdekes, hogy a legnagyobb serivó népnek ismert germánok még nem használtak komlót, búzából és árpából főzték erős sereiket.

A serfőzés világtörténete és a honfoglalást követő századok magyar serkrónikája után illik afelé irányítani a beszélgetést, hogyan alakult később a magyar serfőzés regénye?

— A XIV. századig házilag állították elő a sert, majd kialakult a kolostorok és várak serfőző rendszere, amely a jobbágyoktól elvette a. kézműipar jellegű serfőzés jogát s besorolta a földesurak és a városok kiváltságai közé. A XV. században kialakult a céhrendszer s megalapozta a serfőzés iparát. 1687-ben Proberger Jakab a mai Újvárosháza helyén alapította meg Pesti Serfőzőházát, amelyből később kaszárnya lett s végül 1869-ben lebontották. Proberger mester kisüzemével egyidöben alakította meg a bajor származású Mayerffy Ferenc a Tabáni Serföző Házat, 1815-ben létesült a Petz-féle Serfőzde a mai Kinizsi utcában, 1832-ben Spiegel Józsefé a mai Lipótvárosban, s 1831-ben Török Ignác pesti polgár megépítette a Józsefváros első serfőző házát.

Kőbánya — egykor Köérfölde — úttörő serföző mestereiről már szó esett, így csupán kiegészítést kell kérnünk a serfözés sokoldalú tudósától arra nézve, hogyan is lett végül Kőbánya a magyar serfőzőipar fellegvára?

— 1855-ben alakult meg a Kőbányai Serház Társaság, amelynek első tulajdonosa Perlmutter Jakab volt. A serfőzőt 1862-ben megvásárolta Dreher Antal, aki régi serfözőnek számított, lévén a schwechati és más külföldi serfőző üzemek gazdája. A kiegyezés évében tehát két nagy sergyár működött Kőbányán, az elsőként alakult Részvény Serfőzde s a Dreher-féle vállalkozás. A múlt század végefelé „beütött" a filoxéra s elpusztította a magyár szőlőültetvények javát, a felszabaduló piacra a seripar sietve kiterjesztette befolyását. 1894-ben alakult meg a Kőbányai Polgári Serfőzde Rt. Két évig élt, azután csődbement a Király Serfőzde Rt., de már 1912- ben kőbányai polgárjogot nyert az addig Budafokon működő Haggenmacher család, amely ebben az évben megalapította a Haggen-4