Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-03-03 / 5. szám

Kun János bölcsessége aranyat ér

Afűtetlen moziterem szókatlanul párás és forró. Az élet egy kis töredéke pereg visszafelé gondolataink fehér vásznán, megszínezett képek nélkül. Egy kemény, nehéz esztendő elhagyott napjai fénylenek már a távolság tükréből tisztán és kicsit ragyogóbban, mert a nyári napok szürke, ártalmas esőfelhői is kisimultak. Pedig csak a számok kicsit fakó kopogása hallatszik az elnöki beszámoló mondatai között, persze ezek a számok sok mindent mondanak.

Berki Sándor, a volt mezítlábasok elnöke

Háromszázötven-hatvan enrtber szorong, figyel, s ölykór eltűnődik a hangos gondolatokon; ez a zárszámadó közgyűlés szinte teljes közössége, a Mezőföld Termelőszövetkezet tagsága. Csaknem 60 millió forint értékkel gazdagodott évi munkájuk után "alu és ország. Tízezer darab hízott sertés, már száz vagonokban mérhető gabona, kukorica, 3 millió forintot hozó csikóállomány: és mindehhez a munkálkodó emberek személyenkénti harminckétezer forint évi keresete, a régebbi számítások szerint 80 forint munkaegységenként. Hétmilliót ehhez a 'háztáji állatállomány hozott, tehát az évi harminckétezerhez hozzászámolhatunk személyek szerint másik három-három és fél ezret.

Nem az ország legjobb szövetkezete, csak valamivel jobb a közepesnél.

Sárbogárd—Székesfehérvár és a Balaton-part háromszögében terül el a mély-föld: Mezőföld, Mezőszilas, Rétszilas, Szilasbalhás és az Egres-puszták egykor lápos, vizes földje ma a legkitűnőbb gabonát, kukoricát érlelő határ. Németh László — az író — szülőfaluja, a költő, Illyés Gyula, felnevelő pusztájának szomszédosa ez a gyenge télben szomorú hangulatot, száraz nyárban zöld harsogást ontó Fejér megyei vidék. Népe: a puszták rideg sorsát átvészelt, csöndesebb természetű, nyílt észjárású, szókimondó emberek átérőben levő közössége, dolgos magyarok serege. Másfél évtized sok változást hozott, s aki ritkábban jár feléjük, ezt jobban észreveszi.

Nagyon messziről indultak. Szegénység sivársága, tehetősek kevélysége mély szakadékot tört az itt élő családok közé, s amikor az élet törvénye egyberekesztette a határt és falut, akkor kellett betemetni a mély árkokat, amelyek elkülönítették egymástól az embert. Először — a kezdeti időben — három szövetkezet született: mezítlábasok, bakancsosok, csizmások megkülönböztetéssel, és amikor az egymásrautaltság összehozta a népet a nagygazdaság élettörvénye szerint, simulni kezdtek a régi ellentétek a nagy családok körében is.

Az arcok fénylenek, a ruhák ünnepi sötétek. A tegnapi lábnyomokat betakarta az idő, csizma, bakancs vagy meztelen talpak után, és a legújabb városi divat szerint ruházkodó lányok, legények talán örökre elfelejtették, kinek-kinek milyen lábbelit viselt az édesapja.

„Termelő üzem már a mi egykor kis szövetkezetünk. 18 millió forintot tettünk félre gépvásárlásra, hatmilliót rendkívüli tartalékalapra helyeztünk, és megnöveltük a szociális-kulturális célokra szánt pénzösszeget is.”

Ugyanaz a Berki Sándor elnök mondja, akinek szavai régről fülembe Csengenek, aki akkor a múltról beszélt.

„ősz volt, a kilenc alapító tag a tét melőszövetkezet egyik helyiségében jött össze. Hoztunk egy vaskályhát és elbeszélgettünk arról, hogyan is kezdjük el a munkát. A név, Új Élet, szép volt, csak hát miféle új életben reménykedhetett az a kilenc szövetkező, aki az öt rossz borjút, az öt vemhes üszőt, a három lovat és azt a néhány süldőt összeadta. Tízezer forintunk volt otthon, bútorra tartalékoltuk, azt adtuk kölcsön a Tsz-nek, de ez persze nem egyedi eset, mások is így segítettek. így segítettünk magunkon.”

