Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-10-13 / 21. szám
Kétnyelvű felirat a művelődési ház falán Népi együttesek az idei szentendrei nemzetiségi találkozón POMÁZ, ° HATNVED/Ü Ez itt a Dunakanyar. Fönt északon még kelet felé folyik az örvénylő víztömeg, de Visegrádnál hirtelen déli irányba fordul. A vízfolyás szegletében, zugában a Dunazug-hegység erdei közt és völgyeiben egy-egy falu. Ez itt Pomáz község. Szentendre és Budakalász közt nyúlnak el szántóföldjei a Duna felé, de az országút — régi római hadiút —, Budavára felől Aquincumon át Esztergom felé, itt halad át a falu közepén. Hej, de sok víz lefolyt itt a Dunán, hej, de sokféle had, sokféle nyelvű nép vonult el itt, keresztül a tájon északról délnek, vagy délről északnak. S azok a népek nem tűnhettek el nyomtalanul. Utódaik élnek itt e földeken körbe-körbe. Sokat hadakoztak itt egymással az egymástól félő, egymást emésztő népek, és sokszor elválasztotta őket a Duna. De ugyanezek a népek egymásba is ölelkeztek, egymásba is keveredtek a végtelen idők során, s a Duna össze is kötötte őket. Dunamenti népek. Hetenként gyűlnek össze — néha kéthetenként — a pomázi szerb klubban, a művelődési ház egyik szobájában az itt legnagyobb számban élő nemzetiség fiai. Komoly és vidám előadásokat hallgatnak, hozzá-hozzászólnak, dalolnak régi nyelvükön, muzsikálnak hozzá tamburával. — A Crna Gora vidékéről menekültek a mi eleink, az Európa felé nyomuló törökök elől — magyarázza Nyári Károly mindenkinek, akár helybeli, akár máshonnan jön Pomázra. (Ö már egész múzeumra való népi és nemzeti emléket gyűjtött össze lakásában, s ennek mindenki csodájára jár.) — Magyarországon ma, főképp Tolnában és Baranyában, de Pest környékén, sőt a Tiszántúlon is elszórt településen laknak a szerbek. A pomáziak a legdélebbről jöttek. — És a németek? — Mi nem menekülve jöttünk — mondja Herold Márton, a pomázi Faipari Szövetkezet egyik brigádvezetője. A német földművelőket főképpen akkor telepítették be a kipusztult magyarországi falvak helyére, amikor már kiűzték erről a tájról a török hadakat. A fafeldolgozást is az iparhoz értő német lakosság honosította meg ezen az erdős vidéken. Ma már nagyüzemi módon exportra gyártanak milliós tételben fakanalakat, meg zongora- és széklábakat. Havonta szállítanak Angliába, a Német Szövetségi Köztársaságba, Franciaországba annyi árut, hogy ára a község lakossága bevételének majdnem negyedét teszi ki. Herold Mártont éppen a napokban jelölték társai — főleg az üzemben dolgozó német anyanyelvűek —, hogy képviselje majd őket Budapesten a nemzetiségek kongresszusán. — Szívesen elmegyek — mondja a jelölt —, de őszintén szólva egy kicsit zavarban vagyok. — Nem tudom, milyen gonddal álljak ki a nagy nyilvánosság elé. Mert gond az van bőven, de rögtön az az érzésem, hogy elsősorban nekünk, magunknak kellene azokon segítenünk. — Például? — Például azon, hogy hiába van lehetőségük rá, gyermekeink nem nagyon törekszenek a német nyelv tanulására ... Hát ki magyarázza meg nekik, hogy minden ember annyit ér, ahány nyelvet tud, ha nem mi, a szülők?! A pomázi szlovákok nem tartják számon, honnan kerültek őseik ide. — Lehet, hogy már Szvatopluk előtt is itt éltek ükapáink, még mielőtt a magyarok bejöttek volna — mondja Szmrek Mátyás, az egyik „szlovákmagyar”, aki különben a szakszövetkezetben gazdálkodik. ö maga mondja magáról így, hogy „szlovákmagyar”. Vagyis, hogy szlovák anyanyelvű magyar. És ha eddig az irodalomban, a szociológiában, a történelemben senki nem is használta még ezt a kifejezést, én nagyon találónak érzem. Az bizonyos, hogy furcsa. Mert miképpen is lehet egyszerre magyar is, meg szlovák is az ember. Vagy szlovák is, meg magyar is. — Pedig hát úgy látszik, hogy lehet. Sőt jóformán más nem is lehet itt a Duna-Tisza táján! — mondta Vujicsics Tihamér zeneszerző, amikor nemrégiben ővele jártam itt Pomázon, szülőfalujában. Akkor is arról folyt köztünk a szó, hegy nagyon kevés olyan ember él a világnak ezen a „Dunával öntözött” részén, aki elmondhatja magáról, hogy ő csak szerb, csak magyar, csak német, csak román. De már a gyerekek is mondják ezt az iskolában, és idézik József Attila versét: „Anyám kun volt, apám félig székely Félig román, vagy tán egészen az.” Petőfi édesanyja is szlovák volt! — szinte dicsekszik ezzel irodalom órán az egyik bolgár anyanyelvű gyerek. — Édesapja pedig szerb volt, mert Petrovicsnak hívták. A 88 esztendős Rajkovics Demeterné — akit minkenki csak Szóka