Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-10-13 / 21. szám
és balra, rablók és áldozatok, üldözők és menekülők loccsanásától hangos a víz. Elérkezett a napfelkelte pillanata. Talán fél óráig tart a víz eleven zengése ilyenkor, aztán, ahogy a hegyek felett megjelenik a nap, csönd támad megint. Csak a nád nyílik szét olykor zajtalan méltósággal, ahogy a nagy ponty, a fenék közelében úszva, élelmet keres. Most ismét a teljes egyedüllét, a tökéletes nyugalom állapotát érezzük. Hátunk mögött van a tó, szikrázó fényével, előttünk a nádöböl csöndes ringásával. Tőlünk balra csobogás hallatszik, vergődés zaja. Balassa Albin, a vincellér küzd egy hatkilós ponttyal némán, de olykor fel-felszisszenve. Néhány méterrel odébb a budapesti Gyógyszergyár vegyészmérnök igazgatója várja a kapást, lejjebb Béni bácsi, az öreg szőlőmunkás, még lejjebb a szigligeti kikötő „parancsnoka”. Az izgalom, a feszült várakozás nem tűr beszédet. Mégis, olykor szóváltás hallatszik — távolról is elhozza a hangot a víz. — No, Albin, milyen lesz idén a borod? — kérdezi az igazgató. — Sok cukor kell bele? — Megszákolom ezt a pontyot — szól viszsza Albin —, aztán megmondom, milyen lesz a bor. — Hopplá — hallatszik ismét az igazgató hangja —, ezt elkaptam. Hű, de nagy dög Látkép — magasról Baráti Qéza - fiuffiy "Péter - Kristóf Attila szüWFMM szép mma SZIQLIQET Qládasek Szigliget, a Balaton északi partjának rejtőzködő ékessége, körülbelül fél távon van Badacsony és Keszthely között, de a főútvonal elkerüli, vasútállomása sincs, a dombok, vulkanikus hegyecskék elzárják a külvilágtól, az egész település tulajdonképpen a tó ölében nyugszik, ezt a tájat még alig-alig érintették a modern kor nyugtalan változásai. * Az égbolt keleten világosodni kezd, halvány, lilába hajló bíbor derengés jelzi a nap közeledtét. A fény még szürke, csak a tó fölé a távolban szüremlik be valami akvamarinkék, áttetsző csillogás. A jegenyék között vezető keskeny út néptelen, a fák sátrában az éjszaka kuporog még, mint vackán az állat. Ebben a pillanatban a növényzet — lombok, levelek, bibék, szirmok és szárak tömege — dermedten, szinte üvegesen mozdulatlan, most.szállt fel a harmat, a csönd szinte tapintható, rezdületlenül áll a levegő, csak a hegyek peremén terjed lassan tapogatódzva a bíborszínű fény. Keskeny rés nyílik az ősnádas falán, a szürke derengésben épp hogy csak sejthető sötét üreg a sötétségben, az érdes nádlevelekről az érintésre kristályos vízcseppek peregnek. Kitárul előttünk a csapás, a rőzsével, kukoricaszárral borított egyenes ösvény rugalmas hídként vezet a zsombékok között, jobbra és balra víz csillan, érezni az iszap, a szüntelen erjedés különös, de csöppet sem kellemetlen szagát. Hirtelen még teljesebb lesz a csend. A nádfal bezárul mögöttünk, idegen világba lépünk, időtlen, furcsa világba, csak a derengő égbolt keskeny sávja marad szabadon a fejünk fölött. Talán száz lépést haladunk így a rugalmas rőzseszőnyegen, a legtökéletesebb magányban, amikor keskeny deszkapallóhoz érünk. A deszkapalló végében csónak áll kikötve, egyevezős nehéz halászladik. Az apró öbölben feketén csillog a víz, párát lélegzik, néma, eleven anyag, rezdületlenségében semmihez sem hasonlítható. Eloldjuk a cölöpről a láncot, csörgése szinte bántóan hasít bele a csöndbe. Lassan, zajtalanul indul el a csónak, az evező nem hagy nyomot a sűrű, megdermedt vízen, nem hallatszik egyetlen loccsanás, csak a nádlevelek zizegnek az erőtlenül lebbenő hajnali szélben. Odafent egymás után gyúlnak ki a csillagok. Keskeny sávban szűrődik be a gyönge fény, az egymásra hajló nádbugák között, elsápadt, elhal a víz színén, de a víz, dermedtségében, mégis olyan, mint az eleven anyag; nehéz párákat lélegzik, egy helyben ring sötéten és