Kicsit megvállasodott a tegnapi népi kollégista, aki a mindennapi munkák kegyetlen lehetőségei között gyakorolta az agráregyetemen tanult legkorszerűbb módszereket. Komoly, megfontolt mezőgazdász-közgazda, aki a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa vezetőségében mindig az élő, hazai példák világát elevenítve vitatkozik. A néppel nőtt fel,

nem az emberek feje fölé, de érezhetően értük, javukra. Szilasi maradt s ezt akkor bizonyítja igazán, amikor ünnep vagy nem ünnep, de föl-fölparázslik a jóízű vita.

„Miért nem a gépekre költünk először? Hallom sokba kerül a „lóhotel”! A gépek öregszenek, meg kopnak. Minek a csikóknak olyan előkelő istálló?”

Alig hiszek a valóságnak. Tegnap még ott álltak az ütöttkopott, foltozott fedelű istállóajtóban, kezükben a vasvilla, mert a lovat nem adják! Mindent : földet, ekét, tehenet, csak a lovat nem! A Nagykunság pusztáira sodor a képzelet. Tűző nyárban, aratásban az ismeretlen arató-cséplőgépek elé feküsznek az emberek, mert az kiveszi kezükből a kaszát, s ezzel eleszi előlük a kenyeret. Tegnap így volt.

„Lóhotel? Rendben van — s ismét Berki Sándor szól. — Hallottam már mástól máskor is ezt, így. Háromszázhetvenezer forintba kerül a csikóistálló. Minden résztulajdonos — termelőszövetkezeti tag — megnézheti terveit, költségeit. És azok az itt nevelt csikók pótolták azt a terméskiesést,

azt a kétmilliót, amit a nyári esőzés elvitt tőlünk. Hárommillió forint értékű csikót adtunk el. Lóhotel? Lehet, hogy harag, lehet, hogy némi kis rosszindulat mondatja így, de tessék tudomásul venni, hogy Európában a világon vészesen gyérül a lóállomány. Mi a holnapnak is tervezünk. Elmondtam, hogy 18 millió félre van téve gépekre. Nem darabszám akarjuk vásárolni ezentúl a gépeket, hanem, ha veszünk, akkor betakarító gépsort veszünk!”

„őszi szántáskor igazságtalanul vontak el tőlünk munkaegységet, mert olyan volt a föld, hogy nem lehetett rendesen szántani. Akkor erre kérek magyarázatot!”

„Amikor kimentem és beállítottam az ekéket, ment a szántás rendesen. így volt?”

Kis szégyenérzetet bújtató csönd támad. Az igazság ellen kár szót emelni tovább. De aztán a megfontolt békesség, tapasztalat, bölcsesség is hangot nyer. Kun János bácsi a maga 64 esztendejének sok vihart átélt világából belül érzi meg, miből fakadhatnak apró félreértések és mint vezetőségi tag veszi át. a szót. Igen, mert

mintha 'kicsit halványabb lett volna az évi összefoglalóban az emberek helytállásának értékelése. Lehet, hogy ez fájt?

„Emlékeztek, de hiszen mindnyájan emlékezünk. Eső esőt ért. Az érett kalászok áztak, a földeket már néhol víz borította. Vasárnap délután két óra lehetett. A nyugtalanság nem hagyott, kimentem a határba, éppen egy kicsit szűnőben volt az eső. Álltak a traktorok a fák alatt, az emberek lesték a fellegeket. Még egyszer mondom, vasárnap volt. Nem parancsolta senki. Kibújt a nap, száradt egy kicsit a gabona, megindultak a gépek. Eszembe jutott, hogy valamikor sokat idéztük 1945—48 idejét. Hogy a romokból országot teremteni a leghősibb munka volt. Az éhes munkások csinálták. A kettőt nem kívánom összemérni, de ha voltak hősei a paraszti munkának, akkor a traktorosok azok voltak az elmúlt nyáron. Mégis kétmillió forintot mosott el az eső, ezt nem tudtuk betakarítani. Fölöttünk még nagy úr az idő. Aztán a kétmilliót a csikók kiegyenlítették. És kell a gép! Elfogytak a kézi-kaszások meg a zsákosok, újak nem nőttek.

Kovács József kedvenc hároméveseivel