Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-11-24 / 24. szám
„JCuamwika” kőniGiudai A falu csöndes őszi neszezésében, a korai este szemfedél feketeségében egy régvolt történet körvonalait megkeresni és kibogozni — reménytelen vállalkozásnak tetszik, különösképpen akkor, ha számításba vesszük, hogy a történet szálai a húszas években gyökereznek, abban a mély és mozdulatlan világban, amely az első világháború befejezése és a forradalom bukása után telepedett a dunántúli magyar falvakra, az egész Magyarországra. A történet kibogozására, a körvonalak kitapintására egy mondat elhangzása késztetett, amely mondat úgy hangzott, hogy valaki még a délutáni szürkületben kiment Kisamerikába, éjfél is lehet, mire hazakeveredik. — Hová ment az illető? — Hát Kisamerikába ... Igaz, mostanában már Dég-Űjfalu a neve. Még korábban Diósor volt, azután lett Kisamerika, majd amikor az amerikások rendre szétszéledtek az országban, vapy megtértek a temetőbe, Dég-Üjfalu, vagy Üjtelep lett a neve. — S miképpen lett Kisamerika? — Ügy, hogy a húszas évek elején huszonöt-harminc család fölkerekedett és kiment Amerikába. Tíz év múlva hazajöttek, egy helyen házakat építettek, akkor nevezték el a településüket Kisamerikának. Később azután elvándoroltak, elhaltak, még egy öregember él, aki megjárta Amerikát, de ő is többet időzik a gyerekeinél, mint odahaza. Mielőtt megkísérelnék a történet szálainak felgombolyítását, vessünk egy pillantást a falura. Dég a régi balatoni út közelében, Enying és Simontornya között, a dunántúli dombvidék sáros erekkel, tavakkal, ritkás erdőségekkel és lomha völgyekkel átszőtt peremvidékén terül el. Megművelhető területe kitűnő termőföld vagy legelő, de sok a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan ingoványos terület, amellyel nincs mit kezdeni, ily módon Dég — és a közeli falvak — határa egyidőben és azonos földrajzi szerkezetben tükrözi az ősi és a legújabb viszonyokat. Vannak foltjai, amelyek talán a honfoglalás óta sem változtak s vannak olyan termelési egységei, amelyek már jellegzetesen a XX. század második felében születtek. A hajdanvolt is beláthatatlan térségű „Festetich birodalom”-ban ez a kettős arculat, mit sem számított, az ország egyik leggazdagabb családjának rettenetes vagyontömegében néhány ezer használhatatlan hold nem játszott szerepet. Annál nagyobbat a sárréti nép életében, amely semmi hasznot sem húzott az ingoványból, legfeljebb bíbictojást szedhetett s szívós alkudozás árán megválthatta az érmenti, meredek löszpartot, azon kis nadrágszíj szőlőket ültetett, apró pincékéi vájt, amelyek ma is megvannak, de sorra átalakulnak lakható présházzá, nádkontyos nyaralóházzá. A dégi parasztság a hitbizomány s az értéktelen mocsárvilág kettős szorításában nehezen boldogult. És most iparkodjunk fölvillantani „Kisamerika” histórikumának ma már nehezen föllelhető körvonalait, a magyar kivándorlás drámai történetének ezt a sajátos fejezetét. A dégi Festetich kastély nemesen formált, klasszicizáló épülettömbjének árnyékából — ma fiúnevelő otthon — hogyan ment világgá annak idején huszonöt-harminc család? A fehérvári püspökség a húszas évek elején napilapot indított Székesfehérvári Hírlap címmel, a harmadik napilapot Székesfehérvárt, ahol kettőnek a kelendősége sem volt biztosítva. A püspöki lap néhány cikket szentelt a parasztság tömeges kivándorlásának, a sorozat azonban hirtelen félbeszakadt, minden