Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-10-27 / 22. szám

dt iud&káz

Gyermekkoromban még könyv nélkül fújtam ama vasútállomások neveit, amelyek Székesfehérvár és Budapest között elmaradoztak a dunántúli dombvidék szelíd halmai között, magukkal rántva a feledésbe egy-egy sebesen elillanó falut, mert a személyvonat sem állt meg mindenütt, mintha a Duna—Száva—Adria vasúttársaság urai haragudtak volna valamiért ezekre a falvakra. Érden azonban mindig megállt a vonat, a mozdonyvezető kieresztette a fölösleges gőzt, mert már csak egy ugrásra volt a Délivasút, a kalauzok leszálltak, és cigarettát sodortak azokból az apró dohányos szelencékből, amelyeket a bal kéz kisujja és gyűrűsujja közé kellett szorítani, hogy a bal kéz fölösleges ujjai és a jobb kéz megsodorhassák a cigarettlit. A vasutasok mindig szabolcsi szűzdohányt szívtak.

Megállt tehát a vonat Érd-Alsón, s a kalauzok elkiáltották az állomás nevét. Akkoriban úgy gondoltam, különös jelentősége van ennek a sárgára festett vasútállomásnak, amely pedig semmiben sem különbözött a többi falusi indóháztól, mégis lebegett valami fojtott izgalom és érdekesség az állomásfőnök lakásának zöld zsálugáterei mögött, a forgalmista is feszesebb vigyázzban állt a sínek mellett, hogy a jelzőharang kondítására útjára bocsáthassa a szerelvényt. Apám ilyenkor mindig előhúzta mellényzsebéből a duplafedelű ezüstórát, mintha kötelessége lenne ellenőrizni a vasúti menetrend pontosságát, azután elégedetten bólintott:

— Mindjárt Pesten leszünk.

Így maradt meg az emlékezetemben az érdi indóház, ahonnan az ember „mindjárt” Pestre érkezik. A főváros dunántúli kapuját számomra most is Érd jelenti, s ha történetesen az autópályán érkezem Budapest határába, akkor is az érdi elágazásnál érint meg az az elkophatatlan kis izgalom, hogy mindjárt Pesten leszünk. Pedig a régi Érd, s az érdi indóház jó messzire esik ettől az elágazástól, mert azóta Érd is alaposan megnövekedeitt, s ma már úgy tapad Budapesthez, mint egy jócskán felcseperedett csecsemő az édesanyja kebelére.

Ahhoz, hogy az ember manapság Érdre utazzon, Budapest nyugati szélén el kell kanyarodni Budaörs felé, átbújni az autópálya magasépítménye alatt, megmászni a Kamaraerdőre vezető szerpentint, átvágni a kopár érdi fennsíkon, amelyet most kezdenek erdővel beültetni, elhagyni a diósdi lapályt, ahol a húszas években kezdtek házhelyet mérni a szegényebb embereknek, s azok évtizedekig küszködtek a Duna áradásaival, a magas talajvízzel. Csak azután fut be a „régi” balatoni műút — tulajdonképpen hová is?

Érdre, a legnagyobb magyar faluba, amelynél sokkal kisebb lélekszámú emberi településeket is városi rangra emeltek már, de hát Érd olyannyira Budapest köldökzsinórján él és táplálkozik, hogy csak idő kérdése, mikor szögezik ki a község és a főváros határán a táblát: Budapest, XX111. kerület. Ez a látogatás azonban Érd nagyközségnek szól — falunak nevezni már jó ideje sértésszámba megy —, s az érdi indóháznak, amely gyermekkoromban még Budapest kapuját jelentette.

Mielőtt a 6-os jelzésű országos főútvonal egy lendületes forgalmi csomópontnál kettéválna — az egyik a Velencei-tó, a másik Dunaújváros, és Pécs felé halad —, hatalmas, szürke épülettömeg tűnik fel az út jobb partján, azon az enyhe lejtőn, amely Érd villákkal és családi házakkal teleiszórt, őszibarackosokkal beültetett, s több okból beláthatatlan területére támaszkodik. Valahol a közelben egy mozdony vérmes szuszogással vontat egy hosszú tehervonatot, a kocsik egybefüggő láncolata néha kivillan az őszi lombok között, tehát ott kell valahol rejtőznie az

érdi indóháznak. A megközelítés módja felől érdeklődve egy szamárfogatos fuvarosnál, a megbízatásra várakozó érdi honpolgár egykedvűen int kócostorával a szürke épülettömeg felé:

.— Az állomás, uram, itten van.

