Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-12-22 / 26. szám

JúMUÍlMátoy TEILHARD MAGYARORSZÁGON Teilhard de Chardin gondolatait külön­bözőképpen értékelik a marxisták és nem marxisták, hívők és nem hivők, de nem egy meglátását mindkét oldalon osztják és életművét az egyetemes emberi művelődés szerves részeként tartják számon. Különö­sen ami a Föld „egységesülését”, a közös­ségiség növekedését illeti, találkoznak a vélemények Teilhard nézeteivel, még ha másként és másként képzelik is el ennek okait és kibontakozását. A magyar könyv­kiadás feladatának tekintette, hogy — hasonlóan más, nem marxista, de haladó, értékes emberi szolgálatot teljesítő gondo­latrendszerekhez — tájékoztassa a hazai értelmiséget Teilhard működéséről és megismertesse velük a „teilhard-i gondo­latot”. Az alábbiakban e kiadói vállalko­zásokról szeretnénk képet adni olvasóink­nak. Az ötvenes évek végén talán Sik Sándor volt az első, aki Magyarországon fölfigyelt Teilhard de Chardin nevére, arra a névre, melyet — mint mondotta — „előbb-utóbb mindenkinek meg kell majd tanulnia”. Akko­riban pedig nehezen jutott hozzá bárki is Teilhard írásaihoz, mert a katolikus egyház hosszú időn át nem engedélyezte műveinek megjelentetését. Gondolatai azonban gépírá­sos vagy kézzel írott levél formájában gátta­­lanul terjedtek szerte a világon. A hatvanas évek elején megjelent Űj Ma­gyar Lexikon címjegyzékében neve már így szerepel: „Teilhard de Chardin kiváló francia geológus, őslénytantudós, a Francia Akadémia tagja, a francia geológiai társaság elnöke; je­zsuita ... Átfogó filozófiai rendszerében kísér­letet tett arra, hogy szintézist hozzon létre a tudományos világkép és a vallás finalista té­telei között.. Tordai Zádor filozófus jelentős tanulmá­nyokban foglalkozik vele. Teilhard evolúció­­tanát erős bírálat tárgyává teszi, mivel a „di­namikus fejlődés” elvének elfogadására Char­­dint egy jellegzetesen vallásos fogalom, a sze­retet késztette. Kitágítja, szélesíti a fogalmat, a „szeretet útjairól” beszél. Szerinte „a Világ­­egyetem fizikai fölépítésén szeretet dolgozik”, a világ alulról fölfelé, gúlaszerűen épül. A tu­dós e gúla tetején pillantja meg Istent, aki folyamatosan teremtve, mindent önmaga felé vonz és irányít. Fölébreszti a világ vágyát a többlét, a magasabb fejlődési fok elérése és meghódítása iránt. A fejlődés állandó és sza­kaszosan megvalósuló egyesülés, amely min­dig nagyobb és nagyobb tökéletességet hoz létre a földön. Ez az egyesülés az emberek közösségesülését, összefogását és egyre nö­vekvő egymásrautaltságát jelenti Teilhardnál. „Minden bizonnyal van valami, ami eléggé bosszantó Teilhard de Chardinnál, mégpedig az, hogy meglehetősen érzéketlennek látszik az egyénnel szemben” — írja egy bírálója. — E. Kahane úgy véli, hogy Teilhard csak a tö­meg méreteiben tud távlatokat nyitni, az egyes embernek nincs helye a kozmikus di­menziókban. Érdekes módon a katolikus Via­­let is osztja Kahane aggodalmát: „Teilhard-ot olvasva az a benyomásunk, hogy ő mintha egy másik bolygóról érkezett néző, vagy olyas­valaki volna, aki itt egy teljesen idegen fajta harcát regisztrálja.” Tordai Zádor már említett tanulmányaiban részletesen kifejti, hogy ez kissé felületes és elsietett ítélkezés. Teilhard tudja, hogy az ember nemcsak egyed, hanem személy is, személyiség, akinek nem szabad elkótyave­tyélnie sajátos értékeit. A Szent István Társulat 1967-ben adja ki Teilhard válogatott tanulmányait Hit az em­berben