néninek nevez — most nagyon büszke Vujicsics Tihamérra. Akinek csak teheti, elbeszéli, hogy annakidején őt fogadta meg dajkának a pomázi pópa, s ő dajkálgatta kisebbik fiát, Tihamért. Ö dalolgatott neki szép szerb énekeket, s ezért lett Tihamérból zeneszerző. Vujicsics Tihamér édesapja ma a magyarországi pravoszláv egyházak vikáriusa. Ö is, fia is pesten él. Tihamér még gyakran kijár szülőfalujába, a rokonoktól, ismerősöktől gyűjtögeti a régi szerb dallamokat. — Valahogy olyasféle gyűjtőterület ez nekem, mondja —, mint a magyar népdalgyűjtőknek Moldova és Bukovina. Amiképpen ott megmaradtak a nagyon régi magyar és székely dallamok és dalok, ugyanúgy itt is ősibb formájukban élnek a szerb népzenei emlékek, mint az anyaországban. De Vujicsics nagyon sok zeneművével nemcsak azt bizonyítja, hogy milyen csodálatosan szépek a Pomázon még most is élő szerb dal' lamok, hanem azt is, hogy a különnyelvű népek gondolat- és érzelemvilága az egymáshoz hasonló életből adódóan mennyire hasonló. A nem magyarok közül legkisebb számban bolgárok élnek Pomázon. Ök a múlt században érkeztek Pest környékére. Konyhakertészek. És vannak még körülbelül négyszázan cigányok. Bár őket nemigen számíthatjuk nemzetiségnek, hiszen nincs anyaországuk, mégis az az igazság, hogy más nyelven beszélnek. Elmaradott életformájuk, anakronisztikus törzsi közösségi életük miatt nehezen tudnak előbbre lépni életük javításában. De itt Pomázon előbb egy szegkovács szövetkezetei alakítottak, majd ebből napjainkra kikerekedett a Pomázi Lakatosipari Szövetkezet. Ennek egyre jobban korszerűsödő és bővülő műhelyében olyan eredményesen dolgoznak, hogy közülük többnek már autóra is tellett a keresetből. Pákolicz Mihály, a művelődési otthon igazgatója úgy állítja össze a ház programot, hogy abban minden héten helyet kapnak nemzetiségi rendezvények. — Német klubot sajnos nem tudunk szervezni — mondja —, pedig amikor sváb bált hirdetünk, három-négyszázán is itt isszák a sört, és táncolnak. Csak azt nem engedik, hogy nevüket listára írjuk fel. (Azokat a háborús emlékeket nem könnyen felejtik az emberek!) Szóka néni a régi dajka magyarázza: — Én magyarul, szerbül, szlovákul is tökéletesen beszélek. És németül is megértek mindent. Arra buzdítom az unokákat, meg Nyári Károly múzeuma Cíorh ára 97 íclrnldhan FALU mindenkit, hogy tanuljanak ők is, értsék meg egymás nyelvét. Dehát, nem tudom a fejemből átültetni a fiatalokba ezt a tudást. Ez a baj! Azt sajnálom, hogyha meghalok, ezt magammal viszem. A szerb nyelvű kicsik óvónénije Takács Lászlóné, született Gubinszky Katalin. — ön szerb anyanyelvű? — Szerb-horvát — feleli, mert szülei közül az egyik valóban szerb, a másik horvát. Odalent laknak Dél-Bácskában. Csobán Ignác szerb anyanyelvű gazdaember. Az ő fia, Csobán Szvetozár agrármérnök a szomszédos dunabogdányi termelőszövetkezetben. A nyáron tartotta esküvőjét egy magyar lánnyal, a dunabogdányi művelődési otthon igazgatónőjével. Csobán bácsi, amikor kérdem, mit szól a frigyhez, ezt mondta: — Volt idő, amikor én is azt hittem, az a jó, ha elkülönülnek egymástól a külön nyelven beszélők. Most már inkább arra gondolok, mégis az a jobb, ha kezet fogunk egymással. Azt kívánom, ha majd unokám születik, az a magyarok között, magyar, a szerbek között szerb legyen ... De először is ember. Az iskolában nyolcadik osztályos gyerekek közül kiválasztok egy szőke, kékszemű leányt: — Aki rád néz — mondom — rögtön meglátja rólad, hogy német kislány vagy. — Én inkább szlovák vagyok — feleli a kislány. — Édesapámat Szlama Józsefnek, édesanyámat Lafka Annamáriának hívják. A rokonaim mind Pilisszentkereszten laknak, az pedig szlovák falu. Az általános iskola szerb tagozatára járó gyerekek Pesten a szerb gimnáziumban, a né ■ met tagozatosok pedig a szentendrei gimnáziumban tanulhatnak tovább. Mindkét nemzetiségű szülők szerint azonban elég kevesen. Rajkovics Demeterné, akit mindenki csak Szóka néninek nevez (Gábor Viktor felvételei) De az iskola igazgatónőjének igazán öröme telik az olyan tanulókban, mint amilyen például a szlovák Galda Judit. Ö határozottan mondja: — Végül majd, az egyetem után, tolmács leszek! Magyarul, szlovákul és németül beszél már, de még tanul angolul és oroszul. Lám, mégiscsak van már (és reménykednek a pomázi szülők, hogy lesz még több is) a fiatalok közt, aki a soknyelvű Szóka néni nyomdokaiba lép. Kispista István 11 ffe '9t"tor ■L-»(«kr !****>/ t,t a ni+hMa" njnUr L*j***» „ n** ... ttitd***1 -L