puhán. Állatok szemében látni ilyen alvadt nyugalmat, önmagába záruló ködös gomolygást. A vízi ösvény mintha valóban egy másik világba vezetne, sötéten, némán, akár a Styx folyó, az öreg Charon evezője nem hasít barázdát a holt vízen, nem nyitja szét; úgy tűnik, mögötte és előtte nincsen már semmi. Fekete üregek mellett suhan a ladik, néha a pereméig siklik a köd, a mélyből dohos, hűvös szag árad. Ám hirtelen robaj töri meg a csendet, hatalmas verdesés, szárnyak csattogása; vadkacsák röppennek fel közvetlenül a csónak mellől. Előrenyújtott nyakkal, eleven torpedóként, alacsonyan suhannak. Az ember, íme, felébresztette a természetet. Vidra loccsan valahol, nádirigók, verebek fészkelődnek, a nádas életre kel, megtelik. Surrog, suhan, nyüzsög. A csónak orra most már fényes barázdát hasít a víz selymén, az árnyakon kékes derengés verődik át. Mégis, hirtelen vág az ember szemébe a fény, ahogy ladikján kibukkan a nyílt vízre az ősnádas útvesztőjéből. Kitárul a hajnali tó, a csillámló, szelíd, hatalmas, nyugodt fényekkel telített Balaton. Itt, a nádas fala előtt, ahol a hullámok ringássá szelídülnek, két méter mély a víz. Ez a rész, a keszthelyi öböl folytatása, a 60—70 méter széles, sok kilométernyi hosszan elnyúló ősnádas környezete, a természet szinte érintetlen darabja. Nem járnak ide fürdőzők, csak nagy néha kavarják fel a vizet motorcsónakok. A nádi állatok — nagyon-nagyon ritka fajták is — jószerint háborítatlan élnek. Nem így a halak. Bizony, a balatoni fogasnak, pontynak és vörösszárnyú keszegnek nyugtalan az élete. Ahogy végighaladunk a nyílt víz és a nádas határán, letűzött karók sora, kiépített horgászállások tucatja tűnik szemünkbe. Szigliget lakosai — szőlősgazdák, földművesek, munkások — szinte kivétel nélkül rabjai e csöndes szenvedélynek, a horgászatnak. Ilyenkor, hajnalonként, bármilyen nagy és magányos itt a csend, tele van emberrel a nádas. A karókhoz kötött csónakokban hosszú bambuszbotokkal felfegyverzett horgászok ülnek, a nádba vágott szobanagyságú benyílók előtt. Közvetlenül a nád tövén ringatóznak a színes bóbitás úszók. A lehető legizgalmasabb horgászat ez; nem ritka itt a 10 kilón felüli ponty, s nehéz megfékezni a nagy erejű halat, amely hihetetlen gyorsasággal menekül vissza a nád közé. Olykor pengve szakad el a vastag damyl, reccsenve törik össze a vaskos horgászbot, jelezve, hogy a horgász, balszerencsés szerencséjére, a Balaton legyőzhetetlen óriására akadt. Álljunk meg mi is egy pillanatra az egyik nádöbölben, hallgassuk a balinok, süllők locscsanását, a ponty ugrásainak csattanó zaját. Hatalmas testek gyűrűznek a vízben jobbra ez... Zsinórpengés, loccsanás, aztán nagy csönd. — Mi az? — kérdezi Albin. — Az enyém már bent van a szákban ... — Az enyém — feleli sírós hangon az igazgató — visszament oda, ahonnan jött... — Kíváncsi vágj' még, mennyi cukrot teszek az idén a borba? — Én ezek után nem vagyok kíváncsi semmire. Te jó isten, elment ez a hal. — Bizony — dünnyögi Albin maga elé —, a borhoz meg a horgászathoz is érteni kell. A nap már lángol a selymes égbolton. A szőlőhegyen megszólal a madárriasztó karbidágyú. Seregélyraj kerekedik fel, hatalmas tollpihefelhő, magasra csap és eltűnik az ég ragyogó sátorában. (Jieenktk Láttad-e már kora őszi esteken a fecskék egyenes röptét, a suhanást a fény nyilai közt, az égbolt magasságaiból alá és vissza, mígnem a levegő megtelik surrogással, s a vörös alkony kárpitját eleven, fekete testecskék lepik el, milliónyi fekete csillag ... ? Láttad-e a véneket, amint a villanydróton hosszú sorban ülnek, s fejüknek csöppnyi mozdulatával követik az ifjak szárnyalását, a bohókás, gyors, milliméternyire kiszámított siklásokat, vitorlázásokat, az egész testben feszülő hihetetlenül váratlan és éles kanyarokat .. .? ök, az öregek, az értelem nélkülinek tűnő kavargásban meglátják a célt és megsejtik a jövőt, a repülés szükséges csudatudományát, amelyben a fecskéknél nem volt és nem is lesz különb. Ülnek a vének, és elismerően bólogatnak, komolyak és méltóságteljesek, közben a raj föl-le iramlik, kitölti a teret, amely ég és föld között a közeledő tiszta este vörös ragyogásában végtelenné tárul. Ügy mondják, ilyenkor már útra készülődnek a fecskék, szárazföldek és tengerek végtelenjén kelnek át, majd követve a fény nyilait — ez az alkonyatonként megismétlődő játék: a búcsúzás. Elmennek, útrakelnek, majd visszatérnek, e kecses madárban így testesül meg a nyár, a föld termése és ujjongása, a virágzás, a meleg szél érintése. Ügy mondják, a fecske: magyar madár, hiába, hogy a telet Egyiptom földjén tölti, itt költ, itt fészkel, itt bocsátja szárnyra fiait, s ide tér vissza a hűvös, komor idő elmúltával, amikor ébredni kezd a fény. A nádasokból bomlik ki az estéli rajzás, a milliós csapat átsuhan a tóparti jegenyék fölött, s eléri azt a térséget, ahol a szőlőültetvényekkel borított vulkanikus hegyecskék lapájjá szelídülnek. Szigligetnek ezt a részét Aranykagylónak nevezik. Csipkés szélű dombok karéjában terül el, s talán azért kapta e tündéri nevet, mert alkonyatkor bíbor aranyfény tölti be. Ott, jobbra, kissé távolabb, azt a szinte tökéletesen kúp alakú dombot, a Királynő Szoknyájának hívják. Fodros, bodros, tele van ékességgel. Valamikor talán forró vizű gejzír púpozta fel, s illesztette a tájba; meredek oldalait haragoszöld szőlők, gyümölcsösök borítják. Itt, az Aranykagylóban — ahol a levegőben a fecskék köröznek —, csend van, akár a tenger mélyén. Távoli zümmögés, mormoló« szüremlik el idáig, még teljesebbé téve a némaságot: a tó vizének örökös zenéje s milliónyi élőlény hatalmassá dagadt parányi moccanása. Ez a terület azoké, akik újonnan jöttek. Nemrégen még a lapályos részt kukoricaültetvények borították. Ám azok a nyaralók, akik, akár a fecskék, esztendőnként ide viszszatértek, oly erős szálakkal kötődtek ehhez a vidékhez, hogy — ha tehették — házat építettek itt. A telek — mivel ez a táj Budapesttől meglehetősen távol esik — nem volt túlságosan drága, kis pénzű emberek is megvehették. Az olcsó telkeken az évek során aztán kedves, csodaszép nyaralók épültek, mivel nád korlátlanul áll rendelkezésre, a legtöbb nádtetős. Nézzük csak sorban, miféle emberek „raktak fészket” az Aranykagylóban, kik azok akik, akár a fecskék, nyaranként visszatérnek. Nos: mérnök, tanár, géplakatos, zenész, tengerész, hivatalnok, orvos, jogász, ismét egy tanár, asztalos, művezető, vasutas — így következnek egymás után a különböző foglalkozások, hivatások. Az épületek modernek és kényelmesek, sok a kétszintes nyaraló, a legtöbb a rusztikus stílus jegyeit hordozza. A tulajdonosok között sok a nyugdíjas. Ök kora tavasztól késő őszig itt töltik idejüket, bármelyiküket kérdezi az ember, miért e földdarabot szemelték ki második otthonuknak, így felelnek: „A csend miatt, a sehol máshol ily ennyire el nem érhető nyugalom miatt. Ez a táj nem bolydult még meg, szinte érintetlen. Itt nincsenek szállodák, nincs zsúfoltság, beatzene; pici, barátságos a strand, nagyon ritkán vetődik el erre idegen. Még a hétvégék is békességesek. Nem haladnak el erre hosszú autóoszlopok, higgye el, a Balaton legkellemesebb vidéke ez ...” Az érintetlenségért, a csendért térnek ide vissza a fecskék. Bár a világnak sok ilyen darabja lenne... Van egy vendéglő fent a faluban, egyszerű, de kitűnő ételeket tálalnak fel ott, és jó helyi borokat, van két bolt, meglehetősen bőséges áruválasztékkal, a község egyik csendes utcájában áll az Alkotóház, amelyben ezeddig már sok korunkhoz szóló irodalmi alkotás Őszi fény a strandon \
