Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-11-24 / 24. szám

PHffM

LRÓL

' aadáiz&k

vadász, csak amolyan mezőjáró, aki néha rárásüti a puskáját a vadra s vagy talál vagy nem, eltelt a vasárnapi holt idő.

A dégi vadászok azért vasárnapi vadászok, mert hétközben földműveléssel, házépítéssel, szőlőápolással foglalkoznak, vagy reggelente felülnek a már említett autóbuszok valamelyikére s közelebbi vagy távolabbi gyárakba járnak dolgozni. Számukra tehát ez a nap kettős ünnep. Munkaszüneti nap, amikor leszállnak a traktorok nyergéből, leteszik az almozó vasvillát a termelőszövetkezeti marhaistállóban, azután kisereglenek a mezőre, ahol egész hetüket töltik, lévén a többség termelőszövetkezeti paraszt, aki a saját munkaterületén űzi a nemes időtöltést, akárcsak a néhai dégi földesúr, noha különös és napjainkban már nevetséges vállalkozás lenne párhuzamot vonni a Festetich család és mondjuk Huszár Ferenc között., ami a birtokviszonyt illeti. A szétfoszlott Festetich birtokot a kutyabőrre írott királyi adományleveleknél is szigorúbb mesgyék közé szorítja a vadásztársaságok területi szerződése, amelynek megtartása fölött féltékenyen őrködnek a dégi vadászok, úgy, mint az országban működő hétszázegynéhány vadásztársaság.

Mindezt elöljáróban közli Márk Gyula, a dégi-kálozi vadászok választott elnöke, mert a jeles társaság, amelyet e szép őszi vasárnap meglátogattunk, két község nimródjait egyesíti. Több mint húszezer holdon negyven vadász gyakorolja vadászjogait s közöttük egyetlen egy sincs, akinek 1945 előtt fegyvertartási engedélye lett volna, jószerivel hajtóként sem szerepelhettek, mert az uradalom a saját törvényei szerint járt el, csak uradalmi cselédet alkalmazott hajtónak, azon egyszerű megfontolásból, hogy annak a napi egy pengős hajtópénzt sem kellett kifizetni.

„Milyenek hát a dégi vadászok?” — szegezzük a kérdést Márk Gyulának, a határozott beszédű és fellépésű zömök termetű elnöknek, akiről az a hír járja, hogy vadászat közben éppoly szigorú, mint a tárgyalóasztal mellett, ahol a vadásztársaság ügyeit intézik s e szigorúságnak köszönhető, hogy a dégi vadászok 1973 óta nem fizetnek tagsági dijat, viszont az elnök személyes útmutatása alapján alaposan kiveszik a részüket a vadgazdálkodással és vadtenyésztéssel járó s nem is könnyű feladatokból.

„A dégi vadászok egyszerű, természetkedvelö emberek, akik — mióta felvették őket a i'adásztársaságba, — megtanulták, hogy a vadász a természetet védi s amíg nemes szenvedélyét kiéli, nagyfontosságú gazdasági feladatokat hajt végre. Az a fácánállomány például, amelyet évről évre mesterségesen keltetünk és nevelünk, kibocsátásuk után olyan irtást végez a mezőgazdasági kultúrákat sújtó rovar-kártevők sorában, amit pénzben aligha lehet kifejezni. Szarvasaink és őzeink, de az apróvad is, valamint a lőttvad értékesítése tekintélyes devizahasznot hoz az országnak is, közben a tagság szabadon űzheti ezt a nemes sportot.”

Gyülekeznek a vadászok a templom, a kocsma és az országút alkotta háromszögben, de hiába kémlelődik a látogató a kocsmaajtó irányába, egyetlen vadászt sem lát beosonni az üvegezett ajtón, hogy magához vegye a valamikor divatos „célzóvizet”, mert az alkoholmentes reggel a vadászfegyelemhez tartozik. A serétes vadászpuska is veszélyes szerszám. Ez a félóra nemcsak várakozás, mint valami pályaudvaron, ahol az embertömegek összefolyó beszélgetése áthatolhatatlan közeget alkot, — itt a beszélgetés minden fonala elválik egymástól. inkább egy színházi előadáshoz hasonlít, ahol jólnevelt szereplők megvárják, amíg a másik befejezi a mondatot és adja a végszót, másképpen nem is lehetne, mert ugyan hova tűnne akkor az effajta vasárnap reggeli, vadászat előtti beszélgetés ize és zamata, jóízű évődése és ugratása, amely bemelegíti a hangulatot, felajzza a kedélyeket.