bizonnyal felsőbb hatalmak intelme folytán, holott az említett és óvatosan fogalmazott cikkek a tengerentúlra került híveket búcsúztatták, az egyházközségek apadása miatt szomorkodtak. E cikkek között — legjobb emlékezetünk szerint — volt egy, amely kifejezetten a dégiek kivándorlását tette szóvá, azt a forgószélhez hasonlatos hirtelen megmozdulást, amely egyszerre huszonöt-harminc magyar parasztcsaládot repített Amerikába. Jellemző, hogy a kivándorlók számát ma már A kastély Gábor Viktor felvételei semmiféle módon nem lehet pontosan felderíteni. A dégi kivándorlók csoportja együtt utazott Hamburgba, együtt hajózott be s Amerikában is mindvégig együtt maradt, ami korántsem egyedülálló a kivándorlás történetében, inkább természetes és emberileg mélységesen érthető folyamat. A kivándorlók a falu legszegényebb rétegéből kerültek ki, abból a paraszti rétegből, amelynek semmije sem volt, a megélhetés gondja pedig már elviselhetetlen teherként nyomta a vállukat. Az európai gazdasági válság kezdeti évei voltak ezek. amelyet a nagy uradalmak is megérezték és megsínylettek, a szegényparaszti rétegnek azonban semmiféle kilátása és kitartása nem volt. A dégiek Arizonában telepedtek le, mezőgazdasági munkát vállaltak, állattenyésztő és búzatermelő farmokon helyezkedtek el s mivel a dunántúli parasztság fanatikus szorgalmát és szinte kimeríthetetlen munkabírását vitték magukkal, megállták a helyüket és tisztességesen boldogultak. A történet különössége ott kezdődik, hogy ez az együvé tartozó, együtt maradó s azonos gyökérről kiszakadt törzs attól a perctől kezdve ápolta a hazatérés gondolatát, hogy Amerika földjére tette a lábát. Jól tudjuk, a legtöbb kivándorló azzal a szent elhatározással vetette vállára a szomorú batyut, hogy odakinn gyökeret ereszt s kiviteti a családját, vagy hazatér és új életet kezd a megkuporgatott pénzéből. A dégiek szigorúan tíz évet szabtak maguknak, a jelek szerint így is rendezték be amerikai éveiket, minden lépésüket és mozdulatukat ahhoz igazították, még annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy megtanuljanak angolul. Ma is emlegetik Dégen azt az anekdotába illő históriát, hogy a falu akkori plébánosa vasárnapi mise után megkérdezte egyik Amerikából hazatelepült hívét: — Aztán tudsz-e angolul, fiam? — Tud a rosseb ... A harmincas évek elején, szinte naptári pontossággal a kiutazás után tíz évvel, hazatértek a dégi családok. Nemigen volt, aki házába fogadhatta volna őket, meg aztán volt bennük valamiféle dac és büszkeség. Úgy mentek el, hogy semmi sem maradt utánuk, hát akkor a hazatérés után legyen. Házhelyek utón néztek, ahol házukat felépítsék s házhely lett is volna itt-ott a faluban, szétszórva, a törzs azonban itthon is együtt akart maradni. Így szerezték meg a diósori szántóföld egy csíkját, a falutól mintegy öt kilométerre, ahová akkor még út sem vezetett. DÉQ, A DVNÁNTÜ Huszon-egynéhány házat építettek s állattenyésztésre rendezkedtek be, a hitbizományi uradalom közepén, mint egy szigeten újszerű farmer életformát akarván meghonosítani. Azt mondják a dégiek, hogy a kisamerikások egy ideig öltözködésükben is amerikások maradtak, a vasárnapi misén széles karimájú tehenészkalapot és rövid szárú, puha kérgű csizmát hordtak, ez azonban csakhamar lekopott róluk, ismét fölvették a kemény kérgű parasztcsizmát, amelyet a fehérvári vásárokon, a Ponty vendéglő előtt árultak a csizmadiák, fejükre tették