Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-11-24 / 24. szám
T alálkozzunk háromkor — mondja a telefonba —, addigra végzek a délutáni futásommal is ... Mert Peterdi Pár nem csak ír a sportról, hanem műveli is. Már persze azon a fokon, amely korosztályunknak, az „erős” negyveneseknek ajánlatos. De ajánlatos, s éppen ő ajánlja legbuzgóbban: a kocogómozgalom egyik atyja, s erre mint életműre — bár nem egyetlenre —, tekint. Azok a tízezrek, akik egészségük megőrzése végett esténként futnak — vagy csak kocognak — néhány kört a parkban, vagy a háztömb körül, az ő szorgos tanácsaira teszik ezt. — Ha már nem vagyok halhatatlan, legalább ne haljak meg —, ejti el a paradoxont, amikor beszélgetünk, s ebből kiderül, hogy nem csak fut, újságot ír, hanem humora is van. Mostanában többnyire abból is él. Eddig volt gimnazista (nagyon régen), tisztviselő (az is régen), sportújságíró (nagyon sokáig), sportedző (nagyon eredményesen: 1963—67 között ő volt az öttusa-válogatott úszóedzője; Balczóé, Török doktoré, Mónáé...) megjelent húsz sporttárgyú könyve és végül, alapító tagja volt a televízióban a Humoristák Klubjának. — Negyedszázados sportújságírói pályafutásom alatt nem jutottam ki egyetlen olimpiára sem ... Amint humorista lettem, kivittek a müncheni olimpiára! te -k rosszra gondolni: nincs e mondat mögött semmi irónia. Csak a tények. Mármint az, hogy e szikár, inastestű, értelmiségi-fejű, sokoldalú és elnyűhetetlen fiatalemberről kiderült, hogy a közvetlen rádióközvetítéshez is ért: sajátos humorú, a mai fiatalság nyelvét jól értő és alkalmazó úszóverseny-közvetítései népszerűek és hallgatottak lettek országszerte. Ezidőszerint szatirikus hetilapunknak, a Ludas Matyinak belső munkatársa, állandó szerzője a rádió- és televízió kabarénak, a Vidám Színpadnak, a Mikroszkóp Színpadnak és Szepesi Györggyel közösen készített sportműsorának nagy sikere volt az Irodalmi Színpadon. Munkabírása legendás, kedélye... De mit is lehet mondani róla, ami nem lenne menthetetlen közhely? Amikor a közhelyektől irtózik talán legjobban. Alighanem előlük fut. Hetenként négyszer, félórát. A többi napon focizik. Bogáti Péter 4^aLamJ%ak Irigylem a galambokat és egy kicsit dühös is vagyok rájuk. Ez persze sosem csap át tevékeny gyűlöletbe, nem helyezek el lépvesszőket, nem keverek maszlagos nadragulyát az eledelükbe, isten őrizz! Tulajdonképpen még az is örömömre szolgál, hogy ők maguk semmit sem sejtenek ebből a haragból, s egy pillanatra sem vesztik el embertelen nyugalmukat. Attól ők még éppoly higgadtan totyogják végig városunk utcáit és köztereit lúdtalpas lépteikkel. Az idegzetüket irigylem, amely minden bizonnyal a budafoki kábelgyárban készült. Csodálkozom, tapsolok és dühöngök, te jóságos ég, mitől olyan fene nyugodtak ezek a galambok? Ott settenkednek az úttesten. Lehetetlenség kitalálni, mi az ördögöt matatnak a betonon. A beton fényes és szürke, de még véletlenül sem tartalmaz madári fogyasztásra alkalmas anyagot. Néha odakoppintanak csőrükkel az úttestre, mint afféle hamvában holt és vízszintes harkályok, de ez a ténykedésük is nélkülöz minden értelmet, mert a beton alól ugyan mikor húzhatnak elő gusztusos kukacot, pondrót, pajort és más egyebet? Ahhoz meg puha és tökéletlen a csőrük, hogy a mélyben rejtekező csőtöréseket észlelhessék. Ténykedésük tehát a hasznosság legapróbb elemét sem tartalmazza, ám őket mégis kielégíti, mert teljesen elmerülnek benne és az istennek sem állnának odébb, ha gyalogos, vagy éppen jármű közlekedik. Ki kell kerülni őket. Az ember nyugodtan tunikán is billenthetné bármelyiküket. Ez természetesen csak fizikai lehetőség, az út, irány és sebeség összetevőiből eredő teória, mert ki az az őrült, akinek eszébe jutna tunikán billenteni egy galambot? A legnagyobb disznóság viszont, hogy ezt ők is jól