„Elengedett az aszszony?” — kérdezi az

idősebb vadász az újhá- Zas fegyvertárstól, aki nem késlekedik a válasszal: „Küldött is, hogy vigyázzak rád, nehogy a legkedvesebb bácsikája ülepen durrantsa saját magát, ha megijed a nyúltál.” No persze, kevésbé szalon- és színpadképes párbeszédek is esnek ilyenkor, s a hevesen felcsattanó nevetés ezúttal azt jelzi, hogy a szó talált célba. Odakinn a vadászterületen csak egy elismerő karlendítés jár érte, ha valaki ugyanilyen telitalálatot ér el egy sebesen repülő fácánkakas lóvására.

Az elnök és a vadászmester eligazítást tart. Katonás dolog ez, ha a kiválasztott vadász nem is csapja össze a bokáját, nem rántja meg a vállán a fegyverszíjat, mégis érződik az egész jelenetem hogy ebben a társaságban megtalálható a jó vadászathoz szükséges emberi fegyelem és az egyéni érdeket alárendelik a vadászat céljainak. Az elnök — aki „civil” foglalkozására nézve a dégi erdészet vezetője — oly módon határozza meg a vadászat menetét, hogy mindenki időről időre jobb és kevésbé jó területszakaszhoz érkezzék, mert ezt így kívánja meg az igazság. Morgolódás nincs, mert mindenki tudja, hogy az elnök és vadászmester semmiféle kivételezést nem ismer, estére mindenkinek meglesz a kompetenciája, vagyis a vadászrésze.

Ezen a napon a nyúl még „nem megy”, az állomány szaporítása érdekében mindössze öt vasárnap jelent gyásznapot a hosszúfülű mezei társadalom számára, de az igazi lősport a rebbenő fácánkakas, a rajokban felriadó fogoly, ám ha vaddisznó akadna a hajtásban, szólaljanak meg a golyópuskák, mert a szürkésfekete sertevad erősen szaporodik s a mezőgazdák szorgalmazzák a pusztításukat. A termelőszövetkezeteket egyébként két agronómus is képviseli a társaságban, egy sorban haladnak a traktorosokkal, fogatosokkal, állatápolókkal s az egyik fordulóban az agronómus hajt a fogatosnak, a másikban fordítva.

Fél kilencet mutat a toronyóra, amikor az elnök és a vadászmester elindul a két vonal élén kifelé a faluból a dércsípte határba, a hajlatokban még lengedező ködök és párák közé, neki a tört kukoricatáblák, megszedett répaföldek sáros-fagyos világának, eltelve egy őszi vasárnap hevítő izgalmával, amelyet a városlakó ember alig ismer.

edz erdés z f eleié^

Valaki a konyhából kimegy, az ajtón hagyott résen át beszelídkedik az őz.

A konyhában foglalatoskodóknak töl sem tűnik.

Csak én bámulom meg a négyhónapos, barnaszőrű, fényes szemű állatot, fenekén a hófehér „tükör"-rel lábain a csontszínű csülökkel.

Az őz a kosárhoz törleszkedik, amit Etelka, az erdész felesége, az imént szedett meg a kertben friss zöldséggel. Már kinézte a pirosló zöldpaprikát, amelyet már éretté csípett a dér, s a paprika húsát akarná böködni fényes fekete orrocskájával.

Csak e pillanatban szól rá Zsuzsa, az erdészék diáklánya, megakadályozandó a torkoskodást:

— Peti!

A hangra, mely tulajdon nevét adta tudtára, a kis őz a kosártól visszalép.