a pörge kalapot, maguk elé kötötték a ropogós kékfestőből varrott kötényt, amelynek az egyik csücskét be kellett tűrni a nadrágkorcba. A viselet változása, a farmer életforma elsorvadása sem hidalta át a távolságot a falu és Kisamerika között, már a második világháború előtt bomladozott a közösség. Elmentek Fehérvárra, Simontornyára, Lajoskomáromba és még messzebb gyári munkásnak, házaikat megvásárolták a dégiek és a pusztaiak, akik az illyési puszták magányosságából zártabb falusi közösségek felé törekedtek. A felszabadulás után még éltek a kisamerikások leszármazottai a Diósoron, azután azok is megfogyatkoztak. papjukat szélnek eresztették, mert a kivándorlóit ősök Arizonában egy baptista felekezethez szegődtek s vallásukat egy ideig még megtartották. A kutató riporter tekintete itt holt térbe téved, ahol már nem lehet követni a törzs nyomait, nem lehet kibogozni Kisamerika körvonalait. Elmentek, hazatértek, nekifeszültek, hogy megmutassák az irgalmatlan hitbizományi nagybirtoknak, hogy itthon is boldogulnak. Vállalkozásuk részben sikerült, de aztán jött a második világháború. Azok közül, akik megjárták Amerikát egy ember él, az öreg. nyolcvanon túl jár. Meidlinger Józsi bácsi, aki azonban ritkán található a Diósoron. — Rajta kívül senki? — Volt még egy öregasszony, az egyedüli, aki annak idején nem mert nekivágni az útnak, itthon várta meg az urát. Neki azonban ma délután volt a temetése. ^Oasárnap Vasárnap reggel nyolc órakor gyülekeznek a dégi vadászok a falu kellős közepén, azon a több útvonal találkozásánál kialakult háromszögű téren, amely tulajdonképpen csak egy szélesebb útszakasz, de ott áll a templom és a kocsma, a falusi állandóságnak e két mozdíthatatlan állomása, továbbá az autóbuszmegálló, ahová szabályos időközökben begördül a megyei autóközlekedési vállalat valamelyik szürke kocsija, hogy Fehérvárra, Sárbogárdra, vagy Simontornyára szállítsa az utasokat, bár az a készség jobbára hiábavaló dolog, a falusi ember nem szívesen utazik vasárnap. Ebben az időben még a templomba bandukoló öregszülék is kevesen tapossák az út porát, inkább a későbbi nagymisére mennek a kocsmát is kevesen látogatják, kevesebben, mint hétköznap, amikor munkába menet föl kell hajtani a féldeci fehéret, a vasárnapi iddogálás később kezdődik. Ily módon a gyülekező vasárnapi vadászok uralják a térséget zörgő fegyvereikkel, szófogadatlan kutyáikkal, amelyek bár különböző és nehezen felismerhető vizsla-törzsek vérvonaláról származnak, semmiképpen sem hajlandók a kitanított és keményen fegyelmezett kötelező magatartását felvenni. „Ezek csak másodállásban vadászkutyák — magyarázza egy pirosképü, tömzsi vadász — hétközben házőrzők s az a feladatuk, hogy mindenkit megugassanak, aki jó vagy rossz gondolatokkal a házat kerülgeti, vasárnap tehát megbolondulnak attól, hogy kijutnak a határba. Ilyenkor nem árt egy-két csapással figyelmeztetni őket arra, hogy vadászat alkalmával engedelmeskedni kell." Mielőtt közelebbről megismerkednénk a dégi vadászokkal, oszlassuk el azt a tévhitet, amelyet esetleg cikkünk elme kelt az olvasóban. A „vasárnapi vadász” szó szerinti fordítása a német „Sonntagsjäger"nek s a német eredetiben gúnyos értelme van, olyasmit jelent, hogy ez az ember csak vasárnap akaszt a vállára puskát, nem vérbeli, nem igazi Baráti Géza - Búik Péfer - Oéristói SZ Ü M FM E M m. A nevezetesség: hollandi ház a mocsárban Apport Az első fácánkakas z~\
