Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-10-27 / 22. szám

"Baráti Qcza - Búiig fiéler - Jtristói Attila SZÜtóFÉÜHM SZÉP HM A LEGNAGYOBB MAGYAR FALU ÉRD ötíkántemmiők Azt mondják, az a tipikus érdi, aki nem érdi. Ez a kijelentés látszólagos ellentmondást tartalmaz, ám ha közelebbről szemügyre vesszük, kiderül, hogy alapvető igaz­ságot is: a főváros tőszomszédságában elterülő település több, mint harmincezer lakója közül nagyon kevés az olyan, aki itt is született, s itt élte le eddigi életét. A község magva, Érd-Öfalu az elmúlt esztendők lázas gya­rapodása és fejlődése során elveszítette jelentőségét, anakro­nizmussá vált, tulajdonképpen mint életforma szűnt meg, mint ritmus és állapot; a falu fogalma — ha Érdről beszé­lünk — megtévesztő már, hiszen az itt élő embereknek sem munkájuk, sem sorsuk, sem törekvéseik jellegében nincs kö­zük ahhoz, ami „falusias”. Az 1970-es népszámlálás adatai szerint tizenhatezer érdi lakos járt dolgozni máshová a köz­ségből, s ez a „máshová” elsősorban az ipart jelenti, Buda­pest, Csepel, Százhalombatta, Diósd nagyüzemeit. Öfalu magva körül — akár a cseresznye vagy a barack ese­tében — színes, ízes, életet hordozó burkot találhatunk, ha nem akarunk, nem is kell tudomást vennünk a magról, any­­nyira rejtőzködik. Tehát, amikor Érdről beszélünk, egy rend­kívül bonyolult, színes, kialakulatlan, lüktető életformáról, jobban mondva érlelődő állapotról kell beszélnünk. Ez a te­lepülés — lakóinak mibenlétét tartva szem előtt — az ország egyik legváltozóbb, szociológiai, de néprajzi szempontból is a lehető legnehezebben körülírható települése. Mi mégis szociológust hívunk segítségül, hogy e hirtelenül megduzzadt község és közösség sokféleségében eligazodjunk. Gulyás Sándor bölcsészdoktor, miként az érdiek döntő többsége, szintén nem érdi. Tíz esztendővel ezelőtt telepedett meg itt, házat vásárolt, családot alapított. Születését tekintve egyébként békési, tanulmányait Budapesten, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen végezte, hivatására nézve Pest megyei vezető szakfelügyelő, irodalom és történelem szakos. Szocioló­giai, doktori értekezését Érd, Ráckeve és Csobánka cigány származású tanulóinak kulturális integrálódásáról írta. így hát bennszülött érdinek csak fiát, Ivánt és kislányát, Babit nevezhetjük; ők már itt, egy csendes kertes házban látták meg a napvilágot. Babi hétéves, Iván pedig kilenc. A gyerme­kek anyja szintén Békés községből származik, tanulmányait Szegeden végezte: gyógyszerész. — Egy példát említenék legelőször, hogy bizonyítsam azt a szüntelen változást, amely Érden a közelmúltban végbe­ment, és a mostani időkben is végbemegy — mondja dr. Gu­lyás Sándor. — Tíz esztendővel ezelőtt az egyik érdi általános iskolában, a Vincellértelepen 230 gyerek tanult négy tante­remben. Jelenleg ugyanott kilenc tanteremben 550 gyerek ta­nul, az általános iskolás korúak száma tehát több mint dup­lájára nőtt. A községben jelenleg nyolc iskola működik, há­rom kivételével valamennyiben ehhez hasonló a helyzet: a gyermeklétszám ugrásszerűen növekszik. A kivételek: az érd­­ófalusi iskola és a két központi iskola. Mit jelent ez? A köz­ség külső részein, ahol sok szabad telek áll viszonylag olcsón rendelkezésre, évről évre bevándorlók százai telepednek meg, általában fiatalabb emberek, egy-két, vagy több gyerekkel. A belterület zárt, kialakult részein viszont nem történik vál­tozás. így lehet lemérni az iskolás korú gyermekek számának emelkedésén, stagnálásán vagy csökkenésén a bevándorlás irányát, nagyságát és ritmusát. Vú Gulyás Sándor — Iván, Babl és a kutyus — A hatvanas évek elejétől kezdődően az évi ezret is meg­haladta az Érden letelepedők száma, úgy, hogy a község la­kossága egy évtized alatt húszezerről harmincezerre nőtt. Szabolcsból, Hevesből, Békésből, Baranyából, egyszóval