— A vasútállomásra gondoltam ...

— Az odébb van... De mit akar ottan uraságod?... Áruja érkezett volna?... Mert azt szívesen fölvállalom ...

A továbbiakban felvilágosítást nyertem afelől, hogy az érdi indóház személyforgalma ugyancsak megcsappant, mert a szürke épülettömeg elöl az autóbuszok tízpercenként indulnak a szélrózsa minden irányába — arra is, ahová a vasút sohasem járt, és most már nem is fog —, okos ember autóbuszra száll, és negyedóra alatt benn van Budapesten. A szamárfogatos fuvarosnak az árura vonatkozó kérdése mögött az rejlik, hogy Érden is módfelett sokan építkeznek oly módon, hogy a házukat maguk barkácsolják öszsze, az anyagot kisebb tételekben Budapestről hozzák vonattal, s az indóháztól a szamárfogatos fuvarosok szállítják a helyszínre.

Gyerekkoromban négy-öt vonatpár közlekedett Nagykanizsa—Székesfehérvár— Budapest között, az érdi vasútállomáson emlékezetem szerint, föl- és leszállt tíztizenöt ember, persze a hajnali vonatokról jóval több, mert az érdiek már akkor is bejártak. Pestre dolgozni. A peremközség, az „agglomerációs övezet” belső gyűrűje olyan fogalmak, amelyek az utóbbi húsz esztendőben jöttek divatba. Ez alatt a húsz esztendő alatt emelkedett az érdi lakosság létszáma harmincezer fölé, s ebből a harmincezerből nyolcezer naponta megteszi az utat Budapestre és vissza. Az új indóházat tehát már ehhez a forgalomhoz méretezték, s oly módon alakították ki, hogy magva legyen a mai falunak, majd centruma a leendő fővárosi kerületnek.

Azindóház

Van ebben a hosszan elnyúló, szürke épületben minden, amire az utasembernek szüksége van. Emeletes áruház, élelmiszerbolt, étterem és talponálló-iszogató, iparcikk-szaküzlet és takarékpénztár, ahol a baracktermelő érdi kertgazda, megtérve a budapesti piacról, a napi bevételt megfelelő , kamatra elhelyezheti. Ennek megfelelően olyan mozgolódás tapasztalható a nap minden órájában az érdi indóház — az új — körül, mintha búcsú napja volna, holott az érdiek már régen letettek erről a falusias szokásról. Kora tavasztól késői őszig búcsú van itt minden vasárnap. Annyi ember özönlik ki a füstős Pestről a jó levegőjű érdi dombok közé, mint amennyi tálán a híres gellérthegyi búcsúra sem jött össze, pedig megbízható feljegyzések szerint akkora sokadalom ritkán esett Budán.

Az útról érkezett vagy útra készülő emberek sűrűjében meg lehet hallani az ország legkülönbözőbb tájainak jellegzetes hanghordozását és beszédmódját. A dunántúliak a „fahárvári” járat felől érdeklődnek, a tiszántúliak „jaónapot” kívánnak egy alighanem Szeged környéki egyénnek, aki aziránt érdeklődik, hogy „mögvötték-e” a malacot? Mindebből könnyű kiokoskodni, hogy az érdi indóház körül fölgyűlt népesség egyharmada sem született e hullámzó tájon, ezek azok a bizonyos „holnapi” pesti lakosok, akik átmenetileg — néha nyolc-tíz évre — megtelepedtek a barackosok között, s innen törekednek befelé a főváros igazi sűrűjébe. Ugyanakkor a sűrűből is árad kifelé egy emberhullám, amely kezdetben csak hétvégi pihenőnek szánta az érdijiázikót, azután addig-addig mesterkedett, amíg télem-nyáron lakhatóvá tette, s vállalva a munkahelyre való mindennapos utazást, végképp búcsút mondott a füstös ferencvárosi bérház kopott kapujának. Ily módon terebélyesedik az ország legnagyobb faluja az érdi indóház körül.

(Gábor Viktor felv.)

jó szomszédság érdi házát nem hagyja ki. Ez a kis családi épület: követség. A Sárd utca 35. nagyköveti palota. A szellemi érintkezés állandó otthona. Amint írtam, a jó szomszédság háza.

