Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
TÖBßRE&KEPESEK ISKOLA, ESZKÖZ, A TÁRSADALOM SEQÍTŐKÉSZSÉQE A FOQVATÉKOSOKÉRT Tizennyolc fiatalember ül, áll a könyvkötészet hosszú asztalai mellett. Fiúk, lányok. A fiatalabbak nyomtatott iveket hajtogatnak, az idősebbek a kész, összeragasztott papírcsomagokat illesztik bőrruhájukba. Néhányan elmeriilten nézik az ősz hajú mester kezét. aztán saját ujjaik mozdulnak tétován. Készülnek a könyvek. Akik a nyomtatott papírt könyvvé szelídítik, alig látnak, vagy nem hallanak, esetleg a lábuk, a gerincük sérült. Nap nap után megvívják harcukat, önmagu-A „p”-hang tanulása kért. A környező világ meg nem hódítható tárgyai ellen. Értük, róluk, s az őket istápolókról szól ez az írás. * A siket, a vak, a mozgássérült gyermek minden családban szerencsétlenség, fájdalom. A mindennapok legegyszerűbb fogalmai — papa, mama, ház, kutya, autó — irdatlan távolságban maradnak a nyílni kész értelemtől. Az iskolaköteles korú fogyatékos sokszor alig tud annyit, mint a szomszéd kisóvodás. Állandó életveszély leselkedik rá, s a fenyegetés: hasznavehetetlen felnőtté cseperedik. Az ébredező öntudat is roppan a felismerés alatt: rosszabb, ügyetlenebb vagyok a többi gyermeknél, az ő jókedvük számomra „nem tudorh”, „nem szabad”. Milyen emberré válnak? Boldogok lesznek-e? * — Az a paradox helyzet állt elő — magyarázza Sebesi Endre, a Siketnémák Általános Iskolájának igazgatója —, hogy az orvostudomány fejlődése bizonyos szempontból megnehezítette a gyógypedagógia helyzetét. Azelőtt ugyanis az egyszerűbb eseteken sem tudtak segíteni. De a született siket gyermekek mellett itt voltak a később megsiketültek is, akik fejlettebbek, tanultabbak voltak társaiknál. Óhatatlan volt, jószerint más eszköz híján, az ő segítségüket igénybe venni. Mivel együtt éltek velük, akaratlanul is gyámolították a gyengébbeket. Olyan tudásanyagot adtak át a játék közben, amiről mi álmodni sem merünk. Ma, ezzel szemben, többnyire a siketen születettek tanulnak itt. Vagy akiknél például agyvelőgyulladás kezdte ki a hallást. Ezért sokuk szellemileg is visszamaradott. Végigjárjuk az iskolát. Tízes-tizenkettes csoportokban ülnek a gyerekek, félkörben a pedagógus körül. Egyforma távolságból látják a száját. Ez a több mint hetven éves iskola eredeti ülésrendje. Ami új: mindegyik tanulón fejhallgató-mikrofon, mint a pilótáknak. Elképzelhetetlenül erős, mégis csak alig valamit segít. A falakon rengeteg ábra, rajz, fénykép. Minden fogalomhoz társul egy-két színes kép is. A pedagógusok válogatták, rajzolták, ragasztották. Nem pénzért. A tanításért. — Elsősorban beszélni tanítjuk az idekerülöket. Csak a harmadik évben kezdődik a tényleges általános iskolai anyag. Több esztendős szellemi-fogalmi lemaradást kell pótolnunk — mondja az Igazgató. Második előkészítő osztály. Második bé. Be„A-a”. Ugye, Jól ejtem? lépünk, a gyerekek felállnak, s a tanítónő intésére egyszerre kiáltják: — Pál Ez az üdvözlés. Ezt tudják kimondani. A felsőbb osztályokban kezdenek szavakká szelídülni a féktelen hangok. Görcsösen formálódnak az ajkakon. Mint a művirágok. Alakjuk, színük az eredetit formázza, de hiányzik a lényeg, az esszencia. Egymás között kézzel jelelnek a gyerekek. A pedagógusok küzdenek ellene, az elzárkózás, a világból való számkivetés eszközét látják benne. Tény, hogy a jelelés szegényes, „szókincse” alig néhány száz jelből áll, elsekélyesíti a gondolkodást. A legtöbb diák végzős korára mégis jobban tud jelelni, mint beszélni. A szájról olvasás inkább megy. A siketek általában keveset olvasnak. Az elvontabb fogalmakat nem értik. A „felület” és a „felületes” különbségét szinte lehetetlen megvilágítani nekik. Ilyen „szellemi dugók” szinte soronként fordulnak elő, s nincs szótár, amely segíthetne. Sokan az első néhány kudarc után abbahagyják a kísérletezést. Végtelen türelem kell ahhoz, hogy az első kudarcokon átsegítve őket, továbbléphessenek. * A vakok helyzetéről Szemerédi István, a Vakok és Csökkentlátók Szövetsége munkaügyi főelőadója tájékoztat. (Maga is csaknem teljesen vak. Egy évtizede látja el munkáját a szövetségben. Levelezését látó titkárnője segíti. Sorstársai ezreinek intézte, intézi munkáját, tanulását. Nős, családos. A gyermekei látók.) — Magyarországon több mint tízezer vak és csökkentlátó él. A 14 éven felüliek eddig havi 500 forint személyi járadékot kaptak az államtól, január 1-től, a tej drágulása miatt, 550 forintot. Jelentős részük dolgozik. Hatórás munkáért nyolcórai bért kapnak. Sokan tanulnak, és a szövetség minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítse őket. Braille-irógépet kölcsönzünk, van