tudják. Sőt, idealista módon istentől való joguknak tekintik és eszükbe sem jut, hogy hasonló előzékenységgel viszonozzák, bocsánatkérő mosollyal álljanak odébb. „Bennünket nem lehet tunikán billenteni s aki mégis ilyesmivel próbálkozik, majd megnézheti a kalapját.” Irigylem a galambokat és egy kicsit haragszom is rájuk. Főként azért, mert állati biztonságérzetükben már teljesen elkényelmesedtek, pohossá és tunyává váltak. Csupa beamtergalamb, filiszter-gerle totyog a városban, fontoskodó képpel, nyakát nyújtogatva, csúnya nagy pocakkal. Aktatáskát látok a hónuk alatt, könyökvédőt a szárnyukon. Már-már semmi sem emlékeztet rajtuk a nemes és lenge madári eredetre. A legtöbbjüket már csak Ödön bácsinak, vagy Vigonya kartársnak nevezem magamban. Indexelek, befordulok gázt adok. Hirtelen észreveszem, hogy ott osztják az eszüket az úttest közepén. Beletaposok a fékbe, elcsűröm a volánt. Magam is galamblélek vagyok, de nincs olyan benzinbriganti, lóerőgengszter, aki képes lenne feltaszajtani egy galambot. Inkább felszaladunk a járdaszigetre, keresztbeállunk a zebrán, kigyomlálunk egy irányjelzőt. Ami persze ostobaság, mert egy galambot úgysem lehet elgázolni. A reflexük ördöngös és az utolsó pillanatban mindig elkapják a lökhárító elől azt a tollas feneküket. Itt van, most is kényelmes és tunya galambléptekkel slattyog odébb az egész társaság. Ügyet sem vetnek rám, csak pikírt megjegyzéseket motyognak maguk elé és fejüket hülyén billegetve sétálnak fel a járdára. — Mi van? — ordítok a galambokra. — Talán leesne az aranygyűrű az ujjatokról, ha repülnétek is egy-két métert? Megállnak a járdán, buta képet vágnak. Egy szót sem értenek az egészből. És akkor hirtelen rájövök: úristen, ezek elfelejtették, hogy szárnyuk is van! Hát ezért haragszom a galambokra. Mert más repülne, mint az őrült. Talán a satnya körúti fák csücskére is felszállna, hogy békén tollászkodhassék egy kicsit. Csakhogy annak meg szárnya nincsen ... f . JKiiulenlile versenyek a kákáéi A gyerekekkel kezdtük, záruljon itt a‘kör. Hadd mesélje el a krónikás mit tapasztalt egy szikrázó téli napon a világ legszebb városában, Óbudán. Tehát a lejtő, meg a fa, meg a hegy, meg minden olyan volt a hótól, hogy az ember glatt beleharapott volna. Elkezdte volna az országút szélén a kőkorlátnál és lassan, szisztematikus gyönyörrel felhabzsolta volna az egész tejszínhabos világot. Mondjuk addig a kis kuckóig, amely szintén bedobta a téli gálát és egészen rendkívüli jégcsapokat akasztott az ereszére. A két srác a lejtőn rohangált. A térdig érő hóban. Mint két módfelett kicsi és egészen fiatal törpe. Kettő a hétből. Igen, szakasztott úgy, mintha státuszcsökkentést rendeztek volna Hófehérkééknél. De a sapkájuknál pirosabbat még elképzelni is nehéz lett volna. — Ki lesz előbb odafenn? — ordított az egyik és erre vágtatni kezdtek, felfelé a meredeken, mackós szökkenésekkel. Az egyik valamivel előbb ért fel. Ez mór az ilyenfajta párosversenyek rendje. A másik ugyanannyival később. Illetve... a másik fel sem ért. • „ 1^3 horv már somrmképpen sem győzhet, megfordult és galoppozni kezdett lefelé. — Ki lesz előbb odalenn? — üvöltötte vissza. Szakadatlan vágtatással telt egy jó félóra. Ki lesz előbb odafenn, és ki lesz előbb odalenn, és mindig az egyik volt előbb odafenn, és mindig a másik előbb odalenn, és mindkettő szentül hitte, hogy a másik cudarul átejti, és mind a kettő sejtette, hogy azért — valamiképpen jól van ez így. Aztán lerogytak a kőkorlátra, ziháltak, az orrukat szívták és a homlokukról kis gőzoszlop szállt felfelé. — Füstöl a fejed — kiabált az egyik. — A tied is. — Fogadjunk, hogy az enyém jobban füstöl. — Fogadjunk, hogy az enyém füstöl jobban. Amelyiknek elöl két foga hiányzik, csak legyintett erre. ö már hétéves múlt. Felugrott a korlát tetejére és karját széttárva egyensúlyozni