Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-10-13 / 21. szám
született, gazdája a Magyar Írók Szövetsége, lakói novellisták, költők, regény- és drámaírók, akik hosszabb-rövidebb időt töltenek el itt, ingyen vagy jelképes összegért, amíg egyegy munkájukon dolgoznak. Ügy vélem, azért létesült pontosan Szigligeten az Alkotóház, mert itt valóban megvan az, ami az emberi alkotáshoz nélkülözhetetlen: a nyugalom. A hegyoldalban, az Aranykagyló fölött, egy családias szakszervezeti üdülő áll még, közvetlenül a borospincék tőszomszédságában. Szigliget nevezetesebb létesítményei még: a kikötő, ahová nyáron óránként étkeznek hajók, aztán a strand, ez a nádrengetegbe vágott tisztás, a medret ott finom szemcséjű homok borítja. A strand előtti büfében sült halat, főtt kukoricát, lángost és túrós palacsintát árulnak, és ilyenkor, így ősz elején, a fürdésért egy vasat sem kell fizetni. A napsugaras csönd mélyén most várakozás fészkel. Talán egy csöppnyi szomorúság is. Beért a szőlő, nemsokára szüretelnek. Ütrakelnek a fecskék, a kikötőbe egyre ritkábban érkezik hajó, van, amelyik hosszút, fájdalmasat dudál, s egyre táguló köröket ír le a móló előtt, orrán koszorút visel, borostyánt és hervadó virágokat — a búcsú jeleit. Az ilyen hajó abban az esztendőben már nem tér viszsza többé, a hajókürt jajongó hangja a nyártól búcsúzik, a fénytől, a ragyogástól. S ott fent, a kristályos égen, a fecskék röpte mintha meggyorsulna. A villanydróton ülő vének során borzongás, izgalom fut át. Az ember is érzi: indulni kell. Emberek Most látogassuk sorba ismerőseinket, nézzünk körül Balassa Albin portáján, váltsunk néhány szót a kikötő „parancsnokával”, pillantsunk be a boltba (Albin úgyis megkért bennünket, hogy hozzunk 20 kiló cukrot, mégiscsak kell a mustba), nézzünk be a községi könyvtár olvasótermébe, vegyünk szemügyre néhány itt alkotó írót, időzzünk el egy kicsit a móló betonján (a móló Szigliget egyik társadalmi központja), egyszóval próbáljuk megtudni, milyenek is az itt élő emberek. Balassa Albin bennszülött szigligeti. Ez a bennszülöttség azt jelenti, hogy mindenhez ért. Otthonos a kőműves-, asztalos-, kádár- és lakatosmesterségben — saját maga építette fel a házát—, nemrégiben megnyerte a helyi horgászversenyt, ám fő foglalkozása a vincellérség, a szőlőművesség. Van saját szőlője is, de amellett a borhoz, metszéshez és hajtatáshoz keveset konyító amatőr szőlősgazdáknak is segédkezik. Mert jó néhány amatőr szőlősgazda van Szigligeten — írók, művészek, orvosok, színészek, akik saját termésű borukkal nem átallanak dicsekedni. Albin, többek között, az egyik legnevesebb drámai színész, Básti Lajos vincellérje is. Ogy látszik, Básti nagyon kedveli a világ e kedves darabját, a csöndes szigligeti dombokat. Esztendőkkel ezelőtt szőlőt, gyümölcsöst, présházat vásárolt, szabadságának jó részét itt tölti, akárcsak Görgey Gábor, a fiatalabb nemzedékhez tartozó drámaíró, Reismann János, a neves fotóművész, vagy Hámos György, a kitűnő esszéista és kritikus. Az a táj, ahol a tehetséges emberek szívesén megtelepednek, minden bizonnyal a kedves földdarabok közé tartozik. Persze, a táj az ember nélkül semmit sem ér. A szigligeti emberek legalább olyan vonzóak, mint a földjük. Szeretetreméltóak, jóindulatúak, készségesek, talán azért, mert az élet lassúdabb és nyugalmasabb itt, mint a világ más vidékein. Néha bizony nem rossz, ha kissé megáll az idő a tevékeny ember fölött. Balassa Albin nem tartozik idejével, munkájával elszámolni senkinek, csak önmagának. Tevékenységének gazdája, ő maga szab időt, normát kedve szerint. Mégis rengeteget dolgozik, de kedvvel, mert szereti a munkát, amit végez, szereti a szőlőt, a simára gyalult fát, a nádból összerótt tetőt, érti a módját, hogyan kell ladikot vagy hordót készíteni, hogyan kell falat emelni, vagy elhelyezni egy keresztgerendát. De a legjobban — amint már említettük — a szőlőtermesztéshez ért. Az ilyenre mondják: ügyes kezű ember. Ha belefárad a munkába, leballag a nádasba, csónakba ül, egy