címmel. A kötet előszavában Rónay György kitér erre a kérdésre: Teilhard — sok nagy gondolkozóhoz hasonlóan — éppen a személy értékéből következtet az egyén hal­hatatlanságára. Az emberi személy önmaga legmélyén közölhetetlen egységet alkot. Sze­mélyiségének megismerése és kibontakoztatá­sa élete legfőbb célja. Minden emberi erő­feszítést csak a személyiség megőrzése és fej­lesztése igazolhat. Tehát nem csupán megőr­zése, hanem fejlesztése is, mivel a személy nem készen kapott adomány, hanem inkább megoldásra váró feladat. Teilhard a személy fejlődését, evolúcióját elsősorban szociális té­ren találta megvalósíthatónak. Nem a ma­gánüggyé degradált lelki fejlődés a fontos, hanem a közösségben és a közösség által ér­vényre jutó új . emberség, ö a legsúlyosabb bűnnek azt tekintette, hogy valaki egoista, „önmagáért” él, „disszociál”, vagyis ha behó­dol a modern kor legnagyobb kísértésének, annak, „hogy lényünk teljességének megőr­zése érdekében tökéletesen szakítsuk ki ma­gunkat a mások tömegéből”. E kísértés legyőzésének lehetőségéről ír Teilhard Az emberi jelenség című művében, mely a Gondolat Kiadó vállalkozásában jele­nik meg. Az emberiség ugrásszerű szaporodá­sa szükségképpen megnöveli az emberi kap­csolatok számát és változatosságát. A kommu­nikációs eszközök és a különböző technikai vívmányok széles körben elterjedve és alkal­Hegyl Béla a Vigília című folyóirat szerkesztője Teilhard de Chardin mazva az emberi érzelmek és „értelmek” egy­másra hatását, kölcsönös kiegészülését segí­tik elő. Az emberiség tehát egyrészt megállít­hatatlan számbeli növekedése miatt, másrészt az egyéniség, a személyi hatás kiterjedése miatt visszavonhatatlan ellentmondásba kerül. Ebből a veszdelemből a kiutat Teilhard csak a fokozottabb egységesülésben, az emberi egyedek „szintézisében” látja. A megvalósuló szintézist Nooszférának nevezi, vagy a Föld Szellemének. Ez fejezi ki az emberiség közös erőfeszítéseit, közös, összehangolt alkotó mun­káját, melyek az együttes gondolkodás, a „co­­reflexlo” és a rokonszenv révén születnek meg. Teilhard szerint az emberi tudat legfőbb jellemzője, hogy az adott „világmindenséget” önmaga köré próbálja rendezni, csoportosíta­ni. De az is inkább feladatként jelentkezik, mert a gyakorlati életben „az ember csak rész­legesen, csak egyik-másik képességét latba vetve szokott cselekedni”. Az evolúció tovább­vitelének lehetősége — tettei és törekvései útján. Am mind ez ideig tetteinkbe és törek­véseinkbe csupán „énünk végtelen kis porci káját tudtuk belevinni”. Az evolúció folyta­tásához az szükséges, hogy legkisebb tettünk­ben is énünk teljessége fejeződjék ki. Teilhard világképében — magyarázza Lu­kács József a Magvető Kiadónál most megje­lenő esszé-kötetében (Igent mondani az em­berre) — Isten nem annyira a fejlődés elején, hanem inkább a fejlődés végpontján mutatko­zik meg. De így sem passzív szemlélője a „ma­gára hagyott világnak”, mint Madách kép­zelte, ő az „előre húzó Első Mozgató”, az Örök Tevékeny, akitől az evolúció lendülete és lelke származik. Teilhard kétségtelenül szembe­állítja az egyént és a személyt, de csak morá­lis értelemben. Az egyén erkölcsi szempontból a befelé fordulást, az elzárkózást, a személy viszont az önmagunkból való kilépést, önma­gunk túlhaladását, „transzcendentálását” je­lenti. Ha tetszik, Teilhard valóban „egyén­ellenes”, ám a személyt mégis gondolatrend­szere centrumába helyez, nem „öncélú magá­nyában”, hanem a másik személy