kezdett. — Fogadjunk, hogy te még csak egy lépést sem bírnál tenni ezen a kövön. — Fogadjunk, hogy bírnék. — Nem bírnál. — Bírnék. Már a másik is a korlát tetején állt. Lehajtott fejjel, oldalt kidugott nyelvvel lépegettek. Történetesen egymás felé. Középen összeütköztek és úgy zuhantak a felkupacolt hóba, mint két bomba. Két pirossapkás bomba. Felültek, hókristályokat tüsszögtek szerteszét és úgy nevettek, hogy az országúiról egy egész verébcsapat röppent fel méltatlankodva. — Nem vettem észre, hogy felém jössz — üvöltötte az egyik. — Mit szólsz, milyen marha vagyok? — Fogadjunk, hogy én marhább vagyok. A partner csak legyintett, ö már hétéves múlt. Aztán leültek és szempillájukra ráfagyott a hóié. — Tudod, mit játsszunk? Hegyikatasztrófát. Te felmész oda a lejtő közepére, és elkezdesz ordítani, hogy segítség. Akkor jövök én és megmentlek. — Egy frászt. Egy nagy frászt. Majd te ordítozol és én mentiek meg. — Akkor nem is játszom. — Akkor ne is játssz. Ültek és hallgattak. Két duzzogó piros sapkás. Már nem is füstölt a fejük. — Idefigyelj — mondta végül, amelyik már hétéves múlt. — A hegyikatasztrófa marhaság. Mi abban a pláné? Mi a pláne egy hegyikatasztrófában? Persze, ha jól meggondoljuk: a hegyikatasztrófában tényleg abszolúte nincs semmi pláne. Milyen játék az a hegyikatasztrófa? Ki győz és ki veszít egy hegyikatasztrófában? Frászt. A hegyikatasztrófában a legdifferenciáltabb elme sem találna semmi plánét. A hegyikatasztrófa tisztára egy marhaság. — Ide figyelj! Tudod mi lesz most? Ródliugrás. Gyere. Volt ott egy kupac mindenféle bontási anyag. Görbe, lyukas csövek, féltéglák. Az amelyik hétéves múlt, kirugdosott egy odafagyott fürdőszobacsempét a kupacból. — Ez lesz a ródli. Látod, az egyik fele fényes. Ügy csúszik, mint a hajderménkű. Rátesszük a lejtőre, rákucorgunk és kiugratunk az útra. Ső vagyok. — Sodik — mondta a másik. Igaz, csak ketten voltak viszont az etikett megköveteli, hogy ilyen esetekben minden kétséget kizáró pontossággal tisztázzák melyikük az első és ki a második. A havas hegyek protokollja nem ismer tréfát. Csúsztak, ugrattak, zötykölődtek, elharapták a nyelvüket. Egy teherautó az utolsó pillanatban fékezett. A farát eldobta, nagy, buta ívet csinált és keresztbeállt a havas úton. A sofőr nehézlovassági becsületsértések közepette bújt ki a volán mellől. Akkor már a kis kuckó mellett álltak. Egy-egy jégcsappal a szájukban. Üjra versenyeztek. Ki tudja magát előbb felszopni az ereszig. 10.2 Állnak a támlák mögött. Legbelül Dave Sime. Nagyszerű Dave Sime, csodálatos Dave Sime, szerencsétlen Dave Sime. Sérüléssel és világrekorddal teli hat év után végre olimpiai döntőben. Hátraveti és ingatja vörös fejét, arca, mint egy tetszhalotté. Csodálod a harcos jenkit, őszinte szívből szurkolsz Dave Sime-nek. Frank Budd. Kókuszfejű Frank Budd, villámgyors Frank Budd, mosolygós Frank Budd. Most túlvilági komolyság fekete arcán. Le-fel sétál, aztán kimegy a pályára, négykézláb ereszkedik, egy salakszemet gondosan odébbtesz ötcentivel. Tiszteled Frank Buddot és szurkolsz a győzelméért. Ray Norton. Fantasztikus Ray Norton, bársonysima Ray Norton, győzhetetlen Ray Norton. Duzzadó csokoládéizmok, egy Joe Louis csokoládéizmai, roppant mellkas, mandulavágású, már-már japános szemek. Rajongsz Ray Nortonért, és nagyon szívesen látnád két perc múlva a dobogó tetején. ö már a harmadik. De szívesen látnád ott Figuerolát, Kuba fekete villámát (izeg-mozog, karját forgatja, leguggol), Peter Radfprdot, a véznácska angolt, aki elektromos nyulakat kerget a még nagyobb gyorsaságért (az égre néz, aztán'kezébe temeti arcát), Armin Haryt, a csibészképű fergeteget (terpeszállásba ugrik, s lábait rázogatja)... vagyis bárkit, mindenkit, aki csak elkerült ide, a világ leggyorsabbjai közé, ezt az egész robbanékony, nagyon ideges és — micsoda ellentmondás! — kétségbeesett erőfeszítéssel lazulni igyekvő pompás társaságot. Pattogó vezényszó, s akkor hirtelen előrejönnek. Elszántan, gyorsan, duzzadó mellel, mindenre készen. Hat gladiátor. Ave sebesség, morituri te salutant. Leguggolnak, egy pisztoly csöve vágódik az ég felé, körben százezer lélegzet akad el. És Háry kiugrik. Elmegy. Magával húzza itt Radfordot, túl Sime-t. A három néger a helyén marad. Mint százezer versenyóra ketyeg, zakatol a lelátó szíve. Űjabb hibás rajt. Megint Háry. Norton idegesen, elkínzottan járkál le, fel. Az arcán valami roppant feszültség. Már nem is nyerhet. A legnagyobb esélyes máris elhullott, pedig még egy lépést sem tettek. A lelátó morog. Hát mégis igaz. Armin, a furafrizurás német mindig legyőzi a pisztolyt, s így futja fantasztikus eredményeit. Hát mégis igaz. Hát mégsem igaz. A harmadik rajt jó. Jó Figuerolának, jó Radfordnak, jó Sime-nek, jó Nortonnak és — nagyon rossz Harynak. A fehér tűzgolyó ottmarad, a szuperreflex, a már nem is emberi idegzet csődöt mond, nézzétek, nézzétek, a földkerekség legjobb rajtolója... 20 méternél hatodik, utolsó. Lidércnyomás. Norton vezet. Aztán Figuerola. Két, három másodperc sem telt el és négy, öt dráma már lezajlott. Budd. Figuerola. Radford. Üvölt a százezer, a ravatal csöndjétől öt másodperc alatt, hat másodperc alatt fülsiketítő fortissimóig erősödik hangja, mintha az a tizenkét izmos láb, a földkerekség leggyorsabb tucat lába valami roppant szirénát forgatna odalenn, egyre sebesebben, szívszaggató, dobhártyarepesztő gyorsulással. Nézzétek Haryt. Most jön. Hetventől — mintha csörlős dob, acélkábel v.onná a szalag felé. Repül, vezet, győz! Győz? Talán. Esetleg. Mert Sime rakétázik az utolsó tíz méteren és - • • két mell feszül a célszalagra, az kiszögellik, kiöblösödik, nyúlik... elszakad, és Dave Sime — mintha csak ez a vékony fehér kis szalag tartotta volna egyensúlyát, harminchat kilométeres sebességgel előre vágódó nyolcvan kilóját... abban a pillanatban elesik, métereket csúszik, s aztán ott marad a salakon. Háry győzött. Sime második. Radford harmadik. Ray Norton, a futócsoda, a győzhetetlen harcos ... utolsó. Ez a 100 méter. A világ legrövidebb, legtömörebb, legfantasztikusabb drámája, ez a csodálatos, döbbenetes 10,2 mp-ig tartó három felvonásos, ezúttal is váratlan, lélegzetelállító fordulatvégre bocsátotta le függönyét. aí púéta — Nekem, is. — Neked is? Ugyan. Hol? — Hát itt ni, nem látod? Előredugta az állát és simogatta hosszú, hullámzó mozdulatokkal, hogy milyen dús és milyen göndör. Aztán a bajuszát pödörgette véges-végig, amíg egészen szét nem tárta a karját. A mama jött érte. — Gyere Jeckie. — Nekünk 'azt mondta, Bobbynak hívják. Gyanakodni kezdtünk. — Hány éves a kisfiú? — Kettő és fél. — Nekünk négyet mondott. A mama sóhajtott. — Tudom. Egyfolytában hazudik. Nem tudom mi lesz ebből a gyerekből. Ahogy leemelte az asztalról, felcsúszott a poéta trikója, kivillant a kis kerek pocakja. A poéta nevetett, mint a nyári ég. Akkor vettük észre, hogy még csak bajusza sincsen ... A poéta szőke volt s az arca piros, mint az alma. Ott ült egy lépcsővel lejjebb, a Tasmajdan uszoda tribünjén, derék, nagyszakállú papája mellett és a legkisebbek bölcsességével nézte a vizet. A legkisebbekével, akik homályosan emlékeznek még valami különös és nagyon fontos titokra, de mire nekünk is elmondhatnák, valahogy mindig elfelejtik. Amikor meghallotta, hogy a pattogatott kukoricás zacskóval zörgünk, odaszaladt és felnyújtotta a karját. Felemeltem és ráültettem az asztal tetejére, a mikrofon mellé. Éppen ráértünk. — Szereted az úszást? — Nem. A pattogatott kukoricát szeretem. Értettük. A második marék után megint hajlandó volt szóba ereszkedni. — Hogy hívnak? — Bobbynak. — Hány éves vagy? — Négy. — Szép szakálla van a papádnak. 11