időre eltemetkezik a csendben, számára a horgászat a legjobb pihenés. Szép házában két gyermeket nevel, a nagyobbik kislány már iskolás korú, a kisebbik néhány hónapos. Tevékenysége során a legkülönbözőbb emberekkel kerül kapcsolatba, ugyanis mindenkinek szüksége van rá, és Albin természetes módon mindenben és mindenkor szívesen segít. Barátjának tekintheti a vegyészmérnököt, a gyárigazgatót, a neves színészt, néhány kiváló írót, és a barátság csöppet sem egyoldalú, Albintól sok mindent tanulhat az ember, intellektuel ismerőseitől Albin is sok mindent tanult. Azt hiszem, a szellem emberei egy kicsit irigylik is őt nyugalmáért, derűs kedélyéért. Albin kérésére beülök a kocsiba, megyek a boltba, megvásárolom a cukrot. Emelném föl a zsákocskát, amikor hozzám lép egy idegen. „Hadd vigyem én azt a zsákot — mondja —, engedje meg.” Elképedve nézek rá. „Miért?” — kérdezem. „Csak úgy, szeretném. Maga, ugye, idegen itt?” „Igen, idegen vagyok.” „Hát azért. Jólesik az ilyesmi egy idegennek.” Felveszi a zsákot, berakja a kocsiba. Viszonzásul semmit sem fogad el, csak mosolyog, a fejét rázza. Hát ilyenformák a szigligeti emberek. A móló tele van sráccal. Kedves, udvarias kisfiúk, nincs bennük semmi hivalkodó vagányság, felnőttet majmoló nagyképűség. Egy szakállas angol fiatalember és egy szép hindu lány horgászik az egyik kikötőoszlop mellett ülve. Üdülő vendégek, a balatoni ősz szerelmesei. Gyerekek veszik őket körül, napbarnított bőrű szigligeti legénykék, színük vetekszik a hindu lányéval. Sok szó nem esik, hiszen a külföldiek nyelvtudása csak a köszönöm szóig terjed, ám mégis nagy a barátság. A fiúk virág helyett csokorra való földi gilisztával kedveskednek a hindu lánynak, a horgára is tűzik, s íme, az eddig mozdulatlan úszó megbillen, a lány felsikolt örömében: szép vörösszárnyú keszeget fogott. „Köszönöm, köszönöm” — csókolja össze a srácokat; lám, néha egy szál giliszta szebben beszél a rózsánál is. Az angol fiú így szól: „Olyan szép itt az ősz, hogy elhatároztuk, minden esztendőben visszajövünk.” Most lép ki a fehér oszlopos, piros tetős házból a hajókikötő „parancsnoka”. Biciklire pattan, végigszáguld a mólón, s feszes vigyázzban ott áll már, mire a Hévíz nevű hajó megérkezik. A „parancsnok” nyitott nyakú fehér inget visel, annyi a dolga, hogy a kötelet az oszlopra akasztja, s néhány kedélyes szót vált a kormányossal. Aztán felbúg a kürt — egyetlen utas szállt csak partra —, s a hajó elindul Keszthely felé. — Elnézést — szólítjuk meg a parancsnokot —, miért, hogy ma nem vette fel szép aranysújtásos uniformisát a fehér sapkával? — Ma hétköznap van. Az uniformisomat pedig csak vasárnap viselem. Hétköznap családias itt a kikötés, láthatja, nagyon családias, mit ünnepélyeskedjen feleslegesen az ember. így, ősszel, a „parancsnoknak” már kevesebb a dolga. Ritkulnak a hajójáratok, mire elérkezik a szüret ideje, a tengerész szőlősgazdává vedlik át. A tél pedig végképp nem való a tengeri medvéknek, jégen ugyebár nem közlekednek a hajók. Tisztán, lágyan süt az őszi nap. A gyerekek délelőttönként már nem tűnnek fel a mólón, elkezdődött a tanítás; kétségkívül vége a nyárnak. A községi könyvtár olvasószobájában egy öreg parasztnéni Hámos György tanulmánykötetébe mélyed. — Miért ezt a könyvet választotta? — kérdezem. — Mert hát ismerem az író urat Gyakran megfordul nálunk. Az ismerősének mégiscsak jobban hisz az ember. Csöndes a táj. Bizonyos szomorúsággal hajlik az ősz felé. De a tó vize még most is meleg. Jelenleg a világnak talán legelőkelőbb strandja a szigligeti, már ami a szellemi előkelőséget illeti. Két regényíró, egy drámaíró, három novellista és két költő sütkérezik a strand gyepén. A novellisták — ahogy illik — szakállasak és soványak, a költők keskeny vállát a világ terhe nyomja, a legizmosabbak a regényírók. Beszélgetnek, gondolkoznak — netán alkotnak. És ki vethetne rájuk követ, ha közben napoznak, pihennek is — e végtelen teljes nyugalomban. Az Alkotóház (Gábor Viktor (elvételei) Albin a nádasban. Lent: Szüret