felé való ki­­tárultságának és nyitottságának vonatkozá­sában. „Hogy teljesen önmagunk lehessünk — írja Az emberi jelenségben —, ahhoz az szük­séges, hogy mindenki mással együtt, velük csoportosulva, egy irányba tartva menjünk előre a Másik felé. önmagunk végcélja, ere­detiségünk csúcspontja nem az egyéniségünk, hanem a személyiségünk. A világ evolúciós szerkezete következtében csakis az egyesü­lésben találhatjuk meg személyiségünket.” Az egyesülés nem ronthatja le egyéniségünket, egyedi vonásainkat nem törölheti el: az igazi egyesülés tovább gazdagítja és tovább építi személyiségünket, „az egyesülés differenciál”. Az emberi kapcsolatok annál mélyebbek és tartósabbak, minél színesebb, integráltabb személyek társulnak egymással. Az így létre­jött kapcsolódás mindig több, „minőségileg különb” az egyszerű összeadódásnál, hiszen mindenkit megemel és elmélyít, az emberi tel­jességet bontakoztatja ki. Mindez nem történhet meg aktív és türel­mes szeretet nélkül. Az Ecclesia Kiadó a kö­zeljövőben adja ki Teilhard válogatott cikkei­nek és előadásainak gyűjteményét. Ebben a szerző kifejti, hogy a szeretet, az emberség — ha szüntelenül növekszik és gyarapszik — ta­lán az egyetlen biztosíték arra, hogy az em­beriség evolúciója töretlenül folytatódjék. „Nagy erőt jelent számomra annak felismeré­se — vallja egyik cikkében —, hogy evolúció egész menete, erőfeszítése visszavezethető a szeretet igazolására és kiteljesedésére. Már anyám is erre tanított. De egy egész életre volt szükségem ahhoz, hogy ezt az igazságot a valóság szerves szemléletmódjába állíthas­sam.” Az első magyar király uralkodásával a ma­gyar művészet történetének is új fejezete kez­dődött. A keresztény vallás megtelepedése révén az egyházi művészet forma- és eszme­világa is megjelent a kor alkotásaiban. Királyi rendelet szerint minden tíz falunak templomot kellett építenie. Hogy e századból alig maradt ránk épített emlék, azt részint az építőanyagok — a patics, vályog, döngölt agyag, fa időt nem álló volta, részint az is magyarázza, hogy a sietve emelt templomok, szerzetesházak általában véve kicsinyek vol­tak, s bármily gondot is fordítottak kőanya­guk megmunkálására és díszítésére, később át kellett azokat építeni. Ezért az eredeti épüle­tekből csak kőmaradványok, töredékek ismer­tek. A magyar koronázási palást az egyetlen ko­runkig fennmaradt műtárgy, amely az első magyar király személyével biztosan összekap­csol ható. A korabeli hasonló jellegű emlékek között is kimagasló helyet elfoglaló palást 1945 óta nincs Magyarországon, „ismeretlen he­lyen” van. Ennek ellenére a műtárgy most ismét a szakemberek érdeklődésének kereszttüzébe került. A Magyar Nemzeti Múzeum tudomá­nyos kiadványa: A Folia Archeologica — ugyanis — közli dr. Tóth Endre tanulmányát a palástról. — A fonalművészet egyetlen hiteles darab­ja a veszprém-völgyi görög apácák által vio­laszín selyem alapra aranyszállal hímzett ve­­csernyepalást, amelyet 1031-ben a székesfe­hérvári templomnak ajándékozott a királyi pár. A palást alapszövete bizánci eredetű mintás bíborselyem. Hímzett részei külön ké­szültek, s rávarrták az alapra — olvashatjuk a Magyar Művészet Története című kötetben. — Az alakok rajza és az ábrázolások típusa erősen bizánci jellegű, de a feliratok latin nyelve és latin betűi afelé intenek, hogy a gö­rög apácák csak kivitelezők lehettek. A programot a palásthoz valamely latin szertartású római hitvallású papnak kellett szerkesztenie. Dr. Tóth