— Vágj egy kis krumplit neki — mondja Etelka, s Peti. a négyhónapos őzbak, aki szelíd háziállatként él e halványzöld erdészlakban, ropogtatni kezdi a krumpliszeleteket. Azután cucli kerül a teásüvegre:

— Vigyázz, nehogy forró legyen!

És Zsuzsa itatni kezdi az állatot, amely szomjasan nyeli a teát, s még rángatja-szívja a cuclit, akkor is, miután az üveg az utolsó cseppig kiürült.

Nézem a közjátékot. Etelka, az erdész felesége zöldséget pucol a vasárnapi fácánleveshez. Zsuzsa két megtisztított, sárga-arany fácánkakast mereget a vízben, Peti, az őz lepihen, melléje kuporodik Jody kutya, nyolchónapos német vadászvizsla, közéjük telepszik a tarka macska, s pihennek, pillognak egy kupacban.

— Néha igy is alszanak egy rakáson — jegyzi meg Etelka, a szőke asszony, Márk Gyulának, a dégi erdészkerület vezetőjének és a helvbeli vadásztársaság elnökének a kedves szép felesége, akit megírni jöttem e faluszéli nagy csendességbe.

Mindene megvan, megterem. Piacot talán már hónapok óta nem látott. Pestet, bár rokonai élnek ott, nem szereti, mert úgymond, „huzatos hely”. Nagy forgalmú, így értette volna? Élnek hárman. Márk Gyula, a felesége, az érettségizendő lányuk a faluszéli haloványzöld házban (a fiuk Sopronban erdésznek tanul), ötszáz holdas elegyes erdő szélén, szarvasok, őzek, vaddisznók, foglyok, fácánok meghitt szomszédságában, cinke-pityegésben, sárgarigó szólásban, a vadgalamb bugásában.

— Ezt szeretjük, ezt a nagy csendességet — mondja Etelka. Nem is tudom, él-e még így ember e motorzajos, szennyezett levegőjű, megrontott vizű zaklatott földön; él-e még valaki ilyen tiszta, telt erdőszéli szép magányban és boldogságban?

Az embervilággal televíziós antenna köti őket össze, az állatvilággal pedig?! . . .

— Ha én azt felsorolnám — nevet Etelka.

— Sorolja föl — kérem.

— Kezdjük Petivel. Nagyon sírt az erdőn, nem volt mamája. Elveszthette. Behoztuk, azóta neveljük, ez már a negyedik őz, amelyet fölneveltünk Mint családtag, úgy él közöttünk. Négyhónapos őzbak, s tudjuk, hogy el fogjuk veszíteni, mint a többit. Most mindennap kimegy a kertbe, az erdőbe bolyongani. és mindig visszajön. Csak akkor jön idő előtt vissza, az ő ideje előtt, ha eső lesz. Tejen, Oriza-tápszeren neveltük föl. de tudjuk, hogy el fog menni, ha ivarérett lesz. Akkor elmegy. Soha nem jön vissza.

Neveltek már három mókust is. Misi volt köztük a legszórakoztatóbb. Ügy élt, mint a család tagjai. Békében az őzzel, a kutyákkal, a disznókkal, a fölnevelt kis vadkacsákkal, a fácáncsibékkel.

— Misi volt minden háziállattá szelídített erdőlakó közt a legtorkosabb. A székeken, a függönyökön futkosott; ha kiment az erdőbe, mindig visszajött. A dióbelet szerette leginkább, s ha már elege volt és jóllakott, a többi diót elrejtette. És mindig az uram vadászkalapja, erdészkalapja zsinórja mögé. Oda dugdosta be.

Ha az erdész elhagyott vadkacsafészket fedez fel. vagy sorsára hagyott fácántojást, a tojásokat összegyűjti, hazahozza.

— Én meg házityúkkal kiköltetem — közli Etelka. — Neveltem már egyszerre huszonhét fácáncsibét és tizenkét kis vadkacsát. Ugyanúgy viselkednek, mint a szelíd csirkék és kiskacsák. A fácáncsibék nyolc hétig maradtak itt. Azután elmentek, egyik a másik után. Néha még vissza-viszajártak. Azután örökre elmaradtak. A vadkacsák háromhónapos korukban mentek el. Egy közülük még annak utána is sokáig visszajárt, itt keringett a ház körül.

— S megismerte, hogy azok közül való? ...

— Én neveltem, persze hogy fölismertem

Három kutya él a házban, három macska, végtelen számú csirke és kacsa (de szelíd), négy anyadisznó, tizenkét hízó, valóságos állatsereglet.

— A másiktól egyetlen állat sem fél. Látná csak Jody kutyánkat az őzzel játszani; páratlan látvány. Senki sem ideges közülük, egyik sem támad egy másik állatra. Csak Jody kutya képes féltékenységre, a többi nem. Jody nyugtalan, ha másik állatot simogatunk. Nem szereti. És okosak. Peti, az őz, nem issza meg a teáját, ha tréfából cukor nélkül adjuk. Észreveszi. Fintorog, elfordítja kis orrocskáját. Esténként képesek közös sarokba húzódni, s ott aludni, valamennyien. A macska az őz ölét szereti.

— Ez meseként hangzik, meseszépségű, mesetisztaságú világ — mondom. — Soha nem nyugtalanok? Soha nem támadnak? Az ember, bármilyen kezessé formál egy állatot, ösztönét nem iktathatja ki?

— Olyan szép közösségben élnek, hogy nincs meg bennük az a nagy félelem. Nem félnek sem egymástól, sem pedig tőlünk. Idegen állattól sem félnek, de ha házunkhoz, kertünkhöz idegen kutya, macska, őz, madár közelít, a kerítéshez futnak és elhajtják biztosan. Aki más, aki nem köztük él, aki idegen, aki csak erre jött, azt nem kedvelik. Igaz, nem támadják meg. Csak elhajtják. Elterelik. De mind.

Azután eszembe jut az embersors, az emberszokás.

Mi nem csupán szeretjük, védjük, oltalmazzuk, a házunkhoz szoktatjuk, nem is egyszer fölneveljük a vadat, hanem meg is sütjük és meg is esszük.

Etelka sorsában az a különös, hogy az egyik kezével eteti Petit, a kis őzet, a másikkal pedig megsüti az őzflekkent. Márk Gyuláné messze környéken a leghíresebb erdészfeleség, a legnevesebb vadász-szakács, ő süt-főz a gyakran idejáró olasz meg osztrák vendégvadászoknak.

— Én régen soha vadas ételt nem ettem. De a szükség úgy hozta, hogy megtanultam vadas ételeket készíteni és amit tanultam, azt mind a magam szája ízéhez, ízléséhez, a magam fűszereihez idomítottam.

— Milyen fűszerek tették olyan nevessé a konyháját?

— Köménymag, babérlevél, bors, mustár, szerecsendió. Soha mást nem használok. Ezenkívül hagymát és füstölt szalonnát.

— Most pedig arra kérem, mondjon el egy saját ízléséhez hasonuló vadászételt, s árulja el nekem, mi az ura kedvelt vadasétele?

Az őz már jó öt perce nem mozdul, egy helyben áll, néz.

— A megtisztított fácánt besózzuk, s egy óra hoszszat állni hagyjuk. Egy óra múlva egy szál sárgarépával, fehérgyökérrel, egy szép nagy almával kibéleljük és faszén parázson megsütjük. S az uram kedvelt étele? A megtisztított fogolymadarat vöröshagymás zsírban puhára pároljuk és egy fej kelkáposztát forró sós vízben megfőzünk. Majd levelekre szedjük szét, egy tűzálló tálat a levelekkel kibélelünk, a megpárolt fogolyt beletesszük, levelekkel lefödjük, vöröshagymás zsírral leöntjük, egy pohár tejfölt csurgatunk rá és féí óráig a sütőben hagyjuk.

S hogy így összekeveredett a vadoltalmazó emberi jóság, s a vadat elfogyasztó étvágy, végül megkérdezem, hogy legalább megmentsek valamit az illúziókból:

— De ugye a házhoz szelídített vad a vadhúst nem eszi meg?

— Dehogynem! Peti a fácánmellet igen kedveli.

Szép dolog ez, Peti?

Az őz áll a konyha közepén, még mindig egy helyben, mozdulatlanul.

13