hangos- és pontírott könyvtárunk. Ismerek vak gyárigazgatót, ügyvédet, „Ba-ba”: az első hangok a siket gyermekek óvodájában zeneművészt, matematikust. Persze, ők a legkiválóbbak. — A többség a hagyományos szakmákban helyezkedik el: kefekötés, kosárfonás, telefonközpont. Most újra indítunk egy gyógymaszszőrképző-tanfolyamot. A csökkentlátók elmennek könyvkötőnek, kárpitosnak. Nem mindig könnyű az elhelyezkedés. Sok segédeszköz kell. Meg türelem. Megértés. * Illésfalvi Bélával, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége főtitkárával a fogyatékos és az egészséges emberek viszonyáról beszélgetünk. Arról, hogy amíg a vakságot tisztelik az emberek, a siketet nemegyszer lenézik, kicsúfolják, ostobának tartják. — Az a tapasztalatunk, hogy ahol egyszer már dolgozott siket ember, a következőt szívesen alkalmazzák. A siketek gondosak, szorgalmasak, mégis gondot okozhatnak sok helyen: a halló munkatársak türelmetlenek ve-Végh Miklósné lük szemben, rosszabb munkát adnak nekik, néha még igyekeznek lecsalni a teljesítményükből is. Mostanában sokat emlegetik a munkahelyi rehabilitációt, a fogyatékosok munkába állítását, foglalkoztatását. Mi azt mondjuk: nem elég csak a munkahelyen törődni velük. Társadalmi rehabilitáció szükséges, meg kell magyarázni az egészségeseknek: a siketek, vakok semmivel sem rosszabbak másoknál. Csak szerencsétlenebbek. — Az a célunk, hogy ezeket a testileg-leikileg sérült embereket újra bevonjuk a társadalom vérkeringésébe: hogy egyenrangúként dolgozhassanak, pihenjenek, szórakozzanak. Ezért harcolunk, segéllyel, pénzzel és meggyőzéssel. Kisgyermekkorban megkezdődik a beszédre-nevelés, ezt követi az általános és szakmai oktatás, végül a munkába helyezés. Felnőtt korban pedig szövetségünk segíti utazásaikat, művelődésüket, szórakozásukat. Számunkra mindezt jelenti a rehabilitáció. Ez a mi munkánk értelme. Csak egy példa, egy apróság: néhány éve kiharcoltuk, hogy siket is kaphasson autóvezetői jogosítványt. Azóta mindössze egyetlen karambolunk. volt. (Így mondja: karambolunk, többes szám első személyben.) * Végh Miklósné, az Országos Tervhivatalban dolgozik. Számítógép-programozó. Vak, hiányzik a fél karja. Félkézzel, pontírást tapogatva végezte el a gimnáziumot, magnetofonról, kölcsön pontírógéppel tanulta meg a felsőfokú matematikát. (Amikor megemlítem neki, hogy a látók többsége nem tud ilyen teljesítményt felmutatni, fájdalmasan elmosolyodik, nem válaszol.) — Hétéves koromban robbant föl a kezemben egy világháborús gyutacs. Az iskolát már nem tudtam befejezni. A vakok általános iskolájában tanultam, azután a Teleki Blanka Gimnáziumban. Szetfettem a matematikát. Tanáraim, dr. Tarján Rezsőné és Jármai Jánosné nem elégedtek meg azzal, ha csak úgy - ahogy tudom az anyagot. Ugyanannyit követeltek tőlem, mint mástól. Jelesre érettségiztem. Nagyon hálás vagyok nekik. (Íróasztalán magnetofon, pontírógép, összeállítható fehér bot. A magnetofon fülhallgatóját csonka vállához szorítja, egyetlen kezével a gép billentyűit nyomkodja. Matematikai képleteket ír.) — Különleges munkán dolgozom. Eddig ugyanis én elkészítetnem a programokat, de ellenőrizni már nem tudtam, hogy a számítógép mit csinált. Most olyan programot készítek, amelynek segítségével a sornyomtató Braille-írással nyomtatja ki az eredményt. Angliából hozatunk speciális lyukasztó-alátétet. Hónapokkal ezelőtt megrendeltük, de csak nem érkezik. Addig pedig csupán félmunkát tudok végezni. — Mi késztette arra, hogy programozó legyen? — Van néhány ország, ahol már több vak dolgozik számítógépen. Nálunk tavaly indult egy tanfolyam, a Számítástechnikai Oktató központ szervezte. Vakoknak. Az előadók között volt sorstárs is. Gondoltam, megpróbálom. Bántott, hogy miért kell telefonközpontosnak lennem, amikor sokkal többre is képes vagyok. — Férjnél van? — Igen. A férjem született vak. Telefonközpontos. Segítjük egymást. A Vakok Szövetsége minden évben kap öt szövetkezeti lakást vak házaspárok számára. Az egyiket mi kaptuk. Fizetjük a részleteket. — Úgy érzi, megtalálta a helyét? — A körülményekhez képest, ugye, talán igen. Szeretem a munkámat. Ne felejtse el megírni, mi minden hiányzik még ahhoz, hogy igazán dolgozhassunk. Például a sornyomtatóhoz az a lyukasztó-alátét. Nekünk kevés a szórakozásunk, a munka sokat jelent. Fontos, hogy dolgozhassunk. * Fagyos téli este a Tervhivatal körül. A modern épület ablakai fényesek, folyik a munka. Az egyik mögött Végh Miklósné és sorstársa, Hirt Ignác számítógép-programot készít. Sötétben. (Sós Péter riportja, Lévai András felvételei) Folyik a tanítás a Siketek Általános Iskolájában A szép könyv titkai