S amint a Magyar Híreket s újságunk Kincses Kalendáriumát lapozzuk, megjegyzi:

— Én voltam az ősötök, már ne haragudj ezért a megjegyzésért. Én azt csinál-' tam a Láthatárban, amit ti a Magyar Hírek hasábjain. Ápoltam a magyarok összetartozóságát. Szolgáltam az egész magyar nyelvterület irodalmát. Figyeltem a külföldi magyarok életét. Olyan munkatársaim is voltak, mint Reményi József clevelandi egyetemi tanár vagy Párizsból Kulifay Imre református lelkész. Miután a Láthatárra 1933-ban lapengedélyt nem kaptam, csak évente tízszer jelentem meg. mert ilyen csökkentett számú megjelenéshez lapengedély nem kellett, igaz ügyein, hogy emiatt soha, sehol, semmiféle támogatást nem kaphattam. A lapot tizenegy esztendeig csináltam. Mikor már fulladozni kezdtem, a Stúdium könyvkereskedéssel szerződtem, a Stúdium társult velem, megszerezte a lapengedélyt, már évente tizenkétszer jelenhettem meg, és a végén már 3500 példányban nyomták a folyóiratot, igaz, hogy ezt egy angyali nyomdában, Kecskeméten, annak a Tóth Lászlónak az irodalmi nyomdájában, aki a felszabadulás után Kecskemét polgármestere lett. Tóth László nyomdája menedék volt: minden gépszedő, gépmester a barátom, itt tudtuk kiadni azt, amit máshol talán nem is lehetett volna. Megjelentettük évről évre a Magyarok Világnaptárát is — mondom, én voltam a ti ősötök. És ma is szívesen segítek nektek, szívesen segítenék, ha erre szükségetek lenne.

Az utolsó, falun élő magyar költőtől még megkérdezem: hol tanult meg ilyen tündöklőén szerbül, horvátul?

— A Bácskában, a Vajdaságban. Az első vers, amelyet 1927-ben lefordítottam. Tin , Újévié Hétköznapi sírás című nagyszerű poémája volt. Legutóbbi munkáim közül egyet említek meg. Zágrábban 1972-ben kiadták Miroslav Krleza „Petrica Kerempuh balladái” című remekművét cseh, francia, magyar, német és orosz nyelveken. Egyetlen kötetben. A magyar átültetést én végeztem. Ez volt fordítói pályám legnagyobb próbája. A horvátok a múlt század elején a kaj nyelvjárás helyett a st.o nyelvjárást fogadták el és vették fel irodalmi nyelvként. A kaj nyelvjárást én már nem ismerem, a mai horvátok sem, talán még néhány öOeg paraszt beszélheti. Krleza — ez remekműve egyik trouvaille-a — balladáit kaj nyelvjárásban írta meg. Egy kivesző nyelven. Pályám nagy elégtétele az a levél, amelyet a megjelent fordítás után tőle kaptam. Krleza kitűnően beszél magyarul.

Végül bevezet a kisházba, a családi otthon melletti épületbe:

— Ha egyszer elmegyek, mindent a Petőfi Irodalmi Múzeumra és Érd nagyközségre hagyok. Ebben a kisházban most rendezem be a jó szomszédság könyvtárát, amelyben fellelhető majd a legnagyobb magyar írók, egy Illyés, egy Németh László minden, horvát, szerb, szlovén, macedón nyelveken megjelent műve és minden jelentős horvát, szerb, szlovén és macedón író vagy költő magyarra tolmácsolt főműve. A jó szomszédság könyvtára mellett magyar és jugoszláv könyvekből összeállítom Érd hetedik kerületének, Érdligetnek a kölcsönkönyvtárát, hogy az érdiek tanulják meg szeretni, ismerjék meg déli szomszédaink nagyszerű irodalmát. Már két képzőművészeti alkotást kaptam a jó szomszédság könyvtárának a díszítésére: ez a remek rézdomborítás, amely a teremtést, a földet és a vizek jelképiét, a halat ábrázolja, Borsos Miklós műve és ajándéka. Ez az olajfestmény pedig zombori szerb művész, Milan Konjovic alkotása. „Kuruc harcos” a címe.

Mindezt zajban, olyan arányú motorzúgás közben mondja, hogy az utolsó, falun élő magyar költő végül kesernyésen jegyzi meg:

— Csend már falun sincs. Világunk túlontúl zajos.

Berzsenyi már sarkantyúja pengését sem hallaná meg benne.