Endre tanulmánya a koronázási palást ábrázolási programját különbözőkép­pen értelmező véleményeket vizsgálja felül. A revízió eredményeként cáfolja az eddigi kö­vetkeztetéseket, majd kortörténeti és liturgiái alapon állapítja meg az ábrázolások szerkesz­tési eredőjét. Ezzel a palást készítésének kö­rülményeit és célját meghatározó kutatási irányt is kijelöli. — A magyar koronázási palást eredetileg zárt harangalakú casula (azaz miseruha) volt — olvashatjuk a tanulmányban —, melyet egy átalakítás során az elején teljes hosszában felvágtak és így e kúpalakú ruhadarabból kúp-palást alakú köpeny lett. Eredeti rendel­tetését kétséget kizáróan bizonyítja dedikációs felirata: „ANNO INCARNACIONIS XPI: MXXXI: IND1CCIONE XIIII A STEPHANO REGE ET GISLA REGINA CASUTA HEC OPERÁT A ET DATA ECCLESIAE SANCTAE MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA”, azaz magyarul: „Az Űr megtestesülésének 1031. évében István király és Gizella királyné ezt a miseruhát készítette és adta a Fehérváron lé­vő Szűz Mária Egyháznak”. Az átalakítás azonban nemcsak egyszerű felvágással történt, mert a casula mellső ré­szén lévő téglalap alakú mezőnek csak két szélső függőleges keretező mondatszalagja, az alatta levő mandorlának - ovális alakú képnek — pedig csak egy része maradt meg. Egy kör­cikk alakú részt feltehetően a használat miat­ti rongyolódás eltüntetésére kivágtak. A pa­lástot meg is kurtították. A casula programjára vonatkozólag meg­tudjuk, hogy: — a paláston található szentek osztályainak sorrendje a mennyei hierarchiát követi. A villáskereszt függőleges tengelyén Krisztus, a legfelső mezőben angyalok, Mária. Keresztelő János, majd a próféták: apostolok és vértanúk következnek. Ez a hierarchikus rend a IV. század végére kialakult. Legkésőb­ben csatlakoztak a sor végére a hitvallók és a szüzek. Az égi magasságoknak ezt a rendjét a MINDSZENTEK LITÁNIÁJÁBAN lelhetjük fel. A freisingi eredetű 957 táján íródott litá­nia szövege és a palást ábrázolási sorrendje azonos. A palást ábrázolásai a litánia máso­dik felének könyörgéseivel is összekapcsol­hatók. A Mindenszentek ábrázolása ellen egy lé­nyeges kifogás hozható fel: a paláston a vér­tanúk után hiányoznak a hitvallók és a szü­zek. Arra azonban már J. Braun is felhívta a figyelmet, hogy a palást alsó része csonka és ott a hitvallóknak, illetve szüzeknek kellett lenniük. A palást programja felveti azt a kérdést is, hogy milyen alkalomból készült? A szerző sze­rint a palást készítése az 1030-as német hábo­rúhoz kapcsolódik. A hadiesemények ez évben fejeződtek be, de a békét csak a következő év nyarán kötötték meg. Következtethető, hogy a palást fogadalomképpen a hadiesemények si­keres befejezése után, de még a békekötés előtt elkészült. Az sem kizárt, hogy készítteté­sének gondolata már a háború folyamán fel­ötlött. _ A palást Mindenszenteket ábrázoló prog­ramja magyarázhatja, hogy miért éppen ezt a casulát emelték ki a székesfehérvári koroná­zótemplom kincstárából, hogy koronázási pa­lásttá alakítsák. Ezt természetesen elsősorban az a tény indokolta, hogy a casula közvetlenül kapcsolódott a szentként tisztelt első magyar király, István személyéhez. Másrészt azonban a koronázási szertartásban szerep jut a Min­denszentek litániájának, amely e palást ter­vezőjének is mintául szolgált. Sobók Ferenc A magyar királyok koronázó palástja. Lent: A királyi pár ábrázolása a palást alsó szegélyén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents