Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-10-27 / 22. szám
Bohák Lajos Igazgató munkással, művezetővel, főkonstruktőrrel, igazgatóval. És az üzemi lap, a Hajó, Daru szerkesztőjével, Dudás Jánossal, ö például rögtön azzal fogad: — Jó helyen jár. Itt a hajógyárban az emberek megmondják a véleményüket, és ha valami nagyon bántja őket, akkor idejönnek a szerkesztőségbe, hogy ki öntsék a szívüket, vagy kibosszankodják magukat. A bosszankodás azonban, ha a lelket megkönnyíti is, a gondokon nem segít. Csakhogy Dudás János elmondja: a lap nyíltan meg is írja ezeket a gondokat. Vajon ehhez a szerkesztő különös bátorságára van szükség? Attól kell-e tartania, hogy a gyár vezetői zokon veszik, ha nyomtatásban dörgölik az orruk alá, hogy a dolgozók bizonyos javaslatait nem veszik figyelembe? Végtére az üzemi lapot a gyárvezetőség, a szakszervezeti és pártbizottság tartja fenn, és ha a lap a dolgozók körében szerzett információk alapján bírál — őket, a vezetőket bírálja. Mégis, a Hajó, Daru hasábjain nemegyszer találhatunk olyan kritikát, amelynek hangja fölcsap az irodaházig, az igazgatóig. Sőt, amikor nemrég a dolgozók a rosszul szervezett belső szállítások ésszerűsítésére tettek javaslatokat, s ezek visszhang nélkül maradtak, az üzemi újságban megjelent sürgető, bíráló cikk még „magasabb régiókat” vett célba. A belső szállítás nehézségeit ugyanis az angyalföldi gyáregység keretében az igazgató nem tudja megoldani. Ebben a kérdésben a döntés a több gyáregységet öszszefogó vállalat vezérigazgatóját illeti. Tehát ő nem vette figyelembe a javaslatokat? Tágabb körben mégsem érvényesül a hajógyári üzemi demokrácia? A kérdés nem ilyen egyszerű. Meglehet: ha távol van az illetékes, akinek végső fokon döntenie kell, kevésbé hatékony a demokratikus fórum. De az is lehetséges, hogy aki szélesebb területet tekint át, az a szűkebb körből érkező javaslatok hátrányos oldalát is látja. Akkor is: ebben az esetben nem jött válasz, a munkásokat nem tájékoztatták arról, hogy a javaslataikat elfogadj ák-e, vagy sem. A Hajó, Daru című újság éppen ezt tette szóvá. — Ha már üzemi demokráciáról van szó, ennek a lap is egyik eszköze — mondja a szerkesztő. De hát ez csak egy ügy a sok közül, amelyek az egyes embereket is, az egész termelést is érintik. Itt van mindjárt a gond, amelyet a munkások és vezetők csak így emlegetnek: „profilváltozás”. Szinte mindenki, akivel találkoztam, erről beszél. Régi begyakorlott gárda, beidegzett munkamódszerek, megszokott gépek — s most minden megváltozik. Az öntödében például eddig 2—300 mázsás darabokat öntöttek, most tízmázsásakat. És ráadásul a munka átszervezését meg az új gépek beszerelését változatlan létszámmal kellett megoldaniuk, úgy, hogy közben — a féléves tervet is teljesítsék. Ha az üzem nem a munkásoké, kiadják az ukázt, s vagy sikerül az átállás vagy nem. És inkább nem, mint igen, ha az emberekből hiányzik a céltudatos akarat, amit csak a tulajdonos érezhet. Az, aki tudja, mit miért csinál. Velencei János vasöntő így foglalta össze, ami történt: — A vezetők alaposan, részletesen megindokolták, miért van szükség profilváltozásra. Azután mi, öntödeiek megvitattuk, mit kell tennünk. A javaslatok a műszaki konferencián az igazgató elé kerültek, ő pedig a főmérnökkel figyelembe vette az elgondolásainkat. Most kezdem megérteni: nem azért vették figyelembe a javaslatokat, mert „üzemi demokrácia” van, amit „be kell tartani”, hanem mert az átállást csakis A Magyar Hajó- és Darugyár angyalföldi gyáregységének főépületi homlokzatán egy kormánykerék díszeleg, amilyen a nagy tengeri hajók parancsnoki hídján található: a végtelen vizeken előrejutás szimbóluma. És nemcsak a gyár termékeié, hanem az üzem fejlődésének jelképe is. A gyár több mint egy évszázados. A munkások évtizedekig legelemibb emberi jogaikért harcoltak, 1944-ben ők maguk szerelték le a gépeket, hogy a fasiszták ne rabolják el a berendezést. Védték a gyárat, mert tudták, hogy egyszer az övék lesz. Most már az övék. De így érzik-e ők is? Mert igaz ugyan, hogy az üzemek huszonöt éve köztulajdonban vannak, megvannak az üzemi demokrácia szervezeti feltételei is — a műhelygyűlésektől a szakszervezeti tanácsig —, csakhogy az emberek tudata nem fejlődik közös ritmusban a társadalmi lehetőségekkel. Bizonyos, hogy nem minden munkás érzi még ugyanúgy a sajátjának a gyári berendezést, mint otthonában a televíziókészülékét, és nem minden egyetemi végzettségű igazgató tekinti még magától értetődőnek, hogy az a szakmunkás, aki nem is érettségizett, beleszóljon vagy éppen tanácsot adjon neki — az igazgatónak. A hajógyárban a kérdés tehát, amelynek utána akartam járni: vajon az egyes emberekben is megvannak-e már a feltételei annak, hogy éljenek az intézményes lehetőségekkel. Különböző beosztású, életkorú, iskolázottságú emberekkel beszélgettem. Szakul Vízre bocsátják a legutóbb elkészült 1500 tonnás tengerjárót