az ország legtávolabbi részeiről is érkeznek a bevándorlók, jobb élet- és munkakörülményeket keresve. Budapest előtt Érd az utolsó állomás. Sok itt a szabad terület, húsz-harminc-negy­­venezer forintért telekhez lehet jutni, s a közelben levő ipari üzemeknek szinte korlátlan a munkaerő-szükséglete. A be­vándorlók döntő többsége falusi környezetből jön, így hát szakmája nincs. Férj és feleség betanított munkásként, vagy segédmunkásként kezd dolgozni valamelyik fővárosi üzem­ben, szorgalma, igyekvése dönti el végül is, mire jut. Érd ti­zenhét kilométerre van Budapesttől, a közlekedés jó, két vas­úti vonal, a székesfehérvári és a pusztaszabolcsi érinti, s rend­szeres buszjárat köti össze a főváros belső területeivel. Az Érdi panoráma emberek többsége — ahogyan már az előbb említettük, több mint tizenhatezer ember — reggel munkába indul vonattal vagy busszal, s este tér haza. Ez a jellemző életforma itt. Mint pedagógus, szociológus, azt tudom mondani, a gyerekek szempontjából ez az „ingázás” nem éppen kedvező. Az érdi iskolákra nagy feladat hárul: a szülők helyett, a szülők távol­létében kell nevelniük. Az emberek, a nemrégiben bevándor­lótok otthont teremtő igyekezetükben képtelenek jelentősebb időt és erőt szentelni a családjuknak. Ezt a hiányzó időt a pedagógusoknak kell pótolniuk; hihetetlenül nehéz feladat ez. Szüntelen törődést, figyelmet igényel a nálunk tanuló gye­rekek sorsa. — A bevándorlók útja általában így alakul: az emberek összegyűjtött pénzükön telket vásárolnak Érden, ezzel anyagi erejük jobbadéra ki is merül. A telekre felépül valamifajta átmenetinek tekinthető épület, közben a férj is, a feleség is dolgozik, s újra kezdődik a kuporgatás, hogy a családi ház is felépülhessen. Általában öt-hat év telik el, mire az igazi ott­hont sikerül tető alá hozni. Ez az öt-hat év még akkor is ke­mény, feszült küzdelem, ha a „bevándorló” kölcsönt kap a Takarékpénztártól, támogatást az üzemtől, ahol dolgozik. Minden fillérnek megvan a helye, minden mozdulat számít, mondhatnám, az öt év alatt, az ember patikamérlegen méri a cselekedeteit, az életét. Gyakorta megtörténik, hogy az üzem­ből a munkatársak, a barátok, a szocialista brigád tagjai ki­jönnek munkaszüneti napokon segíteni az építőknek, kaláká­ban dolgoznak. A közösség hozzáadja a magáét, az egyén küz­delméhez. Egy-egy ház befejezése, avatása nagy ünnep itt, a megállapodás, a letelepülés ünnepe. És öröm látni, hogy szé­pek, korszerűek ezek a házak. — Ismét pedagógus szemmel nézve a dolgot, megfigyelhető, hogy az otthont teremtő küzdelem után miképpen fordul az emberek figyelme ismét a család, a gyermek felé. Az érdi ál­talános iskolások 80 százaléka továbbtanul, a megállapodott, révbe ért ember minden erejét arra fordítja, hogy lánya, fia már ne járja végig az ő rögös útját. Ez a magasabbra emelő szándék már az első gyümölcse az évekig tartó makacs, szi­gorú küzdelemnek. — A bevándorlási folyamat az eddigi elmaradott vidékek iparosodásával minden bizonnyal befejeződik. Az országnak egyre kevesebb olyan tája lesz, amely ne tudná lekötni az ott élő emberek munkaerejét. Ily módon értelmét veszti a több száz kilométeres bolyongás, az új életlehetőség, az új otthon keresése. Érd népességének gyarapodása megáll, állandóvá csendesül a most még túlságosan is szaporán lüktető életrit­mus. A jövő valószínűleg az lesz, hogy Érd Budapest egyik elővárosává válik és kulturális, szociális szempontból is az elővárost megillető helyre kerül. Eljön az az idő, amikor az érdiekre valóban azt mondhatjuk, hogy érdiek. Itt születtek, itt élnek, ide tartoznak mindenképpen ... ... Mint Babi és Iván, a bölcsészdoktor gyermekei, akik már nem ismerik az ide vezető utat, akiknek már nem kell új otthont teremteniük. di fé izfrmizédiág. háza Valamikor régen még vi­déken éltek a magyar írók. Irodalmunk udvarházak mé­lyén, virágillatú falusi csendben született. Amint az érdi Sárd utcá­ban ballagok, Kölcsey Cse­­kéjére, Kisfaludy Sándor Badacsonyára, Kazinczy Széphalmára, Berzsenyi Nik­ié j ára, Madách Alsósztrego­­vájára, Arany Nagyszalontá­jára, Gyulai Pál Leányfalu­jára, Vajda János váli er­dészlakára gondolok. A csend volt az írók ott­hona, a magány falai közt Ellentétek élték, a vidék oltalom volt, teremtő forrás és menedék. Madách még lúdtollal írt, Berzsenyi csizmája sarkan­tyújával verte a padlatot, amint verseit skandálta a niklai csendben. Kölcseynek mécses világított, Vajda fa­levelek hárfahangját hall­gatta a váli erdőkben. Egyetlen írónk, költőnk, irodalomszervezőnk maradt talán mindmáig hű a falu­hoz; a hetvenkét esztendős Csuka Zoltán még vidéki csendességben él, igaz ugyan, hogy a „legnagyobb magyar falunak” nevezett, harminc­ezer lakosú Érden, Buda­pest határában. Amint kilép a jó szom­szédság házából és lekötele­ző udvariassággal elém siet, meg is jegyzem: — Zoltán bátyám, te vagy az utolsó falusi író Magyar­­országon ! Voltaképpen ho­gyan kerültél Érdre? Erre már dolgozószobájá- , ban felel, a jó szomszédság roppant könyvgyűjteménye közt. A szoba faláról szerb, horvát, szlovén írók, költők dedikált sorai, arcmásai néz­nek felénk. Olyan falusi kovácsmű­helybe érkeztem, ahol szün­telenül zeng az üllő meg a kalapács, a kalapácsok leg­finomabbika, a költői átülte­tések szerszáma. Olyan mű­helyben állok, egy pillanat­ra megrendülve magam is, ahol déli szomszédaink leg­nagyobb költő fiai dalolnak, zengenek, dörögnek szünte­len; ahol a szentendrei Ign­­jatovic Jakov beszéli el múlt századbeli életét; ahol Miroslav Krleza, a horvátok élő klasszikusa zengi Petri­­ca Kerempuh balladáit; ahol a Nobel-díjas Ivó Andric prózája zendül meg, de hár­­fafinomságú hangon; ahol az Adriai-tengernek múzsájá­ról énekelnek XVI., XVII., XVIII. századi horvát, szerb és szlovén költők. Csuka, a tökéletes szerb, horvát és szlovén nyelvtu­dás birtokában ül, könyvek­kel és jegyzetekkel elborí­tott asztala mellett és évek, évtizedek óta hallgatja ezt a déli üzenetet, hogy ma­gyarra tolmácsolhassa Krle­za kemény kritikáját vagy az adriai szigetvilág csodálatos énekeit. Ezért neveztem el érdi ott­honát a jó szomszédság há­zának. — Negyven éve élek itt. S hogy feleljek a kérdésedre, hogyan is kerültem ide, na­gyon messze kell elkezde­nem. A bánáti Zichyfalván, Ver­­sec mellett született, egy magyar pénzügyőri szem­­lész fiaként. Pécsett vált köl­tővé, s ami nála ezzel egyet jelent, forradalmárrá. A Ta­nácsköztársaság és a bara­nyai köztársaság elbukása után tízezernyi pécsi, bara­nyai munkással és értelmi­ségivel együtt Jugoszláviába Csuka Zoltán és felesége menekült, ahol — Képes Va­sárnap, Vajdasági írás, Üt, Kéve című antológia, Kalan­gya című folyóirat — meg­szervezte a jugoszláviai ma­gyar irodalmat, amelynek kiemelkedő költője lesz. Ezerkilencszázharminc­­hátíomban tért vissza Ma­gyarországra, hogy olyan fo­lyóiratot alapítson, amely az egész magyar nyelvterületet figyeli, és a magyar s a szomszéd népek barátságát és irodalmait gondozza és ápolja. — Az újságban olvastam, hogy Károlyi Imre gróf par­cellázza ezt a területet. Megvettem egy parcellát olyan utcában, amelyben még egy ház sem állt. Mol­nár Farkas tervezett szá­momra egy kis házat, fölépí­tette, ez az otthonom negy­ven éve már. Itt élek felesé­gemmel és Milka kutyám­mal, amelyet Szentendrén kaptam. Milka magyarul kedvest jelent. Itt él munkaereje teljes birtokában, folytonos alkotói lázak és tevékenységek kö­zött, állandóan új terveken töprengve és naponta több órán át fordítói munkát vé­gezve, s Érdről nagyon sű­rűn hazajárva bácskai vilá­gába vagy Zágrábba, Újvi­dékre és Belgrádba. Ha szerb, horvát, szlovén író, költő Magyarországon jár, a

Next

/
Thumbnails
Contents